Magyarországon, mint az európai országok többségében, a pedagógusok joga (és kötelessége) tankönyvet választani. A szabad tankönyvválasztás törvényes alapja a közoktatási törvény:
„A pedagógust munkakörénél fogva megilleti az a jog, hogy
a) a nevelési, illetve pedagógiai program alapján az ismereteket, a tananyagot, a nevelés és tanítás módszereit megválassza,
b) a helyi tanterv alapján, a szakmai munkaközösség véleményének kikérésével megválassza az alkalmazott tankönyveket, tanulmányi segédleteket, taneszközöket.”1
Az iskola pedagógiai programja meghatározza az egyes évfolyamokon tanított tantárgyakat, a kötelező és választható tanórai foglalkozásokat és azok óraszámait, az előírt tananyagot és követelményeit, valamint az alkalmazható tankönyvek, tanulmányi segédletek és taneszközök kiválasztásának elveit. A helyi tantervek keretén belül kell meghatározni a tankönyvválasztás elveit. Az elveit kell rögzíteni, és nem a konkrét tankönyvcímeket felsorolni, azt sem szükséges megjelölni, hogy a valamely módszer szerint választott tankönyv vagy tankönyvcsalád tartós tankönyv vagy sem. Ugyanakkor a későbbiekben az iskolai pedagógiai programban, illetve a helyi tantervben rögzítetteknek megfelelően kell eljárni a tankönyvek és iskolai segédletek kiválasztását illetően.
A tankönyvrendelet több helyen hivatkozik a közoktatási törvény finanszírozási kérdései között szereplő bekezdésre:
„Az éves költségvetési törvényben kell meghatározni annak a támogatásnak az összegét, amelyet az iskolafenntartó – tanulói létszám alapján számítva – más célra fel nem használható támogatásként kap a piaci áron forgalomba kerülő tanulói tankönyvek megvásárlásának támogatásához. A támogatás módjáról a nevelőtestület dönt, az iskolaszék, az iskolai szülői szervezet (közösség) és az iskolai diákönkormányzat véleményének meghallgatásával.”2
Amikor a tankönyvjegyzékek megérkeznek az iskolákba, összegyűjtik az iskola helyi tanterve szerinti és a tanulólétszámnak megfelelő tankönyvi igényeket. A hatályos minisztériumi tankönyvrendelet egyértelműen az igazgatót teszi felelőssé a tankönyvrendelés elkészítéséért. Ez azt jelenti, hogy többé egyetlen iskola sem teheti ki sem a szülőket, sem a tanulókat annak, hogy – iskolai tankönyvterjesztés híján – nekik kelljen utánajárniuk a tanuláshoz szükséges nyomtatott taneszközök beszerzésének. Az iskolavezetés minden év februárjában elkészíti az iskolai tankönyv- és segédkönyvrendelést.
A tankönyvrendelés végleges elkészítése előtt az iskola igazgatójának be kell szereznie az iskolaszék véleményét. Amennyiben az iskolában nincs iskolaszék, de működik szülői szervezet – bár ezt a tankönyvrendelet itt nem említi –, tanácsos kikérni a véleményét. Azokat a könyveket, segédkönyveket, amelyek nem szerepelnek a tankönyvjegyzékben, az iskolaszék, iskolaszék hiányában csak az iskolai szülői szervezet és az iskolai diákönkormányzat egyetértésével lehet felvenni. Ezzel védi a tankönyvrendelet a ténylegesen finanszírozó szülőket attól, hogy erejükön felüli kiadásokkal terhelje őket az iskola. Mindezt úgy kell megoldani, hogy ne csorbuljon a pedagógus módszer- és tankönyvválasztási szabadsága, mivel arról magasabb rendű jogszabály, a közoktatási törvény rendelkezik. Tehát a pedagógus – amennyiben nem talál a jóváhagyott tankönyvi listákon szereplő kiadványok között számára megfelelő tankönyvet – továbbra is választhat tankönyvjegyzéken kívüli kiadványt, de amennyiben azt megveteti a szülőkkel, az előbb leírt módon meg kell szereznie az iskolaszék, iskolaszék hiányában az iskolai szülői szervezet és az iskolai diákönkormányzat egyetértését. Amennyiben a tanár nem kívánja megvásároltatni az adott kiadványt, illetve azt csupán segítő kiadványként, kiegészítésként, illusztrációként vagy más módon használja fel a tanítás során, úgy természetesen nem szükséges kikérnie a szülők véleményét, egyetértését (a tanári módszerválasztási szabadság alapján).
Nem vehető fel a tankönyvjegyzékbe az a könyv, amelynek beszerzési ára meghaladja a művelődési és közoktatási miniszter által meghatározott összeget (azaz hamarosan megvalósul, intézményesedik az ármaximum minimálbér-százalékokhoz kötött rendszere), illetve amelynek az előző (tan)évihez képest indokolatlanul megnövelik a beszerzési árát.
A beszerzési ár fogalma csupán a jóváhagyott tankönyvek és segédletek iskolai beszerzésére vonatkozik. A rendelet alkotója feltételezte, hogy a kiadók közvetlenül az iskoláknak olcsóbban adják el a tankönyveket, mintha azokat kereskedelmi forgalomban, bolthálózatokon és viszonteladókon keresztül értékesítenék. A tanév közben más iskolákból átvett tanulók szülei tehát, amennyiben könyvesbolti forgalomban jutnak hozzá egyik vagy másik tankönyvhöz, esetleg jóval többet fizetnek majd, mint azok, akiknek a tankönyvellátását az iskolákban szervezik.
Az egy tankönyves világban nem gond az iskolai tankönyvválasztás, hiszen a pedagógusoknak az egyetlen lehetséges könyv alapján kell dolgozniuk. Ott, ahol fejlett tankönyvpiac van versengő kiadókkal, gazdag skálájú választékkal (esetleg oly sok tankönyvvel, hogy eligazodni is nehéz köztük), a pedagógusok számára támpontokra, megfelelő információra, elbírálási segédletekre van szükségük.
Magyarországon a dualizmus kori tankönyvválasztást elsősorban Mészáros István tanulmányaiból ismerhetjük meg.
„A felekezeti iskolák számára saját egyházi tanügyi hatóságuk pontosan előírta a használandó tankönyveket. Mindegyik felekezet kialakított saját iskoláinak legkiválóbb tanáraiból egy szűkebb-tágabb tankönyvíró szakembergárdát, akik a nagyobb tantervváltozások alkalmával elkészítették az új tankönyvsorozatokat. Például a katolikus tanügyi szervek külön tankönyvkiadót hoztak létre: a Szent István Társulat tankönyvkiadó részlegét; katolikus iskolákban csakis az itt megjelent tankönyvek voltak használhatók. A felekezeti iskolák tanárai számára tehát elvileg nem nyílt lehetőség szabad tankönyvválasztásra. Más volt a helyzet az állami, városi, községi iskolákban a 19. század második, a 20. század első felében.
Ebben az időben... mind a hivatásos könyvkiadók, mind magánosok adhattak ki tankönyveket... Az elkészült tankönyveket természetesen csak engedéllyel lehetett tankönyvként használni az iskolákban. Az 1871-ben megalakított Országos Közoktatási Tanács – a miniszter hivatalos tanácsadó szerve – egyik fontos feladata volt a tankönyvek véleményezése a miniszter számára.”3
A tantestületnek minden új tanév megkezdése előtt meg kellett állapodnia a használandó tankönyvekben. Ez a tankönyv-meghatározás – a helyi tanmenet és óraszám meghatározásával együtt – általában az előző tanév májusában történt, s négy évre szólt. Négy éven belül is lehetett változtatni a tankönyvet, ennek két feltétele volt: a változtatást alaposan (írásban) meg kellett indokolni, és ez tanév közben nem történhetett. A tanári testületek szabad tankönyvválasztása a Horthy-korszakban is érvényben maradt. Az 1925-ben kiadott miniszteri rendelet szerint minden év vége előtt tankönyvjavasló értekezletet kellett tartani az iskolákban, ahol a hivatalos (minisztériumi) tankönyvjegyzék alapján megállapítják a következő iskolai évben használandó tankönyveket. Ezek jegyzékét a tankerületi főigazgató, illetve a tanfelügyelő hagyta jóvá. „A komoly ok nélkül való tankönyvváltoztatás szociális szempontból kerülendő” – olvasható a minisztériumi rendeletben. A tankönyvváltoztatást tovább szabályozta-szigorította egy 1932-ben kiadott miniszteri rendelet. Eszerint – néhány kivételtől eltekintve – rendes körülmények között öt éven át nem szabad tankönyvet változtatni. Hivatásos kiadók és saját kiadású könyvek egyaránt szép számban találhatók a választékban mind a dualizmus időszakában, mind pedig a két világháború közti időszakban.
A második világháború után – a tankönyvek átvizsgálását és megrostálását követően – alaposan megcsappant a választható tankönyvek száma, majd az 1949-es „fordulat”, az állami tankönyvkiadó létrehozását követően megszűnt a tankönyvválaszték, ezt az „egy tankönyves” tankönyvellátás váltotta fel. Legföljebb a tagozatos, a nemzetiségi és a kisegítő iskolák használhattak kivételesen néhány speciális tankönyvféleséget (számukra ez volt az egyetlen iskolai könyv, vagyis itt sem volt választék).
Egyes országokban nem annyira a jogi szabályozást tekintik fontosnak, hanem a pedagógusok felkészítését4 a helyes (számukra kedvező) választásra és arra, hogy meg tudják ítélni a felkínált könyvek értékét. B. E. Blanchard belga pedagógus érdekes tesztet dolgozott ki és ajánlott pedagógustársainak.
„A Blanchard-teszt a tankönyvek kiválasztására olyan eszköz, amely lehetővé teszi a szelektálásra előterjesztett tankönyvekre vonatkozóan egy pontossági koefficiens (a tankönyv pontokban kifejezett értéke) meghatározását. Ez megfelelő logikai és »kiszámítható« alapot szolgáltat a tankönyvek összehasonlításához, szelektálásához, választásához. A pedagógus 20 perc vagy ennél is rövidebb idő alatt megválaszolhatja a tesztlapot. ...A számokkal való értékadás (5, 3, 1, 0) leegyszerűsíti az értékelés (elbírálás) technikáját... Ez a technika lehetővé teszi az eredmények logikus értelmezését. Az eredmények összegyűjtésében 320 amerikai középiskolai tanár vett részt.”
1998 tavaszán a Tankönyvválasztás az iskolákban című, az MTA-MKM közös pályázatán támogatott kutatás keretében 16 oldalas, 80 egységbe csoportosított kérdőívet küldtünk minden magyar iskolába. A beérkezett 1645 válasz között elsősorban a kisiskolák domináltak, ezért a torzító, hamis eredmények elkerülése végett nem dolgoztuk fel az összes választ, hanem három csoportot képeztünk (200 tanuló alatti vidéki általános iskolák, 200 tanuló feletti vidéki általános iskolák, fővárosi általános iskolák), majd a vidékieket megyénként véletlenszerűen választottuk ki úgy, hogy ötszáz általános iskola válaszát dolgoztuk fel. A mintába végül 417 vidéki és 83 fővárosi általános iskola adatlapja került be. A középfokú tanintézményekből jóval kisebb volt a visszaérkezett kérdőívek száma, ezért azokat maradéktalanul feldolgoztuk. A 83 gimnáziumból 28 volt a fővárosi, és 55 a vidéki. A 138 szakképző középiskola (elsősorban szakközépiskolák, illetve változatos képzési formájú, érettségit és szakmát nyújtó középfokú intézmények) közül kitöltött kérdőív 26 fővárosi és 112 vidéki iskolából érkezett.
Az iskolaigazgatók és a pedagógusok szívesen töltötték ki ezeket a lapokat, fontosnak tartották a véleménynyilvánítást a tankönyvválasztás problémaköréről. Erre lehet következtetni abból is, hogy a válaszokat számos kísérő- és köszönőlevél, jókívánság, megjegyzés kísérte. A kérdőívben körülbelül felerészben voltak zárt, illetve nyílt kérdések.
A tankönyvbeszerzés legfőbb jellemzői: csaknem minden esetben az iskolában szervezik; a tankönyvfelelős szaktanár vagy könyvtáros (68%), adminisztratív dolgozó (22%), igazgató vagy igazgatóhelyettes (5%), illetve más vagy értelmezhetetlen közreműködő (5%). Meglepő, hogy külső kereskedelmi cégek csupán mintegy 12%-ban veszik ki részüket a tankönyvterjesztésből.
Az általános iskolák többségében a minisztériumi tankönyvjegyzékeket a pedagógusok többsége várja, érdeklődéssel kezdi forgatni és használja, ennek alapján választ nyomtatott taneszközt. A kutatás azt tanúsítja, hogy az általános iskolák 93,8%-ában elvileg bármely kolléga hozzáférhet a tankönyvjegyzékekhez. Ez azt mutatja, hogy a tankönyvjegyzékek fontosak az iskolák pedagógusainak.
Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a szülőknek és az iskolaszéknek milyen kevés joga van ezekbe belepillantani: 11,4, illetve 11,8%. A tanulóknak a válaszoló iskolák (tankönyvfelelősök) szerint az általános iskolák csak 2,8%-ában van elvi lehetőségük arra, hogy hozzáférjenek ezekhez a dokumentumokhoz. Mindez azt jelenti, hogy a tankönyvválasztás terén valószínűleg nem érvényesülnek kellő mértékben a szülői, illetve a diákjogok. Az előbbi annál inkább visszatetsző, mivel a legtöbb esetben a szülő finanszírozza az iskolai tankönyveket.
A válaszadók szerint az általános iskolai tanítók és tanárok élnek a jegyzéktanulmányozási jogukkal, szabadságukkal. A tantestületek legalább négyötöde a válaszok 83,4%-ában tanulmányozza az iskolába érkező tankönyvjegyzékeket. További 11,8% válasz szerint a tantestület fele-háromnegyede forgatja azt, s mindössze az általános iskolák 1,2% körül mutatkozott a tantestület felénél kisebb érdeklődés a jegyzékek iránt. (A „nem tudja”, „nem válaszolt, értékelhetetlen” válaszok aránya 3,6% volt.)
Az általános iskolai pedagógusok a jóváhagyott tankönyvek jegyzékein kívül a továbbképzéseken elhangzottakat (86,8%) részesítik a leginkább előnyben. Ezt követi egy írott forrás, a hivatalos tankönyvjegyzékekkel együtt érkező Tanulást, tanítást segítő kiadványok jegyzéke (80%), amelyet a Tankönyvesek Országos Szövetsége állít össze. Ezektől jóval elmarad, de így is jelentős informálódási forrás a tájékozódás a kollégáktól (54,8%). A vártnál gyengébb a folyóiratok igénybevétele (45,6%). Vezet a Tanító és a Köznevelés, jelentősebb szerepet játszik még két kiadói tájékoztató: az Üzenő (Műszaki Kiadó) és a Tankönyvjelző (Nemzeti Tankönyvkiadó), valamint egy független kritikai folyóirat, az azóta szünetelni látszó Tandem. Mellettük néhány szakmódszertani folyóiratot említettek még a pedagógusok a tankönyvekről való tájékozódásuk forrásaként.
A munkaközösség-vezetők tanácsa 45,4%-ban játszik szerepet. Meglepő a pedagógiai szaktanácsadás viszonylag szerényebb mértékű, 31%-os befolyása, akárcsak a feltehetően nagyobb kitekintéssel rendelkező tankönyvfelelős mindössze 25%-os említettsége.
Hogy az igazgatók ajánlását csak 16,4%-ban említették, az jelentheti azt, hogy nincs „parancsuralmi” rendszer, kötelezőnek veendő ajánlás az általános iskolákban (az igazgató nem szól bele a tartalmi munkába, tiszteletben tartja beosztott kollégái módszerválasztási szabadságát), de azt is, hogy az igazgatók sok elfoglaltságuk mellett már nem érzik kötelezettségüknek az ellenőrzést az intézményükben használt (nyomtatott) taneszközök felett.
A legkevesebben az internetet jelölték meg tájékozódási forrásként (3%). Ez jelentheti az általános iskolák nagy részéből még hiányzó internetkapcsolatot, a tanárok felkészületlenségét az új információhordozó fogadására, de utalhat ezzel párhuzamosan az elektronikus információk felhasználásának pedagógiai megalapozatlanságára, a rendszer körüli bizonytalanságokra, a világhálón található anyagok minőségére és elérhetőségére is.
A rögzített (írásbeli, nyomtatott) tájékozódási források közül a jóváhagyott minisztériumi tankönyvjegyzékek mellett kiemelkedik a már említett, 1993-tól az MKM (utóbb az OM) által megrendelt és az iskolákhoz eljuttatott Tanulást, tanítást segítő kiadványok jegyzéke. Mivel sokoldalúsága, informatív ereje, továbbá a használhatóságát illető visszajelzések indokolttá tették, kérdőívünkben több pontot is beiktattunk a vizsgálatára.
Az első említéskor az derült ki, hogy a Tanulást, tanítást segítő kiadványok jegyzékéből az iskolák 95,4%-ában tájékozódnak (és rendelnek), tehát a valamilyen szintű felhasználás mértéke az általános iskolák között majdnem teljesnek mondható. Az általános iskolák 21,6%-ából érkezett válaszok szerint tankönyveket, illetve párhuzamos tankönyveket és segédleteket (10,2%) is rendelnek ebből. Ez azt jelentheti, hogy a jóváhagyott, hivatalosan elfogadott taneszközök között nincsenek meg bizonyos műveltségterületekhez a tankönyvek, vagy a tanítók és a tanárok elégedetlenek a hivatalos jegyzékekben szereplőkkel, esetleg jobb minőségűeknek tartanak egyes, a tankönyvpiacon kapható, ám minősítésre nem bocsátott kiadványokat. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy míg a gyerekek a hivatalos jegyzék szerint választott tankönyvből tanulnak, addig a pedagógus megrendeli (megvásároltatja) a párhuzamosan megjelenő egyéb műveket is.
Szaktanácsadás. A tájékozódás, az informálódás nagymértékben szóban, interperszonális kapcsolatokon keresztül történik. Kérdőívünkben érdeklődtünk afelől is, hogy az egyes pedagógusoknak ki(k) ad(nak) szaktanácsot. A kutatási hipotézisekben a választási lehetőségek elejére tett pedagógiai intézetekbeli szaktanácsadók – meglepetésre – nem játszanak a tanácsadásban elsöprő mértékű szerepet: mindössze 32,4%-ban veszik őket igénybe az iskolák, tantestületek képviselőjeként válaszoló tankönyvfelelősök szerint. Ugyanakkor kiderült vizsgálatunkból egy másik különös fejlemény is: a kiadók munkatársainak lényegesen nagyobb szerep jut a tankönyvválasztás tanácsokkal történő befolyásolásában, mint az elvileg erre is kiképzett szakembereknek (56,4%-os említési arány).
A tankönyvek ajánlása terén a munkaközösség-vezetőket övezi a legnagyobb tisztelet: a kérdőívek 56,4%-ában említik őket. Az igazgatóknak tanácsadókként való feltüntetése a vizsgálatunkba eső általános iskolák 21,8%-ában volt jellemző. Ebben a relatíve magas arányban szerepet játszanak a falusi, néhány tanerős kisiskolák. Kisebb a szerepük a pedagógiai (listás) szakértőknek (15,2%), ami jelezheti azt, hogy a „szakértőség” nem elfogadott éppúgy, mint a „tankönyvhöz, tankönyvválasztáshoz értő”, esetleg más iskolában tanító kollégák elismerése. Az osztályfőnököket a válaszolók 8,2%-a jelölte meg tankönyvválasztási tanácsadóként.
Kifogásolható a szülők és az iskolaszék együttesen sem meghatározó ereje (a kettő említése együtt sem éri el a két százalékot), bár itt meg kell jegyeznünk, hogy a tankönyvvilág ismerete elsősorban szakmai kérdés, illetve a módszertani szabadságával élő pedagógus a kompetens és felelős személy a konkrét taneszközök megválasztásában. Ugyanakkor a már hivatkozott tankönyvrendelet végrehajtása során bizonyos tankönyvi választások esetén kötelezően ki kell majd kérni a szülők véleményét.
Az írásbeli és a szóbeli tájékozódási lehetőségek mellett 1992/93 óta létezik egy ún. tárgyi informálódási forma is, azok az állandó tankönyvi bemutatóhelyek, amelyek – elsősorban a megyei pedagógiai intézetek és a fővárosi kerületi pedagógiai szolgáltató központok jóvoltából – kézbe vehetően bemutatni hivatottak a tankönyveket és az iskolai segédeszközöket. Mivel ezek kialakítása nagy szakértelmet és jelentős anyagi áldozatot kíván fenntartóitól, fontosnak tartottuk megvizsgálni ezekkel kapcsolatosan a pedagógusok véleményét, attitűdjét. A válaszolók 92,4%-a tudja, hol van a legközelebb található tankönyvi bemutatóhely. Ez azt is jelenti, hogy tisztában vannak a rendeltetésével. A válaszolóknak valamivel több mint negyven százaléka (40,8%-a) szerint a területi tankönyvi bemutatóhelyek csak félig-meddig, valamicskét nyújtanak segítséget a tankönyvek kiválasztásában. Azt, hogy ebben sokat segít, egyharmadnyian (33,6%-ban) jelölték meg. Az összes többi válasz közül a kevésbé pozitívak alkotnak többséget: semennyire (5,6%), kezdetben segített (8,6%). Úgy tűnik, az iskolák többsége nemigen veszi igénybe oly mértékben a pedagógiai szolgáltató intézmények tankönyvbemutató szolgáltatásait, mint amennyire a közoktatási törvény alapján az utóbbiak számára előírt feladatkörből ennek fontosságára következtethetnénk. A tantestület, nevelőtestület valamilyen fokon és módon, de mindenféleképpen „akciószerűen” látogat meg valamely állandó tankönyvbemutatót (a válaszoló iskolák 17,2%-ában).
A kutatás szerint a legnagyobb ismertségnek a válaszadók körében a Nemzeti Tankönyvkiadó örvend 97,34%-os mértékben. Hét kiadó 75%-osnál nagyobb, majd újabb hét kiadó 50%-osnál nagyobb ismertséggel rendelkezik.
Az iskolákban legismertebb kiadók Magyarországon 1998-ban: Nemzeti Tankönyvkiadó, Apáczai Kiadó, Calibra Kiadó, Cartographia, Korona Kiadó, Mozaik Oktatási Stúdió, Műszaki Könyvkiadó.
Az ismertségen kívül lényeges mutató a kiadók kedveltsége is. A válaszadó általános iskolák 82%-ának van „különösen kedvelt” kiadója, kiadói kapcsolata. Az általános iskolákból érkezett válaszokban 27 különösen kedvelt kiadónév szerepel.
Joggal merülhet föl a kérdés: vajon mit tesznek a kiadók saját befolyásuk, ismertségük, kedveltségük növelése érdekében? Mit érzékelnek az iskolák a különböző kiadói vállalkozások marketingmunkájából? Milyen kapcsolat van a kiadók és az iskolák között? Feltártuk a kiadó-iskola kapcsolat egyszerű lehetőségeit, módjait. Ezekhez többnyire nem kell tulajdonképpen még személyes kapcsolatfölvétel sem (bár hatékonyság szempontjából tanácsos lehet).
Figyelemre méltó, hogy az iskolákból beérkezett válaszokban 8,4%-kal többen említették meg az ingyenes bemutatópéldányokat, mint a sokkal olcsóbb szórólapokat. Ennek többféle oka lehet (a postával érkező nyomtatványokat eleve kidobják, iskolán belül nem továbbítják, nem figyelnek föl rájuk, esetleg eleve nem is nagyon érkeznek vagy kevés érkezik stb.). A bemutatópéldányok említettségének 93,2%-os aránya rendkívül magas. Nem kell arra gondolni, hogy minden kiadó minden kiadványát minden egyes iskolának elküldené, hanem számos kiadónak van bizonyos iskolákhoz útja, kapcsolata, illetve ugyanez fordítva is elmondható: számos iskola jó kapcsolatot épített ki némely kiadókkal.
Az, hogy egy-egy kiadó elviszi a könyveit az iskolába – különösen, ha nem csupán egy-egy példányos tankönyvbemutatót, hanem vásárlással egybekötött alkalmat rendez –, (meg)szervezettséget, többlépcsős, személyes kontaktust, kétoldalú erőfeszítéseket és fáradozásokat előföltételez. Az előzetes munkálkodáson kívül fontos még a bemutatópéldányok elhelyezésére szánt tér, a hely megszervezése, a kiszolgálás, a szervezett közönség összetétele, minősége, tömege, érdeklődése, szakmai kompetenciája, vásárlóereje. A potenciális közönség megválasztásakor el kell dönteni, hogy tájékoztatják-e erről, milyen módon és mértékben a belső és a külső környezetet, a tanulókat, a szülőket, ha van, az iskolaszéket, a környező iskolák pedagógusait, illetőleg a külső potenciális érdeklődőket. Lényeges szempont, hogy külső érdeklődők megjelenhetnek-e a tankönyvbemutató rendezvényen. Az iskola és a kiadó együttműködésének szakmai megalapozottsága szükséges ahhoz, hogy egy-egy cég részéről a „kiszállás” ne legyen fölösleges idő- és pénzpocsékolás. Az iskola részéről is föl kell mérni, mire van szükség: ingyenes bemutatópéldányok puszta „megkaparintására” (ehhez nem kell feltétlenül tankönyvbemutatót szervezni, elég bemutatópéldányokat kérni), helyszínre érkező vásárlási lehetőségre (amelyet érdemes nem sokkal a fizetésnap utánra tenni) vagy olyan szakmai bemutatóra, amelyen az adott tankönyv írója, esetleg szerkesztője elmondja a mű megírásának célját, használatának mikéntjét, megjelöli módszertani segédeszközeit. Szempont lehet, hogy az iskola a kiadókkal folyó kapcsolatait egyfajta vállalkozásként vagy kölcsönös szolgáltatásként fogja-e fel (kér-e például helypénzt, mennyi hátrahagyandó bemutatópéldányt követel meg stb.). El kell dönteni azt is, hogy egy-egy tankönyvkiadó vállalkozással milyen távra tervez az iskola: egyszeri alkalomra, avagy folyamatos kapcsolattartásra. Nem mindegy az sem, milyen kötelezettségek vállalásával járhat együtt egy-egy kiadói látogatás; például, hogy a felek ragaszkodnak-e együttműködési megállapodás aláírásához.
Az iskolák közel négyötödében volt már tankönyvbemutató. A fővárosi általános iskolák 22,89%-ából nyilatkoztak úgy, hogy még sohasem volt. Úgy tűnik, hogy a vidéki kétszáz tanulónál többet befogadó iskolákban sokkal aktívabbak a tankönyvkiadók fogadásában, a bemutató megszervezésében, hiszen ott mindössze 8,83%-os azon intézmények aránya, amelyekben „emberemlékezet óta” nem volt tankönyvbemutató.
Egyáltalán nem jellemző, hogy egy-egy (tan)évben több tankönyvbemutató is legyen egy-egy iskolában, amit azért sajnálhatunk, mert ezen rendezvények korlátozottsága miatt szakmai szempontból szűk keresztmetszetű lehet a különböző termékek közötti áttekinthetőség. Egy esztendőn belüli több tankönyvbemutatót említett a fővárosi általános iskolák 8,43, a vidéki nagyobb iskolák 17,03, a vidéki kisebb iskolák 11%-a.
A tankönyvbemutatót látogató közönség az általános iskolák esetében csupán a válaszolók alig több mint a fele szerint áll a tantestület egészéből. Ennél csak a tanulók és a tankönyveket általában finanszírozó szülők, illetve a külső érdeklődők befogadása, részvételi arányának alacsonysága a megdöbbentőbb: az általános iskolákban rendezett tankönyvbemutatókra az intézményeknek csak 3,2%-ában engedik be a tankönyvhasználó tanulókat, s mindössze 4,4%-ában vehetik kezükbe esetleg más kiadók műveit is a szülők. A külső érdeklődők – többnyire más iskolák pedagógusai – hozzáférésére csak az általános iskolák mintegy 2,4%-a adott módot.
A vizsgált általános iskolák 22,8%-ából jelezték azt, hogy 1998-ban a jelen tanulmány alapját képező vizsgálatot megelőző hetekben, hónapokban volt náluk vásárlással egybekötött tankönyvbemutató. További 20,4%-ában lehetett arra a következtetésre jutni, hogy 1997 második felében volt (utoljára) ilyen. Összesen az iskolák több mint 40%-ában volt az 1997/98-as tanévben vásárlási lehetőséggel egybekötött tankönyvbemutató. A kezdeményezők elsősorban és főképpen a kiadói és a terjesztői vállalkozások képviselői, az iskola oldaláról a legaktívabbaknak – jóval elmaradva az előbbi két csoporttól – az igazgatók. Tőlük is elmaradva a tankönyvfelelősök következnek.
Az 1990-es években kétségtelenül árrobbanás következett be a tankönyvek fogyasztói árában. Valójában a tankönyvpiac kialakulásával párhuzamosan megvalósuló költségviselés átrendeződése történt; jelenleg nem az állam viseli a tankönyvkiadás terheinek zömét, hanem a fogyasztók (pontosabban fogalmazva: a fogyasztó tanulók helyett szüleik vagy az önkormányzat) fizetik meg azt. A tanulók tankönyvár-támogatása szociális kérdés, hiszen jelenleg főként ez „kompenzálja” a tankönyvek árának emelkedését.
A szülők gyakran sokallják az év eleji kiadásokat, ezt viszont nem csupán a nyomtatott taneszközök relatíve nem is olyan magas összege, hanem az okozza, hogy igen drága az iskolatáska, az íróeszközök, a füzetek, az iskolaköpeny, a tornafelszerelés, a tisztasági csomag stb. Tehát a beiskolázási összköltségen belül csak egy bizonyos hányadot (esetenként töredéket) tesz ki a tankönyvekre fordított összeg. Ezért is indokolt a rászorulók esetében az önkormányzati beiskolázási segély részeként kezelni a tankönyvtámogatást; ez természetesen a tankönyv-támogatási állami normatíván kívül eső rész.
Megpróbáltuk megbecsülni, hogy a szülők mekkora hányadának okoz gondot a tankönyvek beszerzése. Nincs olyan vizsgált iskolatípus Magyarországon, ahol a szülők egy bizonyos hányadának ne jelentene anyagilag nehezen megoldható terhet gyermekének iskoláztatása már alap- és középfokú szinten is. Megdöbbentő, hogy a vidéki szakközépiskolások között csaknem kétszer annyian szorulnak (tankönyv)segítségre, mint vidéki gimnáziumi kortársaik körében. Összességében a vizsgálatunkba eső középiskolai rászoruló réteg aránya (15,07%) még így sem éri el az általános iskolások rászorulóinak arányát (16,80%).
A társadalmi különbözőségekből eredő tankönyvellátási feszültségek helyi csökkentésének legelterjedtebb módja a szociális alapú segélyezés, amely elsősorban az önkormányzati segélyek számos jogcímen adott változatát foglalja magában, de idesoroltuk azokat az iskolában kapott segélyeket is, amelyeket erre a nyílt típusú kérdésre adott válaszaikban a tankönyvfelelősök megjelöltek. A vizsgálatunkba tartozó fővárosi általános iskolák 48,19%-ából, a kétszáz tanulónál nagyobb vidéki általános iskolák 70,66%-ából és a kisebb vidéki általános iskolák 57%-ából jelezték ezen lehetőség igénybevételét. (Utóbbiak 12%-ában a helyi önkormányzat területi szinten ingyenesen biztosítja a tankönyveket, ami azt jelenti, hogy a kisebb vidéki iskolák kétharmadánál mutatható ki önkormányzati segítség.) Középfokon az iskolák 40,27%-a jelezte, hogy tanulói élnek a szociális segély tankönyvvásárlási támogatásával.
A második legjelentősebb megoldási módnak a használt tankönyvek összegyűjtése és biztosítása mutatkozik. Ez a vizsgált fővárosi általános iskolák 16,87%-ában, a nagyobb vidékiek 20,19%-ában s a kisebb vidéki általános iskolák 13%-ában játszik kisegítő szerepet. Középfokon nagyjából hasonló a más tanuló által egyszer már használt tankönyvek továbbviteli aránya: 16,74%-os.
A differenciált tankönyvtámogatás lehetőségével vizsgálatunk szerint főként a fővárosi általános iskolák éltek (28,96%), ez az arány a szegénység növekedésével fordított arányban változik, azaz a nagyobb vidéki általános iskolákban 9,78%-os, míg a kisebbekben csak négyszázaléknyi.
Érdekes a könyvtári kölcsönzés lehetőségének alakulása. A megjegyzésekből kiderült, hogy az iskolai könyvtárból teljes körű tankönyvkölcsönzést szinte sehol nem tudnak megvalósítani, s ahol sikerül, ott sem érint többet néhány tanulónál. A tankönyvkölcsönzés a legtöbb esetben részleges, kisegítő, kiegészítő jellegű. Az iskolai könyvtárostanár sokszor eleve úgy tekinti, hogy a „kölcsönzött” tankönyvet év végén leírják, kiselejtezik, mert ennyi idő egy tankönyv tulajdonképpeni élettartama. Éppen emiatt az iskolai könyvtári nyilvántartásba a tankönyvek általában mint brosúrák kerülnek be, ezáltal kevésbé bonyolult az év végi selejtezés, s nincs felelősségrevonás az elveszett vagy megrongálódott példányok miatt. (Régebben külön szabályzat írta elő, hogy évenként ezrelékben mennyi lehet az elvesző könyvek aránya.) Általános iskolai szinten elsősorban a nagyobb vidéki intézményekben találkoztunk a külön tankönyvkölcsönzésre kialakított könyvtári lerakattal (3,79%). Ez azt jelenti, hogy a tényleges iskolai könyvtári funkcióktól (olvasóvá nevelés, informálódás) leválasztva hozzák létre a külön kezelt állománytestet, amelyhez elegendő mechanikus kölcsönzési funkciót rendelni, s melynek kezelője nem szükségképpen a diplomás könyvtárostanár, hanem lehet adminisztrátor, iskolatitkár stb. is. Az iskolai könyvtári kölcsönzés a fővárosi általános iskolák 14,46%-ában, a vidéki nagyobb alapfokú tanintézmények majdnem tizenkét, a kisebb vidéki általános iskolák hét százalékában játszik kiegészítő szerepet. A szakközépiskolák és a gimnáziumok 18,55%-a tud könyvtári kölcsönzéssel hozzájárulni a tankönyvellátás szociális problémáinak ellensúlyozásához.
A részletfizetési lehetőségnek alapjában véve kétféle típusával találkoztunk: amikor előre elkezdik gyűjteni a rávaló pénzt, illetve amikor utólag próbálják részletekben beszedni. Mindkettőnek vannak kockázatai. A módszer jelentős többletadminisztrációval jár, részben ezért az iskoláknak csak töredékében vállalták. A részletfizetés különféle formáival a válaszoló általános iskolák 9,2%-ában éltek. (A fővárosi általános iskolák 7,23%-ban, a kétszáz tanulónál többet befogadó vidéki általános iskolák 9,15%-ban, a kétszáz tanuló alatti vidéki általános iskolák pedig 11%-ban.) Középfokon, a szakközépiskolákban és a gimnáziumokban valamivel alacsonyabb mértékben, a válaszok alapján 6,33%-ban adtak erre lehetőséget.
Azt is tudakoltuk, hogy a tankönyvtámogatás egy tanulóra eső eddigi összegét milyen mértékben emelve lehetne relatíve jelentős mértékben javítani az iskoláskorú gyermeket nevelő családok helyzetén úgy, hogy az a központi költségvetésnek se okozzon túlságosan nagy megterhelést. Figyelembe kell venni azt is, hogy magasabb támogatás mellett nő annak a veszélye is, hogy a pénzt esetleg nem a célnak megfelelő módon használják fel. Fontos ezen összegek lehetőség szerinti címzett támogatásként történő átutalása.
Az összes válaszoló általános iskola 28,8%-os hányadában mutatható ki az igény, hogy az állami támogatás mértéke nagyjából a fele legyen a tankönyvek árának. Azaz: az állam a szülő minden egyes forintjához adjon hozzá egy másikat. Ezzel a praktikus megközelítéssel kapcsolatban azonban néhány probléma adódik. Ezek közül a legfontosabb: le kell számolnunk a „tankönyvcsomag” illúziójával. Jelenleg az egyik osztályban gyakran a többszörösét kell fizetni ugyanazon az évfolyamon, mint a másikban, mivel az eltérő helyi tantervekhez, a pedagógusok módszertani választási szabadságához, illetve a tanulók fejlettségi színvonalához, esetleg családjuk anyagi lehetőségeihez stb. igazodva választanak tankönyveket.
A válaszadó általános iskolák 93,4%-ában az állították, nem szempont, hogy mennyibe kerül egy-egy tankönyv, s ennél is magasabb, 96,4%-os arányban nem volt szempont a tankönyvcsomag beszerzési értéke (ára). Az általános iskolák – saját bevallásuk szerint – döntő mértékben nem a tankönyvárak szerint határozzák meg, hogy a pedagógusok miből tanítsanak.
A tartós tankönyvi program – a kitűnő propagandának, sajtónak köszönhetően – elismerést váltott ki a pedagógusokban; ám tulajdonképpen nem nagyon tudjuk, mit értsünk alatta. A tankönyvrendeletben ugyanis túlságosan általános megfogalmazást találunk erre vonatkozóan.
Több kérdésünk irányult arra, hogy az iskolák megítélése szerint szükség van-e egyáltalán a tankönyvpiacra, avagy néhány évi választhatóságot követően nem lenne-e célszerű – elsősorban a piacosodott tankönyvkiadás családokra nehezedő terhei miatt, tehát szociális szempontok alapján – visszatérni az egyetlen, mindenkire nézve egyaránt kötelező és ekképpen az állam által finanszírozható központi tantervre s az ennek nyomában járó iskolai tankönyvekre, segédletekre. A válaszok egybehangzóan a szabályozott tankönyvpiac fenntartása mellett körvonalazódtak.
Megkérdeztük, hogy az iskolákban mennyire másolják „nagyüzemi” módon az egyes oktatási anyagokat. Ez ugyan eredetileg inkább jogi (szerzői jogi, kiadói jogi) kérdés, de feltételeztük, hogy egy esetleges tömeges másolás mögött meghúzódhatnak szociális tényezők is: a szülőknek nincs pénzük tankönyvekre, de az iskolának vagy az iskola helyett valamely támogató szerveződésnek van anyagi ereje, lehetősége nagyobb mennyiségű oktatási anyag fénymásolására, sokszorosítására. Az általános iskolák 75%-ában – nagyjából egyenletes megoszlásban – igen jelentős szerep jut a nyomtatott taneszközök fénymásolásának, sokszorosításának. Az általános iskolákban sehol nem fénymásolnak teljes tankönyveket, s elenyészően kevés a teljes tankönyvi segédletek házi sokszorosítása is. A sokszorosítás az általános iskolák zömében (92,2%-ában) helyben történik. Budapesten és a nagyobb városokban, községekben a szülők jóval nagyobb arányban vállalnak sokszorosítást, mint a kisebb iskolák feltehetően kisebb lélekszámú településein élő tanulók hozzátartozói. A kisebb települések pedagógusainak a helyi önkormányzat segít fénymásolási lehetőséggel.
A családok mintegy 16–17%-ánál gond a tankönyvek megvásárlásához szükséges anyagi fedezet kigazdálkodása, ám az is tény, hogy az iskolák – jelentős önkormányzati segítséggel – eddig még urai a helyzetnek; nem tudunk arról, hogy valaki amiatt ne tudott volna iskolába járni, mert sehonnan sem tudott tankönyvhöz jutni.