Mire képes az iskolai nyelvoktatás?

– Beszélgetés az idegennyelv-tanításról –

A beszélgetés résztvevői az iskolai idegennyelv-tanítás olyan fontos kérdéseit vitatták meg, mint: lehetséges-e iskolai feltételek között megtanítani egy vagy két idegen nyelvet, milyen szintű nyelvtudást biztosíthat az iskola, van-e értelme az iskolázás kezdő szakaszában elkezdeni a nyelvoktatást, képes-e az idegennyelv-tanítás az adott nyelvterület kultúrájának megismertetésére, milyen nyelveket oktasson az iskola?

A beszélgetés résztvevői: Jilly Viktor, a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium angoltanára; Kajtor Zsuzsa, a Toldi Ferenc Gimnázium angoltanára; Kolarovszki Edit, a Budaörsi Általános Iskola és Gimnázium általános iskolai angoltanára; Nagy Dániel, a Kodolányi János Főiskolán nyelvtanári szakon végzett, jelenleg az ELTE angol kiegészítő szakán elsőéves hallgatója; Szemere Pál, az ELTE Angol-Amerikai Intézet Angol Nyelvészet Tanszékének hangtan és mondattan tanára; Vámos Ágnes, az ELTE Pedagógia Tanszékének docense, a Kétnyelvű Iskolák Egyesületének elnöke, Schüttler Tamás, az Új Pedagógiai Szemle főszerkesztője.

Schüttler Tamás: A mai kerekasztal-beszélgetés két okból is időszerű. Az egyik az, hogy az Oktatási Minisztérium a közeljövőben jelentős nyelvoktatási program indítasát tervezi. A másik pedig az, hogy az Európai Unióba történő belépés egyik legfontosabb feltétele a magyar emberek – különösen a fiatalok – idegennyelv-tudásának fejlesztése. Ezekre az okokra tekintettel célszerű áttekinteni a magyar nyelvoktatás jelenlegi helyzetét. Mindenekelőtt vegyük számba, melyek ma az iskolai nyelvtanítás legégetőbb problémái!

Kolarovszky Edit: Szerintem az óraszám a legégetőbb probléma. Az általános iskola felső tagozatán heti három óra kevés, gimnáziumban sem túl sok. Ha valamelyik gyerek nem túl tehetséges és nem túl ambiciózus, akkor ilyen alacsony óraszám mellett nehezen fog megtanulni beszélhető szinten egy idegen nyelvet.

Jilly Viktor: Erről nem a szakma tehet, hanem a mindenkori kormányzat. Sajnos a tanárok általában elmennek a pályáról, főként a nyelvszakosok, hiszen más pályákon nagyobb mozgásterük van. Erről azért nagyon nehéz beszélni, mert ezen mi nem sokat tudunk változtatni. Minden kormány verbálisan kihirdeti, milyen fontos, hogy Magyarországon mindenki tudjon egy idegen nyelvet, de ebben az irányban nemhogy pozitív lépések történnének, hanem inkább visszalépéseket tapasztalhatunk, még a szidott Kádár-rendszerhez képest is. Azonban a szakma hozzáállása is rossz. Úgy tenném fel a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy a gyerekek nem tanulják meg az idegen nyelvet. A legtöbb tanár téves véleményt alkot a nyelvtanításról, mert közismereti tantárgyként kezeli a nyelvet, ami különösen alsó tagozaton végzetes félreértés. Lehet, hogy gimnáziumban, nagyon okos gyerekeknél ez működik, hiszen ők mindent meg tudnak tanulni, még a nyelvet is, de az általános iskolában ez tökéletes kudarc. Az idegen nyelv alapvetően készségtárgy, ha nem sikerül mindjárt az elején megszerettetni, akkor elvesztettük a gyereket. Ez körülbelül olyan, mintha egy tanár megkapna húsz nyolcéves gyereket, akiket meg kell tanítania hegedülni. Az a feladata, hogy a gyerekek tíz év múlva, tizennyolc éves korukban ki tudjanak állni a pódiumra és el tudjanak hegedülni egy darabot. Ha megutálják a hegedülést egy vagy másfél év után, akkor annak vége! Sokszor arról van szó, hogy a tanárnak nincs elég önbizalma, azt gondolja, hogy neki egy év alatt a szülő előtt bizonyítania kell, hogy a gyerek mennyit tud már. Nem kíséri figyelemmel a folyamatot elejétől a végéig, nem látja, hogy ez készségtárgy, amelyben nagyon apró lépésekkel lehet előrehaladni. A szakmában itt látom a legnagyobb problémát.

Schüttler Tamás: Az általános iskolában tanító tanárok – annak ellenére, hogy a nyelvtanulás lassú folyamat – gyors eredményt várnak el önmaguktól, meg netán a követelmények is hihetetlen gyors haladást feltételeznek?

Jilly Viktor: Követelmények nincsenek. Bár a NAT előír valamit, a tanárok többsége nem tudja, hogy mihez alkalmazkodjon. Nem a szakfelügyelőtől félnek, aki ugye, nincs, hanem a szülőktől, akik bejönnek az iskolába és azt mondják, egy éve tanul a gyerek és nem tudja azt mondani, hogy kérek egy pohár vizet. A nyelvtanárnak nincs elég önbizalma, hogy azt mondja, ez az én szakmám, én tudom, hogy hol kell tartania a gyereknek. Mi az igazi probléma? Az általános iskolában a tanár bünteti a gyereket, ha nyelvtani hibát vét, például az egyes szám harmadik személyben az s-t nem mondja ki az angolban. Ez ugyanolyan a számomra, mintha egy édesanya vinné három- vagy négyéves gyerekét a villamoson, és amikor azt mondja a gyerek, hogy „vijjamos”, az anyja rászólna, hogy amíg nem mondod jól, hogy villamos, addig tőlem több szót nem hallasz. A tanárok gyakran elfelejtik, hogy a nyelvtan – például az angolban az egyes szám harmadik személyben használatos -s – abszolút kognitív dolog. A gyerek nyelvtanulásának ugyanakkor számos olyan területe van, ahol szenzációsan halad. A régi hagyományok azonban még nagyon erősen megvannak. A tanár úgy érzi, hogy a gyereknek tökéletes mondatokat kell mondania, holott tudjuk, hogy a kommunikatív nyelvoktatás nem erről szól. A nyelvtanárok sajnos nem érzik a nyelv készségtárgy jellegét, és nem tudják, hogy mire tegyék bizonyos életkorban a hangsúlyt.

Vámos Ágnes: Tulajdonképpen mindenki mást érez igazán fontosnak attól függően, hogy honnan nézi. Én egy kicsit általánosabban szemlélem a mai nyelvoktatást. Az a stratégiai koncepcionális alapvetés hiányzik, amely igazából választ adna arra, hogy az iskolai nyelvoktatás mennyire tegyen eleget annak a társadalmi érdeknek, hogy az idegen nyelvet tudók száma és a nyelvtudás minősége gyorsan és nagy tömegekben nőjön. Ha az a döntés születne, hogy ez nagyon fontos, akkor ennek kellene leképeződnie az iskolákban, ehhez kellene mozgósítani az iskoláztatást, ehhez kellene a műveltségi arányokban átalakításokat végrahajtani, megfelelő óraszámokat biztosítani. Ehhez kellene olyan feltételrendszert hozzáállítani, amely a tanárképzésben is megújulást hozna. Szerintem a legégetőbb probléma az, hogy nincs meg a stratégiai érvényességű nyelvpolitikai döntés, amely hosszú távra szólna, iskolán belül és kívül meghatározó erejű lenne.

Ez a stratégiai alapvetés nem más, mint elvi jelentőségű döntések sorozata, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi az iskola feladata, továbbá az iskolán belül hol helyezkedjen el a nyelvoktatás, mi legyen a szerepe. Ez nem magától értetődik, ugyanis minden korban másképp rendeződik. A 19. század elején például arról szólt a vita, hogy magyar nyelven oktassanak-e egyáltalán, és komoly érvek voltak arra, hogy ez teljesen fölösleges, mert ezt a nyelvet mindenki ismeri, otthonról hozza, olyan nyelvet kell az iskolában tanítani, amely nincs a gyerek fejében, tehát latint. Minden korban, minden országban másképp gondolkodnak arról, hogy mi a műveltség és milyen részekből áll, de az iskolától azt várja el a mindenkori társadalom, hogy a műveltség egészéből – ami minden magyar állampolgár fejében benne van összességében – valamit eszményítsen.

Én abban látom a problémát, hogy ez a döntés nem elég markáns, a mai iskola műveltséghalmaza és a műveltség belső arányai nem képezik le azt, ami a társadalomban jelen van. Például, a 80-as években a szülő az iskolán kívüli nyelvoktatásba vitte el a gyerekét, sok pénzt áldozott erre, mert az iskolában nem kapta meg azt, amit elvárt. A társadalomban él az az igény, hogy produkáljon az iskola. Most azon kell gondolkodnunk, hogy mi legyen az az alap, melyet minden iskolának teljesítenie kell. Utána ezt le kell bontani iskolaszakaszokra, iskolatípusokra.

Nagy Dániel: Talán közülünk időben én állok a legközelebb a középiskolához, a gimnáziumhoz és az általános iskolához, ezért egyszerű, gyakorlati problémákat szeretnék megemlíteni. Véleményem szerint – egyelőre legalábbis, a gyakorlatot jól ismerve – mindenféle döntéshozatal és intézkedés felett áll számos más jellegű probléma. Ilyen például az a minden diák által jól ismert jelenség, hogy a nyelvtanárok (a tanév során) jönnek-mennek. Négy középiskolai év alatt manapság öt-hat nyelvtanár váltja egymást, holott ez többféle rendszert, sokszor módszert, netán tankönyvet is jelenthet, nem beszélve arról, hogy egy csoportnak időre van szüksége ahhoz, hogy egy új tanárt megszokjon. Vannak más gyakorlati problémák is, de ezek már inkább ún. „házon belüli” gondok: teremhiány, tanárhiány és az ebből adódó rossz csoportbeosztás (nem megfelelő szint, létszám stb.). Ilyen feltételek mellett nehéz az iskola felé irányuló követelményeknek eleget tenni.

Kajtor Zsuzsa: Azért mégis csak az a fontos, hogy meglegyenek az említett stratégiai döntések, és aztán jöhetnek a gyakorlati teendők. Ha megvan a stratégiai döntés, akkor a nyelvtanárnak lesz becsülete és nem fog elmenni a pályáról. Van egy-két iskola, ahol az igazgató megoldotta, hogy a nyelvtanárok külön juttatásban részesüljenek. A stratégiai döntés fontos és a tanárképzés.

Szemere Pál: A döntés szót nem egészen értem. Szerintem a szülő igényli, hogy a gyerek beszéljen valamilyen idegen nyelvet, ellentétben vele, aki nem beszél, mert az iskola ezt neki nem adta meg. A döntés nem a legtalálóbb szó, mert arra lenne szükség, hogy a szülő, az iskola és a gyerek egyetértésre jusson abban, hogy sok-sok órában kell lelkesen tanulni bármelyik idegen nyelvet. Szükség van persze nyelvtanárra is, aki érdekessé tudja tenni a tanulást hosszú éveken keresztül, amíg a közös erőfeszítés gyümölcse beérik. Hogy a minisztériumban mit vetnek papírra, az nem biztos, hogy befolyásolja a gyerek sorsát.

Jilly Viktor: Ha olyan döntés születik, hogy minden magyar gyermeknek az általános iskola harmadik osztályában heti három órában el kell kezdenie nyelvet tanulni, majd felső tagozatban heti négy órában és a gimnáziumban négy-négy órában négy éven át, ez hihetetlen anyagi vonzattal jár. Ha tehát nemcsak az igényt fogalmazza meg a kormányzat, hanem ezért tesz is valamit, akkor már lehet mondani, hogy a nyelvtanítás objektív feltételei meg vannak teremtve. Azt nem tudom, miképpen lehetne megoldani, hogy a nyelvtanárok több pénzt kapjanak. A nyelvtudás tényleg ennyire fontos Magyarországon? Márpedig fontos, hiszen teljesen mindegy, hogy humán- vagy reálpályára megy a gyerek, a nyelvet eszközként fogja használni mindenhol. Mindannyian tudjuk, mit jelentene ebben a régióban egy olyan ország, ahol mindenki könnyedén beszél egy idegen nyelvet. Azon csodálkozom, hogy nem így van.

Vámos Ágnes: Ez mind prioritás kérdése. Ha prioritást kap a nyelvoktatás, akkor ehhez pénzt kell hozzárendelni, feltételeket kell biztosítani, más tantárgyak elé kell egy kicsit helyezni, és ehhez döntés kell.

Jilly Viktor: Hogyan dől el, hogy melyik tárgy mennyi óraszámot kap? Azon múlik, hogy ki van a döntéshozó bizottságban. A NAT szerint, a 9-10. évfolyamon, ahol két élő idegen nyelvet kellene tanítani, 11% a nyelvórák aránya. Ez azt jelenti, hogy a két idegen nyelvre jut négy óra. Ez úgy történhetett, hogy abban a bizottságban nem volt jelen egy olyan erős ember, aki a nyelvet képviselte volna.

Schüttler Tamás: A NAT-történet mögött ki nem mondottan ott húzódott az a gondolat, hogy egy idegen nyelvet úgysem lehet megtanítani jól az iskolában. Ehhez kapcsolódna a következő kérdés. Vonatkoztassunk el stratégiától, nyelvpolitikától, oktatáspolitikától, mert az az alapvető szakmai kérdés, hogy hol vannak az iskolai nyelvoktatás határai. Meg lehet-e tanítani az iskolában egy idegen nyelvet?

Jilly Viktor: Egészen rövid válaszolok: igen. Én Nagytétényben kezdtem oktatni angol nyelvet a disznóhízlaldától egy kilométerre lévő általános iskolában, amelyről nem lehet azt mondani, hogy a legkiemeltebb környezet. Egyáltalán nem válogatott gyerekekből állt az osztály. Harmadikos koruktól tanítottam őket, majd folytattuk a Budai Nagy Antal Gimnáziumban. 1980-ban kezdtek, 90-ben érettségiztek. A világ minden tájára szétszéledtek mindenféle egyetemre, mert akkor még nagy előnyt jelentett, hogy tudnak angolul. A mostani tanítványaimról is elmondhatom, hogy nyolcadik osztályos korukban már minden érzelmüket, gondolatukat el tudják mondani angolul. Persze a mondataikban van egy-két nyelvtani hiba, de tökéletesen kommunikatívak. A válaszom tehát a kérdésre az, hogy igen, ezt el lehet várni, meg lehet csinálni, nem ördöngős dolog. Van erre egy kommunikatív módszer, ismert, le van írva, oktatják. Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy iskolásoknak megtanítsunk egy idegen nyelvet, és csodálkozom, hogy ezt kérdésként még fölvetik.

Kajtor Zsuzsa: Én is csodálkozom, hogy van ilyen kérdés. Meg lehet tanítani egy nyelvet, hogy mennyire, az attól függ, hogy éppen milyenek a körülmények. Azt gondolom, a nyugat-európai országokban az a nagy előny, hogy az ottani diákok utaznak. A hollandok tudnak négy nyelvet, mert mindenhova eljutnak cserediákként. Magyarországon ez nem valósulhat meg teljesen. A szegénység az egyik oka ennek, ami az érdektelenségben is megnyilvánul, de aki iskolába jár, azt meg lehet tanítani kommunikálni egy idegen nyelven.

Szemere Pál: Két dolgot szeretnék mondani. Az egyik: németországi nyelvtanár kollégám azt mondta – és ez számára természetes volt –, hogy a legszorgalmasabb, legokosabb, legtehetségesebb nyelvtanárok, akik mondjuk angol vagy holland szakon végeznek, állami gimnáziumi állást kapnak, és ők vannak a legjobban megfizetve. A kicsit kevésbé szorgalmas, illetve tehetséges végzősök művelődési házakban vezetnek tanfolyamokat, szerényebb jövedelemért. A többiek pedig magánnyelviskolákban dolgoznak, még szerényebb fizetésért, mert nincs máshol helyük.

A másik megjegyzésem személyes élmény, látszólag nem is tartozik ide. Gyerekkoromban két helyen lehetett kenyeret venni, az állami boltban meg a maszek péknél. Az állami boltban kevesebbe került a kenyér, de kicsit sótlan, kicsit szivacsos vagy éppen szikkadt volt. A maszeknál többe került, de nagyon jó, ízletes, jól átsült kenyér volt. Az ember érzése az volt az egész magyar valósággal kapcsolatban, hogy ami állami, ami közpénzen megy, az rossz, a maszek, a profitorienált pedig jó. Szerintem a nyolcvanas évek nyelviskola-konjunktúrájának ez a magyarázata.

Vámos Ágnes: A kilencvenes évek előtti időszakban a nyelvoktatásnak egészen más státusa volt, például az alsó tagozaton nem volt idegennyelv-oktatás. Akkor még markánsabban képviselték azt az álláspontot, hogy nem is lehet kicsi gyerekeket idegen nyelvre tanítani, tehát az iskola nem is alkalmas erre. Az ilyen gondolkodásmód mögött persze politikai háttérmozgatók voltak, de ezek átáramlottak a szakmába és a köztudatba, és ez őrződik. A szakmának újra és újra azt kell válaszolnia, hogyha a gyerek képes arra, hogy megtanuljon egy nyelvet, és nyilván valamennyien erre vagyunk genetikailag kódolva, és ha meg tud tanulni iskolán kívül egy nyelvet vagy nyelveket, akkor az iskolában is képes erre, csak ehhez megfelelő módszereket, eljárásokat kell alkalmazni.

Jilly Viktor: 1963-ban kezdtem angolul tanulni harmadik általános iskolás koromban az iskolában. Az első speciális nyelvi tanterv 1965-ben lépett életbe. Ez harmadik osztálytól szabályozta az angol és a német nyelv tanítását. A második speciális tanterv 1986-ban készült el, tehát évtizedes hagyományai vannak. A korai nyelvtanulás tehát nem új jelenség, a 60-as évek óta van Magyarországon alsó tagozatos nyelvoktatás. Akik akkor jó iskolába jártak, azt sem tudják, hogyan tanulták meg az idegen nyelvet. A világ legtermészetesebb dolga volt.

Schüttler Tamás: Ezek szerint abban mindenki egyetért, hogy az a társadalomban meglévő értékítélet, mely szerint az iskolában nem lehet idegen nyelvet megtanulni, az a maszek pék példájára vezethető vissza. A társadalomban és a szakmában ezek szerint ellentétes értékítélet él. Szinte mindenkinek, akit megkérdezünk, az a véleménye, hogy az iskola kevés, nem elég az óraszám, és a tömegoktatás nem alkalmas arra, hogy jó kommunikációs szintre eljuttassa a nyelvtanulót egy vagy két idegen nyelvben. A magánnyelviskolák jó piaca szintén ezt bizonyítja.

Jilly Viktor: Mindazokban az iskolákban, amelyek valamit adnak magukra az igazgató úgy állítja össze az óratervet, hogy a nyelvtanításra tisztességes óraszám jusson. Ebben az esetben meg lehet tanítani a nyelvet, és meg is tanulják a gyerekek: ezt bizonyítja, hogy középfokú nyelvvizsgával sok gyerek rendelkezik. A bajt abban látom, hogy ez nem jellemző a közoktatás egészére. Legalább a lehetőséget meg kellene adnunk ahhoz, hogy az egész országban mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson. Ma nem ez a helyzet, és ezért egyértelműen az állam, a mindenkori kormány a felelős.

Vámos Ágnes: Ezért fontos, hogy a minisztérium mit ír le, ugyanis a leírt szabályozók meghatározzák az iskola működését. Ha a tömegoktatásban akarna az oktatási kormányzat nagyobb eredményt elérni, akkor a leírt dokumentumokban a feltételek megteremtésének mikéntjét is érinteni kell. El kell érni, hogy ne egy-egy iskola döntése és kompetenciája legyen az, hogy ő milyen óraszámot állít be, hanem erről legyen oktatáspolitikai döntés. Idegen nyelvre ne heti három órát biztosítson, hanem adjon egy nyelvi keretet, egy arányt, amelyen belül az iskola még mindig kialakíthatja saját arculatát. Ez mind a szülő, mind a gyerek számára üzenet, mert a tantárgyaknak súlyuk van attól, hogy hány órásak, és súlya van a tantestületben a tanárnak, aki azt a tantárgyat tanítja.

Szemere Pál: Jilly Viktor mondta, hogy az idegen nyelv nem közismereti tárgy, hanem készségtárgy. Lehet, hogy az iskola más tantárgyakban átlagosan pont olyan kevéssé hatékony Magyarországon, mint a nyelvtanításban. De az ismeretcentrikus tárgyaknál ez soha nem derül ki. Soha senki nem fog a gyerek mellére bökni és azt mondani, magyarázd el a Newton-tételeket, vagy hogy ki írta ezt és ezt a 19. századi magyar verset. Az viszont rögtön kiderül, hogy tud-e beszélgetni egy idegen nyelvet beszélő emberrel. És ha a gyerek nem tudja magát megértetni az idegen nyelven, akkor az emberek ebből azt szűrik le, hogy nem jól működik az iskola. Lehet, hogy nem is az a megoldás, hogy a nyelvtanárokat privilegizált helyzetbe juttassuk az iskolán belül, hanem az iskola egészének a hatékonyságát kellene megnövelni azokon a területeken is, amelyekről nem érkezik ilyen közvetlen visszajelzés.

Kajtor Zsuzsa: A jelenlegi helyzetben ki kell emelni a nyelvtanárokat. Nem biztos, hogy ez hosszú távú stratégia kell legyen, de annyira le vagyunk maradva, hogy esetleg szükséges lenne egy átmeneti szakasz. Ugyanakkor a nyelvvizsga-centrikusság elég sokat árt az állami nyelvoktatásnak. A nyelvvizsga ugyanis nem feltétlenül méri a kommunikatív készségeket, és így nem biztos, hogy segíti a nyelvoktatást. Azt gondolom, és abban egyetértenek az iskolában az angoltanárok – érdekes módon a többi nyelvtanár nem –, hogy a gimnáziumi nyelvoktatás nem az a célja, hogy a nyelvvizsgára készítsen fel, hanem arra, hogy mint ismereti tárgyat és mint készségtárgyat is megtanítsa a gyerekeknek.

Nagy Dániel: Valamiben mérni kell a nyelvtudást, és jelenleg ennek nincs más intézményesült eszköze, mint a nyelvvizsga, legfeljebb rosszul mérik. Ha például egy 18 éves gyerek felsőfokon szeretne továbbtanulni, legalább egy középfokú nyelvvizsgájának kell lennie, különben nincs esélye a sikeres felvétei vizsgára. Ez egyébként érthető is, hiszen felvételkor több száz, sokszor ezer emberből válogatva nincs idő külön nyelvtudás-mérésre, erre ott van a Rigó utca. A legjobb azonban az lenne, ha a nyelvvizsga egy állomást jelenthetne a nyelvtudásban, nem pedig egy vakvágányt, amely egyébként jól bejárható, de aztán ismét meg kell keresni a főutat, és azon haladni tovább.

Jilly Viktor: Érdekes, ha azt mondjuk, hogy valahogy mérni kell a nyelvtudást, akkor csak a nyelvvizsgára gondolunk. Eszünkbe sem jut, hogy van érettségi. Az állami nyelvvizsga a felnőttekre méretezett vizsga, és elég tisztességesen méri mind a négy készséget. Lehet vitatkozni a fordítási készségen. Nem csoda, hogy a gyerek nem tud fordítani, hiszen ahhoz egy bizonyos háttértudás kell, amit csak felnőttektől lehet jogosan elvárni. Szerintem inkább azt nem tudják – és ezt a tanárnak kellene elmagyaráznia a gyerekeknek –, hogy egy középfokú nyelvvizsga nagyon messze van a nyelvtanulás céljától. Csak egy nagyon jó lépcsőfok, mert a felvételinél kap egy pluszpontot, de tudnia kell a gyereknek, hogy ez csak egy állomás. Ugyanakkor az állami nyelvvizsga nem méri mindazt, amit egy tanár tesz, hiszen ő nemcsak pragmatikus tudást ad át a gyereknek, nemcsak a nyelv szavait és szabályait. A nyelvtanítás ennél több: a tanár a nyelvhez kapcsolódó kultúrát is megpróbálja közvetíteni. A középfokú nyelvvizsgát ez egyáltalán nem érdekli.

Kajtor Zsuzsa: A gyerekek azonban azt gondolják, ha megvan a nyelvvizsga, akkor befejeződött a nyelvtanulás. Például ha másodikos korában megszerzi a nyelvvizsgát, és hiába jár még két évig iskolába, már nem tanul, mert ez nem érdeke. Megvan a szükséges pontja. Esetleg nem is kell órára járnia, ha osztályvizsgát tesz. Mivel a gyerekeknek annyi más tárgyat kell tanulniuk, a nyelvtanulás a továbbiakban egy kicsit elvész.

Schüttler Tamás: Elhangzott, hogy baj az, hogy az iskola alapvetően a nyelvvizsgára készít fel, mert elszürkíti a tanítást, és az adott nyelv kultúráját nem közvetíti igazán. Ennél lényegesebb azonban, hogy a kommunikatív nyelvtudás és a nyelvvizsga két egymástól eléggé eltérő dolog. Jól értem?

Szemere Pál: Van az a fajta gyerek, aki nem képes letenni a középfokú nyelvvizsgát, de jól elboldogul az életben a maga hibás és szűkös idegen nyelvi tudásával. Van az alapfok és a középfok között egy tudásszint, amellyel meg lehet élni turistaként, de ebből sosem lesz vizsga.

Schüttler Tamás: Ez a tömegnyelvoktatás előtt lebegő cél? Mi az a szint, amit reális célként kitűzhet az iskola, hogy arra egy viszonylag nagy tömeget eljuttasson?

Jilly Viktor: A mostani helyzetről beszélve: a gyerek pontosan tudja, hogy ha van egy középfokú nyelvvizsgája, van két pluszpontja, továbbtanulhat. Most ez a cél, és a tanár is azt akarja, hogy a gyereket felvegyék az egyetemre, mert a tanár általában jót akar. A gyereknek az a jó, hogy bekerüljön a felsőoktatásba, és a tanár ebben segíti. Nem értek vele egyet, de most ez így van.

Szemere Pál: Reális cél a magyar közoktatás egészében, hogy a gimnáziumban addig kell tanítani, amíg a gyerek meg nem szerzi a középfokú nyelvvizsgát?

Jilly Viktor: Nem reális cél. A British Council gondozásában megjelent Az angoltanítás háttere Magyarországon című könyv. Ebben végeztünk egy felmérést, amely azt vizsgálta, hogy az összes budapesti gimnáziumban a gyerekek hány százalékának sikerült megszereznie a középfokú nyelvvizsgát. Abból indultunk ki, hogy ez a fő cél, ugyan nem értünk vele egyet, de ez a realitás. Aztán Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a megyei polgármesteri hivatalban az érettségi dokumentumokat néztem meg. Kiderült, hogy a gimnazisták 22%-ának sikerült a középfokú nyelvvizsgája, ugyanakkor a tanulók 65%-a négyest vagy ötöst kapott az érettségin, és egész Borsod-Abaúj-Zemplén megyében összesen két tanuló bukott meg angolból.

Kolarovszki Edit: Ez is a szülői elvárásnak felel meg. Az igazgatók kiemelik az évnyitón, illetve az évzárón, hogy ennyi és ennyi gyerek nyelvvizsgázott le, és a szülő megnyugszik, hogy ez jó iskola, hiszen a diákok fele nyelvvizsgázott. Nem azt nézik, hogy milyen folyékonyan beszélnek vagy mekkora ismeretet szereztek az idegen nyelv kultúrájából, hanem azt, hogy papír van róla.

Vámos Ágnes: Szerintem ez azzal függ össze, hogy a szülő nem hisz az érettséginek, az iskolának, de hisz egy iskolán kívüli mérésnek. Ha azt mondják, hogy ennyi és ennyi ötös volt az érettségin, az semmi, de ha azt mondják, hogy ennyi és ennyi nyelvvizsga-bizonyítvány volt, akkor elhiszi, hogy az a gyerek tényleg tud. Társadalmi bizalomvesztés van az érettségi vizsga iránt.

Kajtor Zsuzsa: Mivel az érettséginek semmi súlya, semmi jelentősége nincs a továbbtanulás szempontjából.

Szemere Pál: De az érettségi írásbeli része központi, ott meg lehetne bukni.

Kajtor Zsuzsa: Meg lehetne, de az elég érdekes, hogyha valaki nyelvből az érettségin bukik meg.

Jilly Viktor: Egyrészt van az iskolai nyelvtanítás, másrészt van a felnőttek számára készült mérés: az állami nyelvvizsga, és ez nem helyes. Nyilván olyan érettségi kell, amely legalább ugyanolyan jól mér minden készséget.

Schüttler Tamás: Mit kellene annak érdekében tenni, hogy az iskolai nyelvoktatás eljuttassa a gyerekeket oda, hogy külföldön megértessék magukat, megértsék egy idegen nyelvű könyv tartalomjegyzékét, felfogják, hogy egy külföldi televíziós adás miről szól? Azaz, tudjanak idegen nyelven kommunikálni.

Jilly Viktor: Aki 12 éven keresztül tanul, annál az a célkitűzés – és ezt fogalmazza meg a leendő érettségi is –, hogy hova jusson el az Európai Közösség nyelvvizsgaskáláján. Ez pedig egy középfok vagy afölötti szint, egy olyan vizsgán, amely gyerekre méretezett. A készségszinteket véve alapul jusson el mondjuk, egy középfokú nyelvvizsgáig az első nyelven és egy erős alapfokra a második idegen nyelven. Ez a célkitűzés. Azt gondolom, hogy az első idegen nyelvből ennek reálisnak kellene lennie Magyarországon.

Vámos Ágnes: Az érettséginél a skálát szélesre kell nyitni. Egy olyan tartományra is szükség van, ahova azok férnek be, akik nem akarnak vagy sok ok miatt nem tudnak eljutni a középfokú nyelvtudás szintjéig. A középfokú nyelvvizsga szintje a nyelvtudás egyik állomása, de természetesen az iskolából kijövő gyerekek tudása ez alatt is, meg e fölött is lehet.

Kolarovszki Edit: Szerintem ez nem elérhetetlen cél, de ehhez az kell, hogy az iskola, a szülők meg a gyerekek együtt akarják, mert hiába akarja az iskola meg a szülő, ha a gyerek nem akar tanulni. A nyelvtanulás olyan, hogy csak aktív részvétellel lehet megvalósítani.

Schüttler Tamás: A szülő azt akarja, hogy a gyerek papírt szerezzen, valójában őt nem igazán érdekli az, hogy mennyire kommunikatív a nyelvoktatás.

Vámos Ágnes: A papír mögött egy előfeltételezett tudásszint van. Ha például valaki orvosi diplomával rendelkezik, akkor annak az az üzenete, hogy aki ezt a papírt megkapta, az feltehetően ezt és ezt tudja.

Valójában nagy veszély az iskola általánosan alacsony hatásfoka, és a tömeges nyelvoktatás benne van az általános pedagógiai hatékonyság hiányában. Miért van az, hogy sok szülő nem reagál arra, ha nem tud a gyereke jól összeadni? Vagy miért marad közömbös, ha bármely más területen hiányosságai vannak, mért pont a nyelvre reagál? Ha a szülő erre a legérzékenyebb, akkor e mögött van valami olyan különleges elvárás húzódik, amely miatt ez számára fontosabb, mint a többi. Ezen a területen van egy minimum, amit mindenképpen elvár a szülő, és ezt az iskola nem tudja megadni. Lehet, hogy így lesz a számítástechnikával vagy bármely más tudásterülettel is a jövőben, de ma elsősorban a gyors és minőségi nyelvtanítást várja el. Ezt támasztja alá a nyelvvizsga is.

Kolarovszki Edit: Nem azért várja el a szülő a számítástechnikai és a nyelvi tudást, mert ettől lesz a gyerek európai, hanem úgy gondolja, hogy akkor kap jó állást, ha otthon van a számítástechnikában meg a nyelvekben. Nem számít, hogy nem tud jól, folyékonyan olvasni. Úgy gondolja, ha tud angolul, akkor már sok pénzt fog keresni.

Kajtor Zsuzsa: Az általános iskolában még nem érdeklődnek annyira a gyerek nyelvtudása iránt, ez csak gimnáziumban válik fokozottan érdekessé a pontszámok miatt.

Vámos Ágnes: Én úgy tudom, hogy a szülők eleve azokat az iskolákat keresik, ahol az idegennyelv-oktatás és a számítástechnika eredményesebb módszereit kínálják.

Kolarovszki Edit: Budaörsön azért kezdtük el már első osztálytól a nyelvoktatást, mert ha valamelyik iskolában elsőben nincs angol, oda nem íratják be a gyerekeket. Kevesebb gyerek van évről évre, ezért harc folyik értük. Az a fontos, hogy minél többen iratkozzanak be, és ha nincs nyelv, akkor mennek máshova. Hiába nem jó képességű a gyerek, tagozatra járatják.

Schüttler Tamás: Amint az eddigi vitából kiderült: a gyerekek többségének az iskolában is meg lehet tanítani az idegen nyelvet, de nem a jelenlegi óraszámokkal. Az oktatásügy berkeiben hallani arról, hogy a nyelvtanulás iránt érdeklődő gyerekek számára esetleg állami pénzen biztosítanának az iskolában, a tanórai kereteken kívül külön tanulási lehetőséget.

Vámos Ágnes: Ez nem azt jelenti, hogy szakmailag nem képes rá az iskola, hanem úgy nem képes, hogy egyszerűen a közoktatás ma nem tud olyan feltételrendszert biztosítani – például tanárellátottságban, óraszámban, teremben, taneszközben –, amellyel a normál délelőtti kötelező óraszámba beférne a nyelv, és ezért a kapacitás egy részét tanórán kívül teremti meg. De ez nem azt jelenti, hogy az iskolai nyelvoktatás szakmailag alkalmatlan arra, hogy ennek az elvárásnak megfeleljen. A feltételek nem alkalmasak, hogy tömegesen mindenkinek egyidejűleg emelje az óraszámot, és sokkal differenciáltabb és színesebb módszerekkel tanítson. Van az átlagos tömeges oktatás, és ezen kívül van még pluszkapacitás.

Schüttler Tamás: Elhangzott, hogy kevés az idő a nyelvtanulásra, és ezt azzal gondolják kiegyenlíteni, hogy minél korábbi életkorban kezdenék el a nyelvtanítást. Mikor kezdjünk el nyelvet tanítani? Sokan azon a véleményen vannak, hogy a kisiskoláskori és az óvodai nyelvtanításnak a világon semmi értelme nincs. Piaci fogás most az iskolák részéről, hogy kicsiknek kezdenek el nyelvet tanítani, vagy ennek van értelme?

Kolarovszki Edit: Nálunk az általános iskola első osztályától van angol nyelv, ráadásul bontott csoportban. A gyerekek imádják. Ha más haszna nincs is, nagyon jól érzik magukat, mert játszunk, énekelünk, megszűnnek a gátlások, mindenki meg mer szólalni, mert részt akar venni a játékban. Harmadikban, negyedikben kezdődnek el a gondok és a kudarcok, amikor mérni kezdünk. Volt olyan, hogy harmadikban, negyedikben leblokkolt a gyerek, és csak lassan vagy szinte nem is haladt, de ötödiktől, hatodiktól már beérett mindaz, amit alsó tagozatban tanult. Volt honnan merítenie, emlékezett arra, amit tanult, és sokkal könnyebb volt folytatnia.

Nálunk kettéosztják az osztályt harmadiktól, a jobb képességűek egy csoportba kerülnek, hogy jobban haladhassanak, a gyengébbek a másikba, hogy lassabb tempóban tanulhassanak. A gyengébbeknek is jobban megy ötödik-hatodikban, mint abban az osztályban, ahol egyáltalán nem volt alsó tagozatban angol.

Schüttler Tamás: Milyen célokat tűznek ki az alsó tagozatos nyelvtanítás számára?

Kolarovszki Edit: A cél az, hogy megkedveltessük az idegen nyelvet, hozzászoktassuk a gyereket ahhoz, hogy van más kultúra. Nyelvtani elvárások nincsenek, inkább szókincsbővítés van, hogy ötödikben, hatodikban legyen miből építkezni. Nyelvtant csak ötödiktől tanulnak.

Jilly Viktor: Nincs olyan szakasz az ember életében, amikor ne lehetne elkezdeni nyelvet tanulni, csak minden szakaszban másképp kell csinálni. Nyilvánvaló, ha a gyerek szülei közül az egyik angol vagy német, akkor ilyen környezetben nem is tanulja, hanem magába szívja a nyelvet. De minden életkorban lehet és érdemes nyelvet tanulni. Ám ha rosszul kezdik, akkor nehezen gyógyuló sérüléseket okoznak. A legtöbb kolléga a harmadikos kortól kezdődő nyelvtanításra van kiképezve. 1965 óta létezik általános iskolai nyelvtanárképzés, a tanárképző főiskolák is arra adnak módszertani útmutatást, hogy harmadik általánosban, amikor a gyerek már tud írni, olvasni, hogyan kezdje el a tanár a nyelvtanítást. Erre elsőben, másodikban nyilván nem lehet építeni.

A fő cél az, hogy a gyerek megkedvelje azt, ami ott történik; kialakuljon, hogy egy nyelvet hogyan lehet tanulni, kialakuljon a pármunka, a csoportmunka, olyan légkör, ahol egy nyelvet kommunikatív módon lehet elsajátítani. A gimnazista már nehezen fogja föl azt, hogy forduljanak egymáshoz és beszéljenek idegen nyelven, amikor mindketten tudnak magyarul. A kicsinek ez teljesen természetes és játéknak fogja föl, és tényleg angolul beszél a pármunka és a csoportmunka alatt is. Mire gimnáziumba kerül, már nem tartja ezt mesterkéltnek.

Talán ennél is fontosabb, hogy kialakulnak az ún. áthidaló stratégiák. Mi van akkor, ha nem jut eszébe egy szó, hogyan jelzi, ha nem ért meg valamit. A felnőtt már tele van gátlással, és ezen nem tud túllépni, de aki ezt gyerekkorban megtanulja, nem okvetlenül csak a nyelvet tanulja, hanem sokkal-sokkal többet tanul meg. A második nyelvet pedig már ezekkel a stratégiákkal felfegyverkezve kezdheti eljsajátítani. Már tudja, hogy nem az a legfontosabb, hogy egy mondatot hibátlanul mondjon el, hanem az, hogy meg tudja értetni magát.

Egészen másképp tanulják a második nyelvet azok a gyerekek, akik az első nyelvet harmadikban kezdték el. A hangképzés abban a korban nagyon alakítható, de legalább olyan fontosnak tartom a munkamódszerek kialakítását. A gyerek megtanulja a tanulási stratégiát. Nyolcadik végén már nem is tudja, hogyan történt, csak azt tudja, hogy beszél egy nyelvet.

Vámos Ágnes: Mi kifejezetten azt ajánljuk, hogy kisgyermekkorban kezdjék el a nyelvtanulást.

Szemere Pál: Ha előírás lesz az, hogy az alsó tagozaton nyelvet tanítsanak a gyerekeknek, akkor nem sokszorozódik-e meg annak a veszélye, hogy mindjárt a nyelvtanulás elején az alulfizetett, túl sok óraszámban tanító, különböző okok miatt nem ideális nyelvtanár kudarcélményeket ébreszt a gyerekekben a nyelvvel kapcsolatban, és akkor a későbbi nyelvtanulásnak meg van ásva a sírja állami közpénzen.

Vámos Ágnes: Azt hiszem, hogy ez a veszély reális, de nem arról beszéltünk, hogy milyen veszélyek vannak, hanem arról, hogy mi lenne ideális. Mivel a tanítóképzésben idegen nyelvet tanítani tudó tanítókat elenyésző számban képeznek, nyilvánvalóan elképzelt helyzetről beszélünk. Ezt csak ott szabad megvalósítani, ahol a feltételek biztosítottak. A tanárképző főiskolán végzettek nincsenek fölkészítve arra, hogy tanítói feladatokat lássanak el.

Jilly Viktor: De igen, fel vannak készítve. Arra vannak képezve, hogy harmadik általánostól idegen nyelvet is tanítsanak. Ez egészen biztos. A Medgyes Péter-féle nyelvtanárképzőben végzettek is tudnak nyelvet tanítani alsó tagozattól egészen felnőttkorig. Most már a tanítóképzőkben is folyik nyelvtanárképzés. A tanárképző főiskolákon végzettek is tudnak tanítani, igaz, hogy nem elsőtől, másodiktól, hanem harmadiktól. Ahol megvan a személyi feltétel, természetesen elsőtől is folyhat nyelvoktatás, a jó meglévő dolgokat nem szabad visszaszorítani, de országos szinten is meg lehetne próbálni harmadiktól. Persze előzetesen föl kellene mérni, hogy hány ilyen nyelvtanár van.

Kolarovszki Edit: Egy továbbképzésen vettem részt, ahová az ország minden részéről jöttek nyelvtanárok. Velük beszélgetve az derült ki, hogy a legtöbb általános iskolában már alsó tagozatban van nyelvtanítás. Legalább a felében első osztálytól tanulnak nyelvet és nagyon sok iskolában harmadiktól.

Schüttler Tamás: Mindenkinek megvolt ehhez a nyelvtanári képesítése?

Kolarovszki Edit: Ezt nem kérdeztem.

Schüttler Tamás: Úgy tudom, hogy az országban az alsó tagozatos nyelvtanításban nagyon magas a tanítóképzőt végzett és csak nyelvvizsgával rendelkező nyelvtanárok aránya. De nem biztos, hogy ez rossz.

Vámos Ágnes: Ha valakinek van középfokú nyelvvizsgája, az nem jelenti azt, hogy ő tudja is, hogyan kell tanítani: a nyelvoktatásnak van saját módszertana.

Szemere Pál: Ma, amikor a módszertani könyvek széles körben hozzáférhetőek, évente konferenciák tömegét rendezik meg, nem kell feltétlenül formális iskolai képesítéssel rendelkezni ahhoz, hogy az ember beletanuljon a nyelvtanítás módszertanába. Nem biztos, hogy ez rosszabb, mint annak a tanárnak a gyakorlata, aki harminc évvel ezelőtt végzett, rendes nyelvtanári képesítése van, csak akkor éppen nem tanították azokat az eljárásokat, amelyek a mai nyelvtanítás módszertanát meghatározzák.

Schüttler Tamás: Nem érintettünk eddig egy fontos kérdést, az iskolai nyelvoktatás választékanak problémáját. Ki válassza ki a tanulandó nyelvet, s milyen legyen a nyelvi kínálat?

Vámos Ágnes: Szerintem örülhetnénk, ha azt el lehetne érni, hogy a gyerek választhasson nyelvet. Ne kényszerüljön olyan nyelvet tanulni, amelyik nem érdekli. Jelenleg még ez az alapvető tanulói választás sincs meg. Angol már majdnem mindenhol van, de még mindig bekényszerülnek gyerekek számukra teljesen érdektelen nyelvi csoportba, és ez visszaüt oda, hogy nem szívesen tanulják a nyelvet.

Jilly Viktor: Ez csak gimnáziumban lehet így, mert harmadik általánosban a kisgyerek nem tudja, mi történik vele.

Vámos Ágnes: A gyerekben nem fogalmazódik meg, de lehet, hogy a szülő azt szeretné, ha a gyereke németet tanulna és csak angolt lehet. A gyerek úgy érezheti, hogy csak fecsérli az idejét, mert a szülő nem motiválja. Egy gyerek pontosan tudja, hogy a szülő mit szeretne és mit nem.

Kolarovszki Edit: Nálunk is angol és német között választhatnak a gyerekek. Az arányokat mutatja, hogy hatan választanak németet és tizenheten angolt. Amikor azt mondom, hogy a szülő meg az iskola működjön együtt, arra gondolok, amit Vámos Ágnes mondott az imént.

Jilly Viktor: Általános iskolában én csak az angolt tenném kötelezővé az egész országban.

Vámos Ágnes: Ezzel nem értek egyet. Egy családnak a lehető legszélesebb döntési joga legyen abban, hogy a gyerekének milyen iskoláztatást választ. Ebbe beletartozik az is, hogy milyen nyelvet akar tanulni. Ebben nem szabad korlátozni, hiszen a világ rendkívül színes, és sok minden motiválhatja azt, hogy egy szülő miért akarja ezt vagy azt a nyelvet választani a gyerekének. Nem írható elő központilag az, hogy biztosan jó lesz az angol, mert mindenki a világon angolul beszél, ha egy család, egy gyerek egészen más iránt érdeklődik.

Jilly Viktor: Azért tenném kötelezővé az angolt, mert a közoktatásnak leginkább arra kell felkészítenie a gyereket, amire a legnagyobb szüksége lesz, ha kikerül az életbe. A legvalószínűbb, hogy a nyelvek közül az angolra lesz szüksége a szórakoztatás, a művészetek, a technika, az Internet megértéséhez. Majdnem minden könyv angolul jelenik meg. Ez bizonyos fokig segítené azt, hogy nagyjából egységes nyelvi képzés alakuljon ki. Az átmeneteket is megkönnyítené, hiszen milyen nagy gond az, ha a németet, az angolt a középiskolában nem tudja ott folytatni, ahová addig eljutott. Az biztos, hogy ez sárba taposná a sokszínűséget, ugyanakkor meg vagyok arról győződve, hogy egy harmadikos kisgyerek csak jól akarja érezni magát. Ha valamelyik szülő nagyon szeretné, hogy más nyelvet tanuljon, akkor taníttathatja külön, de a közoktatás nem fogja tudni mindenütt kínálni az angolt, a németet, a csehet, a görögöt és a hébert. Most is csak arról beszélünk, hogy esetleg az angol, a német és a francia között választhat.

Schüttler Tamás: Októberi számunkban olvasható az Európai Unió dokumentuma, amelyben azt ajánlja, hogy az idegennyelv-tanításban az Uniós tagországok az európai nyelvi paletta teljességét próbálják meg minél inkább közvetíteni. A dokumentum szerzői szerint nem csak az egymással való jó kommunikálás a cél, arra ott az angol. Nemcsak az a célja az idegennyelv-tanításnak, hogy legyen egy vagy két olyan kommunikációs eszköz, amely az egymással való érintkezést biztosítja, hanem az is, hogy az európai nyelvi, etnikai, kulturális gazdagságot a felnövő fiatal európaiak elé tárja. Fölmerül-e az az idegennyelv-tanításban, hogy Európa és a világ kulturális gazdagságát is felmutassa?

Vámos Ágnes: A nyelvoktatás az egyik olyan terület, amely fölülről lefelé építkezik az iskoláztatásban, tehát az iskolán kívülről. Kívülről és fölülről történik annak a meghatározása, hogy mit kell tanítani. Ma azt mondjuk, hogy szükséges, hogy mindenki tudjon angolul, mert előfeltételezzük, hogy amikor ő tizenkét év múlva végez, akkor neki az angolra biztosan szüksége lesz. Ezt a kategorikus állítást tesszük. Ha visszagondolunk tizenkét évvel ezelőtti múltunkra, akkor látjuk, hogy mennyi minden változik ennyi idő alatt. Akkor az volt a kérdés, hogy oktassanak-e második idegen nyelvet az iskolákban, hogy milyen nyelv kerüljön be és mennyire. Akkor vetődött fel, hogy az orosz kötelező legyen-e vagy sem. Akkor még ez tabukérdés volt, nyilvánosan igazán vitatkozni sem lehetett róla.

Jilly Viktor: Ez politikai dolog volt, teljesen irreális.

Vámos Ágnes: Nem irreális, arra mindenképpen intő jel lehet, hogy nem tudjuk olyan nagyon pontosan meghatározni, hogy tizenkét év múlva mire lesz szüksége a gyereknek. A számítógépre mennyire volt szüksége tizenkét évvel ezelőtt és mennyire most? Az a praktikus, ha szélesre nyitjuk a lehetőségek kapuját, és rábízzuk magunkat – amennyire lehet – a társadalom értékítéletére. Ha úgy fogja gondolni a mindenkori szülő, aki a gyerekének elsőben iskolát keres, vagy hatodik után iskolát változtat, vagy nyolcadik után középiskolát keres, hogy szükséges az angol, akkor tekintsük őt felnőttnek és annyira döntőképesnek, hogy akkor ő az angolt találhassa meg az iskolában. Spontán módon is megnyilvánulnak ezek a tendenciák. Ha az európai uniós távlatokat nézzük, azt, hogy mit gondolnak a világ más részein az európaiságról, akkor a régiók, a kistérségek szerepének növekedése legalább annyira benne van a jövőben, mint az integrálódásé. Ha csak mindig a globális megközelítésből indulunk ki, akkor tényleg tévedni fogunk, és el fogjuk felejteni, hogy Magyarország déli részén a román nyelv, az ország más részein pedig más nyelv lehetne idegen nyelv azoknak, akik ott élnek, és nem feltétlenül az angolra lesz szükségük életük során. Szabad folyást, szabad mozgást kell adni azoknak a társadalmi törekvéseknek és érdekeknek, amelyekről a beszélgetésünk elején azt mondtuk, hogy azt kell megnézni, hogy végső soron milyen érdekek és milyen értékfelfogások vezérlik a társadalmat.

Schüttler Tamás: A beszélgetés vége felé közeledve szeretném, ha mindenki elmondaná, mi volt szerinte ennek a beszélgetésnek a legfontosabb tanulsága, mi az, amit másképp gondol most, mint a beszélgetés elején.

Szemere Pál: Én azt gondoltam eddig, hogy felső tagozaton érdemes elkezdeni a nyelvtanítást vagy esetleg még később, de az, amit Jilly Viktor mondott a tanulási stratégiák korai elsajátításáról és ennek a természetességéről, megváltoztatta a véleményemet. Ez volt számomra a beszélgetés egyik fontos tanulsága. A másik pedig az, hogy egyetértettünk abban: a középfokú nyelvvizsga körüli szint a reális cél, amennyire az első idegen nyelvet meg lehet tanítani a magyar közoktatás keretében.

Jilly Viktor: Nekem pedig az, hogy újra és újra ismételni kell azokat a nézeteket, amelyeket én magától értetődőnek tartok. Például azt, hogy a nyelvtanítást jó alsó tagozatos korban elkezdeni.

Nagy Dániel: Úgy gondolom, hogy a beszélgetésből kimaradt egy szempont. Lehet, hogy elég a középfoknál alacsonyabb szint arra, hogy az ember meg tudja magát értetni idegen nyelven, de tudomásul kell venni, bár nem beszéltünk róla, hogy ez az élet; és attól tartok az életben történő előrejutás és a különböző iskolák, munkahelyek szigorú rostája és követelményei igen távol állnak ettől. Jelentős mértékben még mindig a felsőoktatás alakítja a követelményrendszert. Nyelvvizsga, érettségi, mindegyikkel valami baj van. Az érettségi nyelvi eredménye teljesen hidegen hagy mindenkit, valószínűleg emiatt alakult át a nyelvoktatás, nyelvtanulás nyelvvizsga-központúvá. Ezért mondják azt a szülők, hogy minél hamarabb kezdjük el a gyereket valamilyen nyelvre taníttatni. De ez talán már egy másik beszélgetésnek lehetne a témája.

Kolarovszki Edit: Elhangzott, hogy egy tanító nem taníthat nyelvet, mert esetleg többet árt, mint használ, mert külön képzést igényel a nyelvtanítás, ahhoz is főiskolai vagy egyetemi végzettség kell. Nem értek ezzel egyet. Nem tudom elképzelni, hogy egy főiskolai tanár szívesen tanítana egy órán keresztül hat szót, méghozzá úgy, hogy a gyerek ne unja meg, és mégis megtanulja az óra végére és még élvezze is az órát.

Vámos Ágnes: Ahhoz érteni kell, hogy valaki egészen kicsiket tanítson idegen nyelvre, rendelkeznie kell egy repertoárral. Ha arról beszélünk, hogy minden életkorban meg lehet tanulni idegen nyelvet, akkor ezzel azt mondjuk, hogy mindenhol a megfelelő módszereket kell alkalmazni. Egészen kicsiknél – különösen akkor, amikor még nem tudnak írni, olvasni – sajátos módszerek szükségesek, erre ki kell valakit képezni, fel kell készíteni.

Kajtor Zsuzsa: Számomra is ez volt az egyik legfontosabb tanulság, hogy kicsi kortól is lehet intézményesen nyelvet tanítani, mert én is azt gondoltam, hogy később érdemes, mert nekem rossz tapasztalataim vannak. Nagyon el lehet rontani például az angol tanítását. A kiejtés az angolban nagyon fontos, többet ártunk, mint használunk, ha nem megfelelő pedagógus kezébe kerül a dolog.

Vámos Ágnes: Igazából azok kételkednek a kisgyermekkori nyelvoktatásban, akik maguk csinálják, esetleg rosszul, és nem látnak eredményt. Az a szülő, akinek a gyereke olyan helyre jár, ahol nincs eredmény, erősíti ezt a vélekedést. Ugyanakkor máshol remek példák vannak. Ha valaki elvileg kérdőjelezné meg azt, hogy kicsi gyerekeknek egyáltalán lehet idegen nyelvet tanítani, az vitatná a kisebbségi oktatásnak egy igen jelentős százalékát, hiszen a kisebbségi oktatásban a gyerekek jó része magyar anyanyelvű vagy olyan kétnyelvű, akinek a magyar a domináns nyelve, és mégis mindenki elhiszi, hogyha beíratják egy kisebbségi iskolába, és ott két nyelven tanul, akkor az eredményes nyelvoktatás.

Kajtor Zsuzsa: Én nem vitatom, hogy a gyereket lehet tanítani kicsit korábban idegen nyelvre, csak a mai magyarországi intézményesített módszerek nem biztos, hogy a legjobbak erre.

Vámos Ágnes: Én azt gondolom, hogy vannak jó intézményes módszerek és vannak rosszak. Számomra a mai beszélgetésben az volt érdekes, hogy mennyire fontos azt tudatosítani vagy arról beszélni, hogy a nyelvoktatásban minden mindennel összefügg. Hogy minden lépésnek szerteágazó következményei vannak. Ez nagy rendszerként működik, és csak összességében lehet jól megérteni, mert lehet elmondani a vágyakat és lehet sok mindent feltételezni, de ha nem tesszük hozzá azt, hogy e mögött feltételrendszerre, koncepcionális és elvi döntésekre van szükség, akkor nem látjuk a megoldás reális útját.

A beszélgetés szerkesztette: Szemere Pál