1	ANDOR 1998a; CSÁKÓ ÉS MÁSOK 1998. Az ELTE kutatási eredményeit a felhasználásra megkapott SPSS system file-ból elemzem. Ezt az adatbázist kibővítettem két új változóval, amelyekhez Neuwirth Gábor szíves segítsége szolgáltatta az adatokat. Az egyikben a középiskolákhoz rendeltem az 1998. évi közös érettségi és felvételi írásbeli eredményét, a másikban a felsőoktatási intézményeket rangsoroltam az 1998. évi túljelentkezés aránya szerint.
2	Az országos adatoktól való eltérésnek két oka van. Az egyik, hogy a vizsgálatban a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok elsőévesei is szerepelnek, a másik, hogy – mivel a mintát az elsőévesekből vettük – a középfokú iskola első évét ismétlők is bekerültek. Az országos adat viszont csak a 8. általánost elvégzőkre vonatkozik.
3	Ez a döntés könnyen indokolható. Számtalan adat idézhető annak bizonyítására, hogy kortól és politikai berendezkedéstől függetlenül érvényesül az a tendencia, hogy a magasabb presztízsű foglalkozások feltétele a magasabb iskolai végzettség, és a magasabb presztízsű foglalkozások általában nagyobb jövedelmet biztosítanak, amely feltétele a nagyobb (kulturális) fogyasztásnak. Ennek alapján akármelyik mutatót használhatnánk, hiszen a KSH számításai szerint a gyerekek iskoláztatásában „mindkét származási komponens [az apa iskolázottsága és foglalkozása] szignifikánsan hat” (BUKODI 1995, 23). Az iskolai végzettség mégis jobb választásnak tűnik, mert „kulturális természete” miatt sokkal közvetlenebbül kötődik a gyerekek iskoláztatását befolyásoló motivációkhoz és értékvilághoz, mint a foglalkozás. Ezt a kis különbséget is érzékeli a statisztika, mert a globálisan szignifikáns összefüggésen belül a részletekben mutatkozik különbség: ameddig az apa iskolázottsága mindegyik életkori kohorszban 0,0001 szinten szignifikáns, addig az apa foglalkozása nem mutat ilyen erősségű meghatározó szerepet (BUKODI 1995, 20). Végezetül azért is érdemesebb az iskolai végzettséggel dolgozni, mert a foglalkozások besorolása sok elméleti és gyakorlati problémát vet fel, ami előrevetíti az adatok pontatlanságát (lásd RÓBERT 1997).
4	Az előttünk álló évtizedfordulón kezdenek csak érettségizni a szerkezetváltó gimnáziumokban statisztikailag is értékelhető számban.
5	Már megjelentek a csalódás első jelei, amelyek mutatják, hogy az egyházi és a szerkezetváltó gimnáziumokhoz fűződő remények nem voltak teljesen megalapozottak (lásd ANDOR 1999b).
6	Természetesen ez sem csak az iskolában folyó pedagógiai munka színvonalát mutatja, hiszen nem lehet tudni, hogy a jó teljesítmény mögött mennyi különóra és magántanár áll. Ismerünk olyan, évtizedek óta elitnek számító iskolát, amely nem a tanítás, hanem a követelmények magas szintjével éri el jó eredményeit. Azért követelhet sokat, mert az odajáró gyerekek családja valamilyen módon pótolni tudja az iskola hiányosságait.
7	A tanulmányi eredmény és a szülők iskolázottsága közötti szoros összefüggést részletesen elemeztem „Az esélyek újratermelődése” című tanulmányban (ANDOR 1998b).
8	Az ELTE-kutatásban több kérdést tettek föl a számítógéppel kapcsolatban. Átlagosan a családok 47%-ában van személyi számítógép, az egyetemet végzett apák családjánál pedig 76%-ban. Ily módon az sem véletlen, hogy a nyolc osztályt végzett apák gyerekeinek 80%-a az iskolában találkozott először a számítógéppel, és csak 20%-a másutt (ebből 12% otthon), míg az egyetemi diplomások gyerekeinek 52%-a másutt (ebből 40% otthon), és csak 48%-a az iskolában (CSÁKÓ és mások 1998a).
9	Ráadásul ez az iskolán kívüli foglalkozás többnyire sport. Ha azt a bizonyos 9%-ot 100-nak vesszük, akkor azt látjuk, hogy ebből 57% kizárólag sportfoglalkozásra jár az iskolán kívül és másra nem.
10	Az alábbi különórafajtákat vettük föl: sport, zene, egyéb művészet, nyelv, matematika, informatika, egyéb.
11	Az egyetemi és a főiskolai végzettséggel járó jellegzetes mentalitásbeli és kulturális különbségekről lásd bővebben ANDOR 1999a.
12	A legkeresettebb felsőfokú intézményekbe bejutottak megoszlása az apa iskolai végzettsége szerint: 48% egyetemet végzett, 20% főiskolát, 18% érettségizett, 14% szakmunkás. Ez azt jelenti, hogy ezekben az elit intézményekben több mint kétharmad részben értelmiségi-újratermelés folyik.
13	A lemorzsolódással számolni kellene, de statisztikák csak arra vannak, hogy melyik iskolatípusban mekkora a lemorzsolódás. Ezért aztán a lemorzsolódók szociális hátterére csak abból lehet következtetni, hogy melyik iskolatípus diákjainak milyen a jellemző társadalmi összetétele. Amióta a demográfiai hullámvölgy következtében egy-egy korosztály mind nagyobb része kerül középiskolába, azóta olyan tudással is középiskolai tanulmányokat kezdenek gyerekek, amilyennel korábban nem vették volna fel őket. Főleg a szakközépiskolák vezetői, pedagógusai panaszkodnak arról, hogy korábban ismeretlen nehézségekkel kell megküzdeniük tanulóik egyre gyengébb alapképzettsége miatt. És bár küzdenek derekasan, mert a tanulók után kapott normatívára nagy szükségük van, a lemorzsolódás így is 10% fölötti. Az ennél alacsonyabb kulturális-szociális helyzetben lévők többsége a szakmunkásképzésben tanul tovább, ahol a lemorzsolódás átlagosan 22–25%-os. De még a szakmunkásképzés is differenciált, és az alacsonyabb presztízsű szakmákban, ahol a legelesettebb rétegek gyerekei tanulnak, a lemorzsolódás 40–50%-os. Ezért ha pontosan nem is tudjuk, igen valószínű, hogy az általános iskolát elvégző 100 gyerekből még nyolc sem jut el a felsőoktatásig.