A cím mögött az a kérdés húzódik meg, hogy ha az Európai Unió összevetné a magyar oktatási rendszerben zajló folyamatokat az Unióban megfigyelhető fő oktatáspolitikai tendenciákkal, akkor hogyan értékelné azokat. Ha az Európai Unió oktatásról szóló gondolkodását szeretnénk megérteni, tisztáznunk kell azt, hogy az Európai Uniónak nincs határozott, jogi formában megfogalmazott oktatáspolitikája. Tehát az a szemüveg, amelyen keresztül a magyar oktatásügyet vizsgálni lehet, az nem jogi, normatív rendszer, hanem közös gondolkodás eredményeként létrejött tudásbeli állapot, amely az európai oktatáspolitika fontos terü leteit érintve jött létre. A tagállamoknak természetesen van oktatáspolitikájuk, és ezek igen sokszínűek. Van, ahol éppen erőteljes decentralizáció zajlik, másutt ennek az ellenkezője, van, ahol a tartalmi szabályozást pontosítják, máshol éppen oldani kívánják. Az oktatásirányításnak, oktatáspolitikának sok olyan területét lehet felsorolni, ahol egymással ellentétes folyamatok zajlanak. De éppen az együttgondolkodás révén számos területen érvényesül a folyamatok összetartása: a hasonló kérdések felismerése és a hasonló válaszok adása.
Közös, hogy a társadalmi kohézió vagy integráció, népszerűbb fogalommal élve, az esélyteremtés ügyét feltétlenül kulcskérdésnek tekintik mindenütt. Ezt a kérdéskört a munkaerő-piaci esélyeken keresztül teszik pragmatikussá és könnyen megközelíthetővé, egyértelműen központi helyre kerülnek a gazdasági versenyképességgel összefüggő képzési igények, valamint az innovációhoz, a technológiai fejlődéshez és az információs társadalomhoz kapcsolódó elvárások. Magyarországgal kapcsolatban a legkomolyabb aggodalmak ezen a területen fogalmazódnak meg, elsősorban a roma lakosság iskoláztatása kapcsán. Az iskolai kudarc elleni küzdelem az EU-országok gondolkodásában és tevékenységében központi helyet foglalt el az elmúlt évtizedekben. Az Európai Unió azzal a feltevéssel él, hogy a társadalmi, elsősorban a szülői környezet rendkívül jelentős mértékben hozzájárul az iskolai kudarcok kialakulásához, és az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mit tehet az iskolarendszer azért, hogy ezek a kudarcok ne jöjjenek létre. Nagyon fontos jelzőszám a lemorzsolódások száma, ami Magyarországon – bár számos európai ország átlagától nem tér el jelentősen – drámaian magas. Egy-egy korcsoportnak közel húsz százaléka úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy nem rendelkezik versenyképes szakképzettséggel. Évente ennyi potenciális zsákutcás munkavállalót termelünk, és az ő visszajuttatásuk a képzésbe, illetve a munkaerőpiacra csak rendkívüli nehézségek árán és rendkívüli költségekkel valósítható meg. Az EU komoly eszközrendszert dolgozott ki a probléma megelőzésére, és részben ezeket a költség- és munkaigényes tevékenységeket támogatja az európai szociális alapon keresztül.
Négy fontos területet szoktunk említeni az európai integrációs oktatáspolitikák kapcsán, amelyek miatt az oktatás szerepe felértékelődött az EU tagországokban. Az első kettő, a verseny képesség és a társadalmi integráció magától értetődő. A harmadik az európai identitással összefüggő cél, az, hogy egyrészt őrizzük meg saját nemzeti identitásunkat, másrészt legyünk képesek arra, hogy megfogalmazzuk közös európai kulturális örökségünket, harmadrészt legyünk képesek értékelni más nemzetek kulturális értékeit. Ez sokat vitatott és izgalmas terület, ide szokták kapcsolni az európai dimenzió fogalmát is, amely szoros kapcsolatban van a tartalmi szabályozásban megjelenő európai kérdéskörökkel. A negyedik az információs társadalom kérdésköre, amelyet a lisszaboni csúcsértekezlet az e-learninggel, az elektronikus tanulás hívószavával jelzett, és amelyhez egy sor olyan tevékenységet kapcsol, amely az informatika oktatásügyi szerepét erősíti. Ez az a kérdéskör, ahol a legélesebben jelenik meg az Európai Unió és az Európán kívüli erős gazdasági térségek közötti verseny, és talán az Európai Unió aggodalma jogos, hogy esetleg máris lépéshátrányban van.
A foglalkoztatáspolitika az a terület, amely a legközvetlenebbül kapcsolható az Európai Unió oktatásról folyó gondolkodásához és azokhoz az ágazati fejlesztésekhez, amelyekhez az Unió jelentős forrásokat biztosít a jövőben. Hagyományosan a foglalkoztatáspolitika és annak céljai távol esnek az oktatástól, különösen a közoktatástól, nem hatják át az iskola mindennapi munkáját. A foglalkoztatással összefüggő fejlesztéseknek négy olyan alappillére van, amelyekre az oktatási programoknak épülniük kell. Az egyik a foglalkoztathatóság kérdése, vagyis hogy minél kevesebb diák kerüljön ki az iskolarendszerből versenyképes szakma vagy végzettség nélkül. A második, hogy aki szakmához jut, az olyan alkalmazkodóképességgel, elsősorban tanulási képességgel rendelkezzen, hogy megőrizhesse munkaerő-piaci pozícióját, vagy képes legyen munkahelyet és foglalkozást váltani, ha erre sor kerül. A magyar ember foglalkozási mobilitásánál csak a földrajzi mobilitása alacsonyabb, tehát ez nagyon fontos fejlesztendő terület. A vállalkozókészség fejlesztése az egyik legfontosabb kérdéskör, és ha megnézzük azt, hogy az európai vállalkozókészséggel összefüggő gondolkodás milyen tevékenységeket helyez a középpontba, akkor azt látjuk, hogy rengeteg feladat fogalmazódik meg a közoktatás számára. A közoktatásban dolgozó pedagógusoknak saját helyzetükkel merőben ellentétes szemléletmódot kellene közvetíteniük ahhoz, hogy a végzős diákok ne csak kényszerből váljanak vállalkozóvá, hanem már tanulási útjuk tervezésében választható foglalkozási formaként szerepeljen a vállalkozás lehetősége. Ehhez egyrészt pontosan meg kellene ismerniük, hogy ez milyen tudást kíván, milyen lehetőségekkel, nehézségekkel jár, és főként, hogy milyen készségekre kell szert tenni ahhoz, hogy valaki sikeres legyen. Mindez egy sor olyan ismeret és készség elsajátítását igényli, amely az osztálytermi munkára is befolyással lehet.
A pedagógiai modellek összevetése alapján a magyar iskolát döntően a frontális és ismeretközlő oktatás jellemzi, és bár rendkívül színes tárháza van az ettől elmozduló és ezt színesítő pedagógiai megközelítéseknek, azért nagy átlagban igaz az az állítás, hogy viszonylag kevés a készségfejlesztés céljaihoz igazított tevékenység-központú pedagógiai alapvetés. A hátrányos helyzetűeket segítő eszközök, módszerek tára gazdag ugyan Magyarországon, és néhány olyan dolgot fel tudunk mutatni, amelyekkel a különböző típusú hátrányokat csökkenteni tudjuk, azonban ezeknek az intézkedéseknek vagy tevékenységeknek a bővítése és eredményessége azonban további fejlesztéseket kíván. Fontos lenne, különösen a szakképzés és a felsőoktatás számára, hogy szélesedjen a gazdaság szereplői és az oktatási intézmények közötti kapcsolat, hogy az oktatási szakemberek és a gazdasági szakemberek között olyan típusú cserék jöjjenek létre, amelyek lehetővé teszik egymás munkakörülményeinek, munkakultúrájának, problémáinak a megismerését, beviszik az iskolába a munkahelyek világát, illetve az oktatási intézmények logikáját a vállalati gondolkodásmódba vagy a gazdasági környezetbe.
Az esélyegyenlőség javítása a fejlesztés negyedik pillére. Az Európai Unión belül a férfi és női esélyek egyenlősége kiemelt fontosságú. Mi Magyarországon ezt még nem helyezzük a középpontba. El lehet gondolkodni azon, hogy ez azért van, mert Magyarországon nincsen ilyen típusú probléma, vagy mert még ott sem tartunk, hogy a problémákat felismerjük, illetve ha fel is ismerjük, megfelelő kutatásokkal nem tudjuk kimutatni. Számunkra sokkal fontosabb vagy világosabban látszó feladat a társadalmi hátrányok leküzdésével összefüggő esélyteremtés.
Az EU-ban az oktatásról folyó gondolkodás középpontjában áll az ún. kulcskészségek, -képességek vagy -kompetenciák fejlesztése. Itt egyaránt gondolunk az alapkészségekre, tehát a számolás-, írás-, olvasástudással összefüggő készségek, képességek fejlesztésére, a foglalkoztatással szorosabban is összekapcsolható készségfejlesztésre, a kommunikációra, a problémamegoldásra, a teammunkában való jártasságra, a kreativitásra. Egy másik csoportot is el szoktak még különíteni az EU-ban, ez a szociális készségek, illetve az önmagunk értékelésével kapcsolatos készségeket foglalja magában. A folyamatos tanulás képességét eleget hangsúlyoztuk az elmúlt években, itt valóban az a kérdés, hogy milyen intézményes segítség nyújtható a folyamatos vagy élethosszig tartó tanuláshoz, hogyan válhat állampolgári joggá az iskolarendszerbe való visszalépés, és hogyan lehet azok számára is realitássá tenni a folyamatos képzést, akiknek a leginkább szükségük van rá, akik végzettség nélkül léptek ki a közoktatásból, és valószínűleg rossz emlékeket őriznek a tanulásról! Fontos új elvárás a munkatapasztalat, amely még kevéssé hangsúlyos a hazai gondolkodásban. A diákmunkákat vizsgáló OECD-statisztikák szerint e tekintetben nagy különbség van Magyarország és a fejlett EU-államok között, bár a magyar munkavállaló diákok alacsony száma lehet annak is a következménye, hogy sokakat nem legálisan alkalmaznak.
Egyes kutatások szerint az idegennyelv-oktatás és az informatikai jártasság kétharmadrészt meghatározza a munkavállaló munkaerő-piaci esélyeit. Tehát hogyha azt szeretnénk, hogy diákjaink a munkaerőpiacon sikeresek legyenek, biztos, hogy az informatikába és az idegen nyelvbe érdemes befektetni. Nagyon kevés olyan szakma képzelhető el a jövőben, ahol ezek nem lesznek az alkalmazás minimális feltételei.
Mindezek a kérdések a társadalmi és gazdasági fejlesztésekkel szoros kapcsolatot feltételeznek, és ez a fejlesztéspolitika feladata. A fejlesztéspolitika intézményei ma éppen csak formálódóban vannak. Ilyen intézmény lehet a megye, egy térségi társulás vezetősége vagy egy önkormányzat, amelyik képes a településhez tartozó problémákat összetett módon és a fejlesztés átfogó céljait tekintve kezelni. Majdnem minden tárcánál van olyan fejlesztéspolitikával foglalkozó egység, amelyik nem csupán saját ágazati vagy az ágazaton belül elkülönített fejlesztésekben gondolkodik, hanem összefoglalja az ágazat saját fejlesztési céljait, és megpróbálja ezeket más ágazatok céljaival és eszközrendszerével összekapcsolni.
Meg kell hogy teremtődjön a párbeszéd és a közös gondolkodás a térség, a település vezetői és az oktatásért felelős szakemberek között. Nagyon izgalmas ez az együttműködés, sok hasznos tapasztalással jár mindkét fél számára. A közös gondolkodás célja annak meghatározása, hogy az adott ágazatban vagy adott földrajzi környezetben milyen módon vehet részt az oktatás a hagyományos feladataitól egy kicsit eltérő módon a környezet fejlődésében. Csak egy példát mondok: van egy település, ahol kitűnő lehetőségek állnak rendelkezésre, például a látványturizmus területén, ugyanakkor fejletlen a vendéglátás kultúrája, az idegenforgalmi gondolkodásmód. Ha a településnek van egy gimnáziuma, akkor például az idegenforgalomért felelős főiskolával vagy egyetemi tanszékkel együttműködve az intézmény bekapcsolódhat a település vérkeringésébe, és részben a diákoknak szervezett speciális programokon, részben az intézményen kívül biztosított idegennyelv-tanítással, a fizetővendéglátás alapismereteinek oktatásával fejlesztési tényezővé válhat. Ez érdekes és különleges feladat. Ma még sok esetben minden szereplő ellenáll ennek, nemcsak az iskola, hanem esetleg a városvezetés vagy maguk a pedagógusok is. Ha fejlesztésekben gondolkodunk, mindenképpen figyelni kell a forrásokra. Gyakran a források hiánya állítja le a kreativitásunkat, és azt mondjuk, hogy nagyon sok mindent tudnánk csinálni, de nincsen rá pénz. Az európai szociális alap – az intézményrendszer minőségének a javítását, a rendszer szolgáltatásainak a fejlesztését segítő kezdeményezések mellett – foglalkoztatási célú oktatási, képzési fejlesztéseket támogat. Portugália például az elmúlt hat esztendőben az európai szociális alaptól kb. hárommilliárd eurót fogadott, ez 750 milliárd forintnyi fejlesztési forrást jelent. Tehát valóban monumentális perspektíváról van szó, de ehhez nagyon sok feltételt kell még megteremteni.
Szólni kell a rendkívül széttagolt intézményszervezési és fenntartói struktúráról is. Azt szoktam mondani, hogy Magyarország az önkormányzati, oktatásügyi bürokraták és képviselők országa. Az egy állampolgárra jutó oktatási bizottsági tagból és oktatásügyi önkormányzati referensből valószínűleg ötször több van Magyarországon, mint másutt. Mivel nálunk nagyon sok kis település van, ezért nagyon kicsi iskolákat működtetünk, melyeknek a fenntartása, a szolgáltatások megszervezése szakemberigényes.
Hangsúlyosabban szerepelt az EU-értékelésben, hogy a hagyományosan magas színvonalú oktatást hosszú távon veszélyezteti a pedagógusok alacsony bére. Strukturális gondok is vannak e mögött, de mindenképpen a GDP-ből az oktatásra fordított pénzek növelése javíthat ezen. Míg az oktatásra kb. ugyanannyit fordítunk, mint az OECD-országok átlaga, az egyes pedagógusok bére a GDP-hez viszonyítva is csak kb. 60%-ot tesz ki, tehát a pedagógusoknak jutó bér a fejlett országokban szokásos átlag alatt van.
Amikor azt mondom, hogy iskolarendszerünk a fenntartók és az intézmények méretei tekintetében is szétdarabolt, akkor hangsúlyozni kell azt is, hogy a decentralizációval, illetve az intézményi önállósággal, a fenntartói szabadsággal együtt járó lehetőségek rengeteg pozitív értéket eredményeztek, és ezeket mind az EU-, mind az OECD-elemzések elismerik. Az önállóság és egy kicsit az alulfinanszírozottság is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar oktatási intézmények nagyon jó pályázati készséggel rendelkeznek. Ez a pályázati kultúra ígéretes tényező a majdani EU-s források felhasználásához is.
Az Európai Unió elismeri, hogy a magyar közoktatás és a felsőoktatás is jelentős mértékben kiszélesítette a szolgáltatásait. Az elmúlt tíz év alatt a felsőoktatási férőhelyek száma kb. három szorosára növekedett, 16 éves korig kiterjesztettük az általános képzést és 18 éves korig a tankötelezettséget. Mindezek a szolgáltatások és vállalások azonban megnehezítik az egész rendszer finanszírozásának a radikális javítását, hiszen minden ilyen lépésnek megvannak a pénzügyi következményei. Az Európai Unió úgy zárta a Magyarországról szóló országértékelést, hogy ez az a terület, ahol csatlakozást akadályozó tényező nem léphet fel. Én mégis azt gondolom, hogy önmagában az, hogy nem akadályozzuk a csatlakozást, még nem elegendő ahhoz, hogy elégedettek legyünk. Biztos vagyok benne, hogy a csatlakozást követő fejlődésben és a sikerekben az oktatás meghatározó tényező lesz, és ezt nemcsak mi, az ágazat szereplői fogjuk tudni, hanem a társadalom egésze is.