„Vagyok, tehát gondolkodom”

1998-ban jelent meg az Árgus Kiadó és a Vörösmarty Társaság közös kiadásában Pesti János Egyszemélyes történelem című gyűjteményes kötete, mely negyedszázad alatt megjelent írásait tartalmazza tematikus rendben saját szerkesztésében és válogatásában. Pesti János hetvenéves volt ekkor. „Pályakép és kordokumentum”, „Egyszemélyes történelem” – ezek a megállapítások mára mind befejezetté, véglegesen lezárttá váltak, noha a kötet szerkesztésekor nem ez a cél vezette a szerzőt: életművét nyitottnak s folytatandónak gondolta. „ ...a többféle műfaj ellenére tárgyszerűnek hitt közoktatás-történettel rukkolok elő, amely – önmagán túlmutatva – mindmáig 'idegesítően aktuális' vitairat és általános érvényű társadalomkép.” – írja Pesti János. A sors a vitairat további bővítését már nem engedte. Emberi-intellektuális alapállása egyértelmű: „Ars humanicam sem változik: a beleszólás joga kötelesség. A hallgatás intellektuális bűn.” Feltétel nélkül hitt az értelmes szó, a meggyőzés erejében, hitt abban, hogy ha sokan felvállalnák az ő alapállását, vagyis hogy jobb feltárni a bajt, diagnózist készíteni róla, terápiát javasolni, mint elkenni s hallgatni róla, akkor jóval előbbre járna a világ. „Mégis: akik nemcsak ilyen-olyan diplomájuk, hanem életformájuk révén érdemesülnek az elismerést, kárhoztatást egyaránt indukáló értelmiségi 'rangra', azok kötelesek ébresztgetni, sőt nyugtalanítani a mindenkori kor lelkiismeretét.” Az ilyen attitűd nem tűri a semlegességet. Az ilyen mentalitású ember nem könnyű ember. Az ilyen ember mindig vihart kavar maga körül. Az ilyen ember végletes: hol nagyon igaza van, hol nagyot téved. Ezzel együtt: ilyen emberekre mindig égető szükség van, mert egyre inkább kiveszőben lévő magatartásformáról van szó. A kérdés csak az, van-e még korunknak lelkiismerete. Lehet-e még a közéletben bárkit igazán nyugtalanítani? Pedig egy közírónak ennél fontosabb feladata nincs. E nélkül nem közíró. Pesti János az volt. (Pontosabban az is volt, hiszen pedagógusként, történészként, íróként még számtalan dologgal foglalkozott.) Recenzióm főként a közíró Pesti Jánosra koncentrál.

Pesti János kötetének felépítésével maga is jelzi, hogy írásai közül legsúlyosabbnak, legfontosabbnak cikkeit, glosszáit, vitairatait tartja. Ezért szerkesztette őket a kötet elejére. Zsurnalisztavénáját itt tudta a legjobban összeegyeztetni intellektuális, minden problémát szóvá tevő alapállásával. Ezekben az írásokban teremtődik meg leginkább a stílus és tartalom egysége. „Vagyok, tehát gondolkodom” címet kapta a fejezet. Nem véletlen a descartes-i tétel megfordítása: a kihívás, a szellemi jelenlét gesztusa így még nyomatékosabb. A szerző válogatásának legfontosabb szempontja az volt, hogy mindegyik írása „idegesítően aktuális” legyen, függetlenül attól, hogy az írás 1978-ban vagy 1997-ben keletkezett. Témájukat pedig a számára két legfontosabb területből meríti: a pedagógiából és a történelemből.

Milyen témákban emeli fel szavát a szerző? (Írásainak zöme egyébként a Fejér Megyei Hírlapban és az Élet és Irodalomban jelent meg.) Glosszáiban, vitacikkeiben többször előkerül a diákok iskolai túlterhelésének kérdése (pl. Kiutat keresve, 1979), a történelemtanítás problémái (miért tanítjuk meg négyszer-ötször ugyanazt a különböző iskolafokozatokban – Lehet-e ma jó tankönyvet írni? 1982), a tankönyvek és tantervek viszonya. Bosszantja a humán értelmiségi gőg, a kapkodás és meggondolatlanság a tanügyigazgatásban. Figyelmeztet a tanárképzés kontraszelekciós problémáira (Vizsgáz/tat/ók csacskaságai, 1986), a pedagógusfizetés megalázó alacsonyságára. Állandó témája a történelemtankönyvek és -tantervek megreformálásának kérdése. A nyolcvanas években szinte állandó vitapartnere Beke Kata. Több írásában foglalkozik a kilencvenes évek elejének nagy tanügyi vitájával, a világnézetileg semleges iskola kérdésével. Vitázik a rendszerváltás utáni mindkét kormány oktatási kabinetjével, főleg a NAT-viták ürügyén. „Nem közelít-e a patológiához a NAT-história története? Vagy nem pedagógiai, hanem inkább politikai patológiáról van szó? Melyik rossz jobb?!” Vitázik Baranyi Károllyal, Dobos Krisztinával: „Önöknek fogalmuk sincs, hogy mi van az iskolában!” (Jelentés a tűzvonalból, 1993) De nem jár jobban a következő kormányzat sem: Káromkodom, tehát vagyok (1997) című írása talán az egyik legindulatosabb írás az összes közül. Báthory Zoltánnal és Horn Gáborral vitázik azon, hogy eléggé végiggondolt volt-e az a reformfolyamat, melyet elkezdtek. Megoldották-e az oktatás gyakorlatából (s itt főleg a történelemoktatásra koncentrál) felmerült problémákat a NAT-tal, vagy csak demagóg válaszokat adnak, s elkerülik a kérdést? Folytathatnám a sort. Látható az eddigi felsorolásból is, hogy bármilyen témában, bármely kurzus politikusáról is legyen szó, Pesti János nem néz érdekeket, szimpátiákat, csak az ügyek, problémák, ellentmondások érdeklik. Nem véletlenül választotta önéletrajzi elmélkedéseinek mottójául Vészi Endre sorait: „Amihez érek / fagyaszt vagy éget / nem ismerem a / semlegességet”. Az olvasó is csak két dolgot tehet: vagy igazat ad Pestinek, vagy elutasítja, vagy szimpátiát érez a szerző iránt, vagy elutasítást.

A kötet második fejezetének a címe: Pillanatképek. Portrévázlatok, recenziók. A harmadiké: Egy ezredév. Meditációk, interjúk. Ír írókról (Bertha Bulcsú, Zelk Zoltán), pedagógus képzőművészről (Áron Nagy Lajos), tudósról (László Gyula), tudományos (főleg történelem-) könyvekről. Minden írását átszövi személyes, szubjektív érdeklődése, véleménye, szimpátiája, ellenszenve.

Interjúi külön figyelmet érdemelnek. Az utóbbi két évtized számos tudósával, közéleti személyiségével készített interjút. Csak néhány név a reprezentatív listából: Makkai László, Ujfalussy József, Niederhauser Emil, Hankiss Elemér, Benda Kálmán, Hanák Péter. Mindegyik interjú legfőbb jellemzője a felkészültség, a problémacentrikus látásmód, az érdekes megközelítésmód. Egy gondolkodó, érdeklődő, széles látókörű ember interjúit olvashatjuk, ahol a „riporter” érdeklődése a „riportalanyra” és az olvasóra egyaránt átragad. Az idézőjeleket az indokolja, hogy ezek a szerepek valójában ki sem alakulnak interjúiban. Sokkal inkább két ember érdekes, izgalmas társalgása minden beszélgetés.

A kötet negyedik, zárófejezete a „Nem középiskolás fokon” címet viselő válogatás Pesti János tanulmányaiból. Néhány cím a ma is tanulságos írásokból: Meditáció az oktatás korszerűsítésének megvalósítása közben (1974), Az integráció ésszerűsége (1979), Tankönyvek és dilemmák (1988), Egyházak, iskolák, társadalom (1990), Közoktatás a változó világban (1991). Pesti tanulmányaiban sem tudta megtagadni önmagát. Száraz, akadémikus tanulmányok helyett eleven, a szubjektív nézőpontot vállaló attitűddel ír az oktatáspolitika éppen aktuális kérdéseiről, legyen szó akár az oktatáson belüli integráció szükségességéről, akár a világnézetileg semleges iskola elképzelésének képtelenségéről.

Pesti János kötetének címe telitalálat. Valóban egyszemélyes történelmet olvashatunk. Egyszemélyest, mert rendkívül szubjektív, indulatos, viszont cseppet sem szélsőséges szövegekkel találkozhatunk, másrészt valóban történelmet is olvashatunk. Egy biztos: izgalmas, széles látókörű, „nehéz ember” szubjektív szemüvegén keresztül ismerkedhetünk meg az elmúlt két évtized magyar oktatásügyének legtöbb problémájával. A könyv elolvasása után belátjuk, hogy a Pesti János által idézett Eötvös József-i állítás elfogadása mennyire tanulságos lenne a magyar közoktatás és akár a magyar közélet szereplői számára is: „Az igazság csak kölcsönös vitatkozás által hozatik meg.”

Pesti János: Egyszemélyes történelem. Székesfehérvár, 1998, Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, 390 p.

Kerber Zoltán