Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 október > Pro és kontra az integrációról -- Beszélgetés Kereszty Zsuzsával és Salné Lengyel Máriával (Kerber Zoltán)
Pro és kontra az integrációról
A magyarországi közoktatás fontos, megkerülhetetlen kérdése
a sérült gyermekek oktatásának módja. Vajon az egészséges gyermekekkel
integrált oktatási forma vagy a speciális igényeknek megfelelő, gyógypedagógus
által irányított elkülönített oktatás a jobb pedagógiai megoldás?
Szembe lehet-e állítani a kettőt? Úgy tűnik, hogy a magyar szakmai
közvélemény az utóbbi években különböző esetekben, különböző időpontokban
mindkét változatot elfogadja, jóllehet néhány évvel ezelőtt még sokkal
inkább a vagy-vagy volt a jellemző. Kereszty Zsuzsát, a Budai Tanítóképző
Főiskola tanárát és Salné Lengyel Mária gyógypedagógust, a Fejlesztő
Pedagógia című folyóirat főszerkesztőjét kértem meg arra, hogy
mutassa be az integrált és a szegregált oktatás előnyeit és hátrányait.
|
Mikor és hogyan jelent meg az integrációszegregáció
dilemmája a magyar oktatás történetében?
Salné Lengyel Mária: Néhány éve Magyarország
is ratifikálta az ENSZ 1982-es világprogramját Egyezmény a gyermekek
jogairól , mely a gyermekek érdekeit szem előtt tartva támogatja
a szülők azon jogát, hogy sérült gyermeküket integrált módon oktató
intézményben is elhelyezhessék, s ne kelljen a lakóhelytől gyakran
távoli szegregált intézménybe küldeni. Az integrált oktatás ma már
nem kérdőjelezhető meg, jóllehet korábban léteztek ilyen vélemények.
Magyarországon a gyógypedagógiai szakembereknek is el kellett dönteniük
azt, hogy milyen módon tudják elfogadni ezt az oktatási formát. Hét
éve egy gyógypedagógusok által rendezett konferencián a szakma képviselői
megpróbálták tisztázni az integrált oktatás mellett vagy ellen szóló
érveket. Abban mindenki egyetértett, hogy az integrált oktatás elve
gyönyörű és követendő, de a bevezetés módjában, mértékében, lehetőségeiben
jelentős nézeteltérések voltak. Hiszen a nem szakszerű integrálás
nagy károkat okozhat egy gyermek fejlődésében.
Az integrált oktatás gondolata egyébként nem új keletű. Ha az
egész problémakör történeti előzményeit nézzük a háború után, de
még az ötvenes években is , sok kistelepülésen enyhe értelmi fogyatékos
gyermekek is kijárták az általános iskolát, mert olyan védő, támogató
környezetben éltek a tanító nénivel, a családdal, az egész faluval,
hogy el tudták végezni az iskolát, s nem maradtak ki. Ez viszont nem
volt általános, és a mai viszonyok között az ilyen típusú integráció
nem is kívánatos, bár gyógypedagógus hiányában több kistelepülésen
ma is ez a helyzet. Ugyanakkor tudunk olyan esetekről is, amikor a
szülő a faluban tartotta fogyatékos gyermekét, s ezzel teljesen kizárta
annak a fejlődésnek a lehetőségét, melyet egy szegregált intézmény
biztosított volna. Ez az úgynevezett hideg integráció sem a többségi
általános iskolában integrációt szorgalmazó pedagógusok, sem a gyógypedagógusok
és legfőképpen a fogyatékos gyermekek számára nem kívánatos.
Kereszty Zsuzsa: Az, hogy egy országban
mikor kezd meggyökeresedni az integráció gondolata, erősen függ a
társadalmi közvéleménytől, és az egyes embereknek általában a fogyatékossággal
és a fogyatékos gyerekekkel szembeni viszonyától. Ez összefügg azzal
is, hogy saját fogyatékosságainkkal milyen viszonyban vagyunk. Olaszországban
az 1977-es oktatási törvénnyel kötelezően bevezették az integrációt,
amit lehet negatív példaként is említeni. De ezzel egy időben a pszichiátriai
zárt osztályokat is megszüntették. Helyettük munkaterápiás intézmények
jöttek létre. Angliában az integrációnak 100-150 éves története van.
Nálunk bonyolultabb a helyzet, mert a gyógypedagógusszakma nagyon
magas színvonalat ért el az elmúlt másfél században. A gyógypedagógusok
olyan jelentős tudást, tapasztalatot halmoztak fel a sérült gyermekek
fejlesztése, oktatása terén, hogy féltik eredményeiket, s úgy látják,
hogy az integráció terjedésével ez a kompetencia elveszhet. Egyrészt
egzisztenciális félelmekről is szó van, másrészt a többségi pedagógia
nehezen vesz tudomást arról a többlettudásról, amely a gyógypedagógiában
létrejött. Pedig a nem fogyatékos gyermekek számára is fontos lenne,
hogy az általános iskolai pedagógusok értsenek a gyógypedagógiai problémákhoz.
Ugyanakkor a szülők jelentős része fél olyan iskolába engedni a gyermekét,
ahol fogyatékosok is vannak, mert azt hiszik, hogy a sajátjuk is stigmatizálódik
ezáltal, mert így alacsonyabb követelményszintű iskolába kerül.
Az integráció megvalósulásában a szakirodalom
három típust különböztet meg: a teljes, szinte kizárólagos integráció
(lásd Olaszország), amikor szegregált intézmények csak a legsúlyosabb
esetek számára maradnak fenn, a második a széles körű integráció,
amikor az integrált intézményekkel párhuzamosan speciális intézmények
is működnek (lásd Nyugat-Európa), illetve a harmadik, amikor az integráció
még csak kutatási, fejlesztési, kísérleti szinten van. Magyarország
melyik csoportba sorolható?
Salné Lengyel Mária: Nem szabad túlzottan
leegyszerűsíteni az integrált kontra szegregált nevelés kérdéskörét.
Nem a jó és a rossz ellentétéről van szó. Mindkét típusban a gyermek
áll a középpontban, s csupán módbeli különbség, hogy integráltan vagy
szegregáltan oktatom-e őt. Mindkét formában a gyermek érdeke az elsődleges.
Szerintem a kísérletek nagyon fontosak. Zsákán, egy Hajdú-Bihar megyei
falu kis iskolájában több enyhe értelmi fogyatékos gyermeket integráltak.
Az ilyen kísérletnek sok hozadéka van, egyrészt a gyógypedagógia és
a többségi pedagógia is tanul belőle, másrészt a kísérletek segítségével
lehet megtudni, hogy melyek az eredményes integráció szükséges, elengedhetetlen
feltételei. Tehát nem az integráció kontra szegregáció a vita tétje,
hanem az, hogy a fogyatékos gyermek melyik oktatási formában tud eredményesebben
haladni. Az integrációt úgy kell megoldani, hogy éppen olyan hatékony
legyen, mint a szegregált oktatás, hiszen csak így érvényesíthetők
az integrált oktatással járó előnyök. A zsákai példa bizonyítja, hogy
Kereszty Zsuzsának nincs igaza a gyógypedagógusok presztízsféltésével
kapcsolatban, mert a kísérlet egyik eredménye éppen az volt, hogy
az integrált oktatási rendszer általánossá válása esetén a szakmának,
illetve az egész közoktatásnak a jelenleginél sokkal több és sokkal
mobilizálhatóbb gyógypedagógusra lesz szüksége. A mostani képzésben
végző kétszakos gyógypedagógus is kevés az integrációhoz, mert többféle
fogyatékossági ágban nagyon mély ismeretekkel és módszerbeli tudással
rendelkező szakemberek kellenek ahhoz, hogy egy kistelepülésen egy
gyógypedagógus meg tudja oldani az integrációhoz szükséges gyógypedagógiai
segítő feladatokat. A Gyógypedagógus Kamara az említett 1992-es konferencián
az érted haragszom álláspontját vallotta, tehát azért álltak ellen
akkor a gyors és feltétel nélküli integrációnak, mert a felelősségtudatuk
és a gyerekek érdeke ezt kívánta meg. Kidolgozták a testi és érzékszervi
fogyatékosok számára az integrációt lehetővé tevő tárgyi és személyi
feltételrendszert. Az első pozitív integrációs kísérletek Csányi
Yvonne vezetésével a hallássérülteknél valósultak meg, de a jó
eredmények mellett óhatatlanul felszínre kerültek a nehézségek is.
Fontos az is, hogy ne csak az iskolai integrációról beszéljünk.
Éppen most olvastam egy olyan interjúsorozatot, amelyben speciális
szakiskolában dolgozó gyógypedagógusok kétségbeesetten veszik sorra,
hogy miképpen lehetetlenül el a piacgazdasági körülmények között a
fogyatékos gyerekek munkába állása. Ne csak az iskola legyen az integráció
színtere, hanem a társadalom is. Jobb lett volna egy olyan társadalmi
közegben elindítani az integrációt, ahol befogadják ezt a szemléletet,
ahol a társadalmi feltételek már adottak. Másrészt a tanárképzés sincs
még felkészülve az integrált oktatás követelményeinek teljesítésére.
Kereszty Zsuzsa: Salné Lengyel Mária
még korábban említette, hogy veszélyesnek tartja, ha egy kis falu
osztatlan iskolájában maradnak az enyhe értelmi fogyatékosok, mert
nincs mód speciális oktatásra. El tudom képzelni, hogy többségi pedagógus
gyógypedagógus diploma nélkül enyhe értelmi fogyatékos gyermeket
kiválóan tud nevelni összevont osztályban, de természetesen az ellenkezője
sincs kizárva. Ez elsősorban az osztatlan osztályokat vezető tanító
kompetenciájától és személyiségétől függ. Nemcsak a végzettség, hanem
a különböző utakon megszerzett kompetencia is számít. Másik megjegyzésem
a gyógypedagógusok presztízsféltésével kapcsolatosan: én is úgy látom
erre a külföldi gyakorlat nagyon sok meggyőző példát ad , hogy
integrált társadalmi környezetben sokkal több gyógypedagógusra van
szükség. A gyógypedagógusok némelyikében ez még nem tudatosodott.
Válaszolnék arra a kérdésre is, hogy milyen stádiumban van Magyarországon
az integráció. Lassú érési folyamatra van szükség ezen a területen
is, azt viszont nem mondanám, hogy itthon jelenleg kísérleti stádiumban
van az integráció. Kísérletezni azzal kell, aminek sem a feltételrendszere,
sem a várható eredményei nincsenek kimunkálva. Az integráció kísérleti
stádiuma Európában lezárult. Legfeljebb már csak adaptációról, a magyar
viszonyoknak való megfeleltetésről lehet szó.
Salné Lengyel Mária: Sehol nincs lefektetve
az a feltételrendszer, amely garantálná az integráció eredményességét.
Ebben a kérdésben is a gyógypedagógia tett le valamit az asztalra,
mert az egyes fogyatékos ágakra lebontva kidolgozta az integráció
lehetőségeit. Ennek a munkának az eredményei nem kerültek be a törvénybe,
csak annyi, hogy bizonyos feltételek megléte mellett lehet integrálni.
A gyógypedagógiai irányelvekbe sem kerültek be ezek a törekvések.
Tehát van létjogosultsága a kísérleti vizsgálatoknak. A Gyógypedagógiai
Főiskolán működő integrációs munkacsoportban tanulmányok, mérések
készülnek, mert nagyon odafigyelnek azokra a neuralgikus pontokra,
ahol visszaüthet az integráció erőltetése vagy gyorsítása. A zsákai
kísérletnél a gyógypedagógiából indult ki az integrációs törekvés,
de többségi iskolákban vagy óvodákban is megindultak ilyen kezdeményezések,
általában ott is kérik a gyógypedagógusok segítségét. Nagyon hosszú
időszak áll még előttünk addig, amíg ez általánossá válik. Az általános
alatt azt értem, hogy a megfelelő feltételek között működő integrált
és szegregált oktatás egymás mellett létezik. Vannak olyan gyermekek
és olyan helyzetek, ahol az integráció elképzelhetetlen, ahol a fogyatékos
gyermek fejlődését egyedül a szegregált intézmény biztosítja. Egyes
fogyatékossági csoportoknál fontos kritérium a korai szegregált fejlesztés,
mert a gyermeket csak így lehet felkészíteni az integrált oktatásra.
Egyik forma nem váltja ki a másikat. Egymás mellett kell működniük,
hiszen sokszor egymást feltételezik.
Itt az ideje, hogy tisztázzuk az integrált
és az elkülönített oktatás feltételrendszerét!
Kereszty Zsuzsa: Ha ezt megbeszéljük, talán
könnyebben találunk közös álláspontot. A feltételrendszer egyik legalapvetőbb
eleme az, hogy egy adott fogyatékosságtípushoz értő gyógypedagógus,
aki kompetens a diagnosztizálásban és a fejlesztésben, a szükséges
mértékig működjön együtt még azzal a többségi pedagógussal is, aki
valamilyen speciális képzés folyamán erre a feladatra már készült.
A két kompetenciának együtt kell meglennie. Nagyon fontosnak tartom
magam is, hogy a speciális intézmények az integrációra készítsék fel
a gyermekeket. Csak az a kérdés, hogy a speciális intézmények mit
tekintenek fő funkciójuknak: azt, hogy felkészítsék azokat a gyermekeket
az integrációra, akik erre képessé tehetők, vagy pedig azt, hogy az
integrációs lehetőségeket figyelmen kívül hagyva maguk fejlesszék
őket.
Salné Lengyel Mária: Az lenne a legésszerűbb,
ha a változtatás eredményességéhez nélkülözhetetlen kompetenciák megjelennének
a pedagógusképzésben is. A gyógypedagógia mostanában az épek pedagógiájában
is szerephez jut, mert segíteni kell a sok részképességzavarban szenvedő
gyermeken ahhoz, hogy az általános iskolában meg tudjanak felelni.
Az általános iskolában tanító pedagógus ezen a területen nem érzi
magát felkészültnek. Az oda-vissza segítség nagyon fontos. A gyógypedagógus
ne csak az integrált oktatásban legyen a fogyatékos gyermek és a tanító
támasza, hanem az ép gyermekek adott pillanatban felmerülő zavaraiban
is segíthessen. Ez ismét képzési problémákat vet fel. Ha egy többszakos
gyógypedagógus elmegy egy általános iskolába tanítani, akkor az épek
pedagógiája szempontjából szakképzetlen, hiszen nem az ép gyermekekre
vonatkozó metodikát tanulta. Ő a gyógypedagógiához ért. Ugyanez a
helyzet fordítva is, amikor egy többségi iskola tanítója elvállalja
az integrációt úgy, hogy erre a feladatra valójában nincs felkészítve.
Kereszty Zsuzsa: Miben tartod szakképzetlennek
azt a két- vagy akár négyszakos gyógypedagógust, akinek egy első osztályt
kellene vezetnie?
Salné Lengyel Mária: A Gyógypedagógiai Főiskolán
nem tanultuk meg olyan mértékben az épek pedagógiáját, hogy egy, a
fogyatékos gyerekek pedagógiájára szakosodott pedagógus minden gond
nélkül átvehessen egy ép osztályt.
Kereszty Zsuzsa: Konkrétan mire gondolsz?
Tanítanak írni, olvasni, tanítanak matematikát, testnevelést, ének-zenét,
környezetismeretet, természet- és társadalomismeretet. Kapcsolatot
alakítanak ki egyes gyermekekkel és csoportokkal. E nagyon szűken
felsorolt tényezők közül melyikben tartod inkompetensnek a végzett
gyógypedagógust?
Salné Lengyel Mária: A gyógypedagógusok
más követelményrendszerhez, más tantervekhez szoktak, mindenképpen
kell egy átmeneti idő, míg ennek a feladatnak jól meg tudnak felelni.
Elméletben elképzelhető, hogy kompetens lehet egy gyógypedagógus,
de a gyógypedagógia területén évek óta jelen lévő szakemberhiány is
megkérdőjelezi ennek létjogosultságát. A Gyógypedagógiai Tanárképző
Főiskolán jelenleg folyó terapeutaképzésben végzett hallgatók pedig
nem is tanárként jelennek meg a közoktatásban.
Kereszty Zsuzsa: Szerintem a gyógypedagógusok
is kompetensek ebben.
Salné Lengyel Mária: Abból a szempontból
valóban nem inkompetensek, hogy minden gyermeknek saját üteméhez,
fejlettségi szintjéhez mérten kellene tanulnia, s ezt a differenciált
szemléletet a gyógypedagógusok jól tudják képviselni. De alig van
példa arra, hogy általános iskolában kizárólag gyógypedagógus-diplomával
rendelkező pedagógus taníthatna.
Kereszty Zsuzsa: Más kérdés a gyakorlat
és más kérdés az, hogy képes lenne-e rá.
Ebből a rövid, de annál tanulságosabb vitából
számomra az szűrődik le, hogy valójában olyan típusú tanítóképzést
kellene létrehozni, amely nagyon erős gyógypedagógiai képzést is ad,
illetve fordítva, a gyógypedagógusoknak sokkal többet kellene tanítani
az épek pedagógiájából. Valójában a szavaitok mögött az bújik meg,
hogy egységes pedagógusképzésre lenne szükség. Lehet, hogy túlzott
és mesterséges széttagolás van a magyar tanítóképzésben?
Kereszty Zsuzsa: Elérkeztünk a leglényegesebb
ponthoz. Az általam ismert finn vagy angol példát említeném meg. Egyik
országban sincs külön gyógypedagógus-, tanító-, óvópedagógus-, illetve
tanárképzés. Egységes, egyetemi szintű pedagógusképzés van. A képzés
első szakaszában mindegy, hogy hároméves ép gyermekkel foglalkozik-e
valaki vagy 12 éves süketnémával. A képzés rendszere úgy épül föl,
hogy a közös képzés után következik az életkor szerinti, fogyatékosságtípusok
szerinti specializálódás. A jelenlegi tanítóképzés és a Gyógypedagógiai
Főiskola ma alkalmazott reformtantervét kiválóan ötvözni lehetne.
A gyógypedagógus-képzés az egyes gyermek fejlődésére koncentrál, a
tanítóképzés pedig elsősorban tantárgymetodikát tanít. Természetesen
tanít pszichológiát, neveléselméletet, művelődéstörténetet, de a hangsúly
a tantárgymetodikákon van. Ez nem szerepel ilyen hangsúllyal a gyógypedagógus-képzésben,
de pontosan meg lehet találni a kapcsolódó szálakat. Egy példát említenék:
a diszlexia-reedukáció felépülésének folyamata és az olvasni tanulás
között annyi a különbség, hogy egy olyan gyerek, aki megtanul a testvérétől
játszva olvasni, az átugrik számos lépést ebből a folyamatból, de
a tanító számára nagyon fontos lenne, hogy ismerje a közbeeső lépéseket
is, mert ez vezet el az olvasáshoz azoknál a gyermekeknél, akik nem
tanulnak meg maguktól olvasni.
Salné Lengyel Mária: Az általános iskola
egyre inkább küzd ezekkel a diszjelenségekkel, mert a tanítók nincsenek
felkészülve a problémák orvoslására.
Mivel nem tudják ezeket a jelenségeket kezelni,
a problémás gyermekeket olyan speciális intézményekbe helyezik át,
ahová valójában nem illenek, mert a legtöbb esetben ép értelmű, egészséges
gyermekekről van szó. Az áthelyezéssel viszont stigmatizálják őket.
Salné Lengyel Mária: Pillanatnyilag, amikor
a többségi pedagógia azzal a minimális többlettudással sem rendelkezik,
amellyel az ép értelmű, de valamilyen problémával küszködő kisgyermeken
segíteni tudna, akkor milyen alapon lehet feltételezni azt, hogy a
fogyatékos gyermekeken segíteni tudna? Természetesen ezt most általánosságban
kérdezem.
Kereszty Zsuzsa: Szerintem ne általánosságban
beszéljünk erről, hanem konkrétan. Az elmúlt tíz évben a többségi
pedagógiában olyan folyamatok indultak el, hogy igen sok pedagógus
világosan érzi ennek a tudásnak a hiányát. Egyre inkább kezdenek rájönni
a pedagógusok arra, hogy a tananyag helyett a gyermeket kellene tanítani.
Ez nem szójáték, hanem a probléma lényege. A megoldás első feltétele
az, hogy képes legyen a többségi tanító differenciáltan, az egyéni
különbségeket figyelembe véve oktatni. Ez nagyon nehéz feladat, mert
a pedagógusok nem erre szocializálódtak, pedig így kellene oktatni
ahhoz, hogy a fogyatékos gyermek többségi osztályban tanulhasson.
Általánosságban igaz, hogy erre a többségi pedagógia nem képes. Konkrétan
pedig az elmúlt tanévben végzett az első huszonöt olyan tanító és
mostantól kezdve félévenként újabb csoportok , akik a Budai Tanítóképzőben
és a Gyógypedagógiai Főiskolán olyan posztgraduális képzésben vettek
részt, ahol a differenciálásra, integrált osztályok vezetésére tanították
őket. A pedagógusok az ország különböző részeiből vesznek részt ezen
a képzésen, és az a terv, hogy saját településükön, megyéjükben szervezzék
meg azokat a továbbképzéseket, amelyek megalapozhatják a differenciált
oktatást, hiszen ez az integrálás feltétele.
Salné Lengyel Mária: 25 pedagógus csak csepp
a tengerben, de természetesen nagyon jó, hogy vannak ilyen cseppek.
Másrészt sokkal hatékonyabb lenne, ha mindez az alapképzésben jelenne
meg.
Kereszty Zsuzsa: A posztgraduális képzés
azért jó, mert ha vannak olyan pedagógusok, akik az előbb említett
hiányokkal tisztában vannak, akkor tovább tudják magukat képezni.
Ha a főiskolák oktatói meg tudják találni azokat a tanszékeket, amelyek
nyitottak arra, hogy az alapképzésben is elinduljon a differenciált
oktatás tanítása, akkor ez fokozatosan meg fog jelenni az alapképzésben
is. Ezek a kapcsolatok mind az integrálást készítik elő. Ha van olyan
gyógypedagógus és tanító, aki együtt tud ebben működni, akkor tegyék
ezt meg. Ne várjunk arra, hogy az alapképzés vagy a továbbképzés majd
megoldja. A tapasztalatok mind azt bizonyítják, hogy ahol talajra
talál az integrálás gondolata, ott a körülményektől függetlenül is
elindulnak a pozitív folyamatok.
Salné Lengyel Mária: A differenciált oktatásra
nemcsak az integráció érdekében lenne szükség a közoktatásban. A többségi
iskolába járó ép gyermekeket éppen úgy megilleti a differenciált oktatás.
A saját tempó és a saját ütem szerinti fejlesztés az ép gyermekek
esetében ugyanígy követelmény.
Kereszty Zsuzsa: Ebben teljes mértékben
egyetértünk.
A társadalmi befogadó közeg már többször szóba
került, s úgy tűnik, hogy mind a személyi, mind a tárgyi, anyagi feltételek
megteremtésében mutatkozó zavarok ennek a közegnek a problematikusságát
vetítik elénk. Valóban fölkészült-e a magyar társadalom a fogyatékos,
sérült emberekkel való együttélésre? Amikor a 80-as években Németországban
és Franciaországban jártam, meglepve tapasztaltam, hogy a helyi buszoktól
kezdve a múzeumokig mindenhol megtalálhatók a fogyatékos emberek életét
elősegítő eszközök.. Egyszerűen másképp viszonyulnak hozzájuk. Mi
az integráció ideális útja? Honnan kell kezdeni? Az oktatásból kell-e
kiindulni, s majd ha az új nemzedékek felnőnek, akkor a társadalom
is fokozatosan alkalmazkodik ehhez, vagy az élet minden területén
kell fokozatosan szemléletet váltani? Hiszen a társadalmi ellenállás
még mindig nagyon erős, gondoljunk csak például a derekegyházi eseményekre.
Salné Lengyel Mária: Épp a derekegyházi
eset mutatja a legélesebben, hogy az ép többségnek és a szegregáltan
nevelkedő fogyatékosokkal foglalkozóknak egyaránt nagyon sok a tennivalója.
A befogadók oldaláról a szemléletváltás, az elfogadás hiányzik, és
nemcsak iskolai, hanem társadalmi szinten is. Ugyanakkor a szegregált
intézményekben is hiányzik valami ezt látjuk a derekegyházi esetnél
is, ahol felnőtt fogyatékosokról van szó , mégpedig az, hogy a felnőtt
fogyatékosok sincsenek felkészítve a társadalomba való beilleszkedésre.
Egy olyan alapítványnak vagyok a kuratóriumi elnöke, ahol 17 évesnél
idősebb, halmozottan sérült fogyatékosok vannak. Ezek a fiatalok szegregált
intézményekbe, foglalkoztatókba jártak, és étkezési, viselkedési kultúra
nélkül kerültek az alapítványhoz. Tehát a szegregált intézményekben
az elméleti tudás átadásának erőltetése helyett sokkal nagyobb súlyt
kellett volna fektetni a szocializációra, a beilleszkedésre. Derekegyházán
is a fogyatékosok magatartásával szemben volt a legtöbb ellenérzés.
Ezt a problémát végre kezelni kellene, mindkét oldalon.
Nehéz integrálni a fogyatékosokat egy olyan társadalomba,
ahol ép értelmű, tehetséges gyermekek is kiszorulnak a munkaerőpiacról.
A védőmunkahely-rendszer megszűnését emlegetik a gyógypedagógusok
az egyik legfőbb problémaként, hiszen ezek a speciális szakiskola
után a munkába állás lehetőségét biztosították a fogyatékosok számára.
A speciális szakiskola az elmúlt tíz évben teljesen kikerült a gyógypedagógia
területéről, mert az ép értelmű, de lemorzsolódott, sehova be nem
illeszkedő fiatalok gyűjtőhelye lett. A törvényben most ismét visszakerültek
a gyógypedagógia körébe, de a munkába állás még mindig nem megoldott.
Az államnak pozitív diszkriminációval vagy könnyítéssel kellene segítenie,
hogy egy integráltan felkészített és oktatott 1618 éves fiatal az
iskola elvégzése után ne szembesüljön azzal, hogy fogyatékosság miatt,
hogy senkinek sem kell.
Kereszty Zsuzsa: Bonyolult problémakörről
van szó. A társadalomba való beilleszkedés elősegítése a speciális
intézmények legfontosabb célja. De nem lehet-e jobban felkészíteni
erre egy olyan fogyatékos gyermeket, akinek hároméves korától módja
van integrált intézménybe járni? Miért alakultak ki a speciális intézmények,
miért fejlődött Magyarországon olyan intenzíven a gyógypedagógia?
Azért, mert mielőtt a gyógypedagógia kialakult volna az országban,
a sérült, fogyatékos gyermekekkel szakszerűtlenül foglalkoztak a többségi
iskolában, a gyakorlatban nem volt jelen gyógypedagógiai szaktudás.
Ekkor alakult ki a gyógypedagógia mint szakma, kialakultak a képzési
rendszerek, kompetenciák. A folyamat következő fázisa, hogy a gyógypedagógia
az elkülönülés, megerősödés után áramoljon vissza a többségi pedagógiába.
A fogyatékosok munkába állására szép példát láthattam igaz
csak videófelvételen angliai intézményekben. Ez az úgynevezett Camp
Hill-mozgalom, melynek az a lényege, hogy épek alakítanak ki fogyatékosok
számára olyan életközösséget, amelyben az ott élő fogyatékosok önellátóvá
tudnak válni. Egy idő után teljesen önálló életvitelre képes, saját
határaikon belül kiegyensúlyozott emberek életközössége alakul így
ki. Magyarországon a mozgássérültek számára kezdtek el hasonló lakóközösségeket
szervezni. Nem érdemes arra várni, hogy az állam majd megvédi őket,
a civil kezdeményezésekből elindulva kell ezt itthon is kibontakoztatni.
Salné Lengyel Mária: Abban igazad van, hogy
az a sérült gyermek, aki kezdettől fogva integráltan nevelkedik, könnyebben
illeszkedik be a társadalomba, ha befogadják. De hova? Védő munkahelyek,
adókedvezmények kellenének, rengeteg olyan segítő intézkedés, mely
ezeket a fiatalokat támogatná.
A civil kezdeményezések valóban nagyon fontosak,
nem szabad csak az állam gyámolítására várni, de szavaitokból az is
kiderül, hogy a problémák enyhítésének nagyon kemény anyagi feltételei
vannak, az állam ebből semmiképpen nem maradhat ki.
Kereszty Zsuzsa: Mire gondolsz?
Ha integrált oktatást működtetünk, akkor több
tanár kell, kisebb osztálylétszámmal folyhat az oktatás. A munkahelyteremtés
sem valósítható meg csupán civil kezdeményezésekkel. Anyagi vetülete
van annak is, hogy a hétköznapi életben milyen feltételrendszert teremtünk
meg a fogyatékosok mozgásához, életkörülményeik javításához. Ezek
mind-mind anyagi forrásokat, állami figyelmet, segítséget, támogatást
igényelnek. Mennyire hátráltatja az integrációt az anyagi források
hiánya?
Salné Lengyel Mária: A civil kezdeményezések
esetében az alapítványok vállalják a legnagyobb részt a helyzet javításában.
De a jogos igények és a felhasználható keret messze nincs arányban
egymással. Egy-egy megnyert összeg esetében nem lehet tudni, hogy
a folytatásra lesz-e még pénz. Rengeteg a bizonytalansági tényező.
Fontos, hogy a közoktatási törvény módosításakor bekerülnek-e azok
a feltételek, melyek biztosítják az integrált oktatás anyagi feltételeit.
Az iskola szándéka csak az egyik oldal. Ott a fenntartó. A fenntartónak
el kell döntenie, hogy vállalja-e például azoknak az eszközöknek a
többletköltségét, melyeket néhány gyengén látó gyermek integrált oktatásához
elengedhetetlenül be kell szereznie. Csak így tudja élvezni a sérült
gyermek azt a kívánatos többletet, melyet az integrált oktatás nyújt.
A siketeknél ugyanez a probléma, adóvevő készülékek kellenek. Vállalja-e
ezt a fenntartó vagy sem? Jelenleg ez teljesen esetleges. Általánossá
csak úgy válhat, ha szabályozva van.
Kereszty Zsuzsa: Az anyagiak mellett nagyon
fontos a szemlélet is. Ez viszont elsősorban nem csak anyagi kérdés.
Ha egy ország olyan, hogy minden helyen azt
lehet látni, hogy a sérült emberek számára is adottak az életlehetőségek,
akkor az integráció is egyre kevésbé lesz kérdés. A munkaadó számára
sem lesz probléma az, hogy sérült embert vegyen föl, ha tudja, hogy
a munkát el tudná látni. Jelenleg mégsem a sérült jelentkezőt veszi
föl, mert előítélet, bizalmatlanság él benne. Itt térhetünk át egy
másik fontos kérdésre. Eddig a fogyatékos gyermekek oldaláról közelítettük
meg a kérdést, de legalább ilyen fontos az, hogy az ép gyermekek számára
milyen előnyt jelent az, ha sérült gyermek is jár az osztályába, s
van-e ennek hátránya. A szülői félelmek főként erre vonatkoznak.
Kereszty Zsuzsa: Mondanék két példát,
mert talán megvilágítja a helyzetet. Egy olyan iskolában, ahol mozgássérült
gyermekkel kezdték el az integrációt, az ép elsősök megkérdezték a
tanítót, hogy el lehet-e kapni a mozgássérültséget? Azt hitték, hogy
ragályos. Negyedik év végére barátságok alakultak ki a mozgássérült
gyermekek és a többiek között. A Gyermekek Házába (azért nevezem meg
ezt az iskolát, mert olyan sokat tettek az integráció ügyében) hét
évvel ezelőtt vettek fel először egy tehetséges, nagyon jó intellektusú
hallássérült gyermeket, aki kiválóan fejlődött. Két évvel később föl
mertek venni enyhe értelmi fogyatékos gyermekeket is. Az új tanévben
végtaghiányos gyermeket vesznek fel. Szocializálódási folyamatról
van szó, amelyben a gyermekek, tanítók, szülők egyaránt részt vesznek.
Valódi kapcsolatok alakulnak ki a fogyatékosok és a nem fogyatékos
gyermekek között, ez másként megtanulhatatlan. Ehhez integrált oktatást
vállaló intézmények kellenek. Természetessé válik egy kicsi számára,
hogy körjáték közben megfogja egy ujj nélküli gyermek kézcsonkját,
mert a tanító is megfogta, s mert ez lassan magától értetődővé válik.
Az ép, egészséges gyermek személyiségfejlődésében nélkülözhetetlen
elem az, hogy megtanuljon a fogyatékosokkal együtt élni.
A tantervekben, taneszközökben milyen változtatás
szükséges az integrált oktatás bevezetéséhez?
Kereszty Zsuzsa: A tantervi szabályozás
nem problematikus, mert a Nemzeti alaptanterv az első olyan magyarországi
tanterv, mely az ép és fogyatékos gyermekek számára egyaránt alkalmazható.
A fogyatékosok számára nem készült külön tanterv, s ez első alkalommal
történt meg. A tantervi szabályozás egységes. A problémát ott látom,
hogy a jelenlegi közoktatási törvény a hatodik osztály végéig teszi
csak lehetővé azt, hogy a pedagógusok szövegesen értékeljék a tanulókat.
Nem expressis verbis mondja ki, hogy szövegesen lehet értékelni, hanem
csak annyi szerepel benne, hogy a tanulók teljesítményét az iskola
érdemjeggyel vagy más módon értékeli. A más mód a szöveges értékelés
lehet. Ahhoz, hogy az integrált oktatás a többségi iskolákban meghonosodjon,
a szöveges értékelést a teljes képzés folyamán lehetővé kellene tenni.
Abban a pillanatban, ha az épek számára készült tantervi követelmények
szerint kell érdemjegyeket adni, már nem ilyen egyszerű a helyzet.
Salné Lengyel Mária: A Nemzeti alaptantervben
a gyógypedagógiáról féloldalnyi szöveg szól, mely megengedi azt, hogy
követelményben, időben és tartalomban el lehet térni a NAT-ban megfogalmazottaktól.
Kereszty Zsuzsa: Ez így van. De nem
arról van szó, hogy más követelményrendszer alapján, hanem arról,
hogy időben és tartalomban el lehet térni tőle.
Salné Lengyel Mária: A követelményben is
el lehet térni. Az elkészült gyógypedagógiai tantervek a NAT-hoz alkalmazkodtak,
de gyógypedagógiai követelményrendszer szerint. Ez azt jelenti egy
integráltan oktatott, fogyatékos gyermek sorsában, hogy például az
a hetedikes osztály, ahová ő jár a NAT szerint halad, de van egy megengedő
rész, ahol a hetedikes fogyatékos gyermek a gyógypedagógiai követelményrendszer
szerint teljesít, és ehhez kell a szöveges értékelés. A Fogyatékos
gyermekek óvodai nevelésének irányelvei, valamint a Fogyatékos
gyermekek iskolai nevelésének és oktatásának irányelvei tartalmazzák
a fogyatékossági típusok szerint eltérő követelményrendszert.
Kereszty Zsuzsa: A szöveges értékelés tekintetében
azonos véleményen vagyunk. A tantervi adatbankban megjelent kiváló
gyógypedagógiai tantervek ugyan fogyatékosok számára készült követelményrendszert
jelenítenek meg, de országos követelményként a Nemzeti alaptanterv
érvényes.
Mi az integrált oktatás fejlesztésének ideális
útja Magyarországon?
Salné Lengyel Mária: Valójában két szegregált
intézménytípus van: a speciális gyógypedagógiai intézmények és a többségi
általános iskolák. A kettő között létezik a harmadik forma, az integrált
oktatás. A három oktatási formának egymás mellett, egymást segítve
kellene működnie. Integrált iskolákra is, de hagyományos, többségi
iskolákra is szükség van, mint ahogy olyan szegregált intézményekre
is szükség van, ahol csak a valamilyen okból nem integrálható fogyatékosok
vannak. A vagy-vagy állapotot nem tekintem ideális helyzetnek.
Kereszty Zsuzsa: Nem az a kívánatos,
hogy az oktatáspolitika döntse el mindezt, hanem a szülők és a pedagógusok.
Az oktatáspolitika azt támogassa, amit az érdekeltek ésszerűnek tartanak
adott helyen, adott településen. Szakmailag azt tartom a legfontosabbnak,
hogy épüljön be a magyar közoktatásba mindaz, amit például a gyógypedagógia
tud az enyhe értelmi fogyatékosok olvasásoktatásától a diszlexia-reedukációig.
Vagy a diszkalkulia kezelése épüljön be a matematikaoktatásba, a természetismeret
tanításába pedig a tájékozódásra tanítás, mindaz, amit a gyógypedagógia
a testséma kialakulásáról tud, s folytathatnám a sort. A két szakmának
először a szakirodalomban, aztán a gyakorlatban is ötvöződnie volna
jó.
Salné Lengyel Mária szavaiból azt éreztem ki,
hogy a kizárólagos integrációt nem tartja ideálisnak.
Salné Lengyel Mária: Szerintem senki sem
gondol arra, hogy például az olaszországi példát vegyük át. Azt se
felejtsük el, hogy miközben mi a nyugati példákra hivatkozunk, addig
a nyugati országokból magyarországi szegregált intézményekbe jönnek
szakemberek, hogy a magyar gyógypedagógia eredményeit tanulmányozzák.
Mindig lesz olyan gyermek, akit nem lehet integrálni, mindig lesz
olyan szülő, aki igényli, hogy egészséges gyermeke ne integrált intézménybe
járjon, mint ahogy olyan szülők is egyre nagyobb számban lesznek,
akik sérült gyermekük oktatását integrált intézményben tudják csak
elképzelni.
Kereszty Zsuzsa hogy látja a kizárólagos integráció
problémáját?
Kereszty Zsuzsa: Eszembe sem jutott, hogy
a kizárólagos forma Magyarországon működhetne, de az igen, hogy a
differenciáláshoz szükséges attitűd, tudás egyre inkább terjedjen,
mert ez minden gyermek számára fontos. Legyen jelen az alap- és a
posztgraduális képzésben, a szakirodalomban, és ahogy terjed ez az
oktatási forma, úgy fogadja majd be egyre több iskola az integráció
gondolatát.
Az interjút készítette és szerkesztette: Kerber
Zoltán