Kissné Lux Ilona

Torzítás vagy gyógyítás?

– Hozzászólás Knausz Imre Az általános iskola deNATurálása¹ című cikkéhez –

1999. májusi számunkban közöltük Knausz Imre Az általános iskola deNATuralizálása című cikkét. Az alábbi írás ehhez a cikkhez fűz észrevételeket.

Knausz Imre gondolatai közül sokkal egyetértek, sok vitára késztet.

Kezdő és záró képe alapján úgy érzem, rosszul ítéli meg a jelenlegi oktatásügyi kormányzat tevékenységét. Szerinte a sofőr elaludt, s nem veszi észre, hogy a kamion rossz útra tért. Én úgy látom, a sofőr nagyon is éber, jól ismeri az utat minden kátyújával együtt, s óvatosan hajt, mert gyakorlott vezetőként tudja, hogy minden hirtelen mozdulat végzetes lehet. Azt viszont én is nagyon fontosnak tartom, hogy a pedagógusok ismerjék az elképzeléseket, tudják, hol tart a megvalósulásuk. S ha adnak is a véleményükre, sok problémát meg lehet előzni.

A NAT előkészítő munkálatait figyelve volt egy vízióm. Úgy tűnt, hogy a körülötte bábáskodók, nem törődve a magzat fejletlenségével s a többi szakember intelmeivel, jóval idő előtt indították meg a szülést, s így életképtelen csecsemőt segítettek világra, akiről amúgy is köztudott volt számos veleszületett rendellenessége. Az életben tartására tett kísérletek csak agóniáját hosszabbíthatják meg. Célszerű lenne viszont e nehéz terhesség tanulságait hasznosítani egy életképes gyerek születése érdekében! Az Oktatási Minisztérium megfontoltságában biztosítékot látok erre.

Hogy maguk a NAT létrehozói is tisztában voltak a fogyatékosságokkal, azt tanúsítják az 1997–98-as tanévben a tévé „NAT-tól tartok” adásai. (A cím jól kifejezi a pedagógusok nem indokolatlan ellenérzéseit.) Megtudtuk, hogy alkotói sincsenek vele megelégedve sem szakmai, sem pedagógiai szempontból, s tudják, hogy legneuralgikusabb pontja a történelemtanítás. Mégsem vették figyelembe az érintett tanárok tömeges és minden fórumon megnyilvánuló határozott tiltakozását.

Érthetetlen számomra, hogy a változtatást a gyerekek életkori sajátosságaival indokolják. Minden tanár azt tapasztalja, hogy ha jól tanítjuk a történelmet, az 5–6. osztály anyaga nagyon érdekli a gyerekeket. A tematikus tárgyalásmód viszont, melyet a NAT kínál, csak összezavarja őket, mert összefüggéseiből kiragadva tárgyalja az egyes területeket. Azáltal, hogy nemcsak elsőtől, de hetediktől is bevezették a NAT-ot, a mostani hetedikesek a következő két évben ugyanazt fogják tanulni, amit már egyszer megtanultak. S úgy kerülnek ki az általános iskolából, hogy a 19–20. század történelméről nem is hallanak. Mivel kidolgozatlan, hogy a tovább nem tanulók mit fognak kezdeni 14 és 16 éves koruk között, lehet, hogy a későbbiekben sem foglalkoznak ezzel a korszakkal.

Megoldatlan a szakmunkásképzőkbe járók helyzete is. A NAT bevezetése itt két évvel későbbre tette a szakma gyakorlati elsajátítását. Ennek következtében az elmúlt tanévben az ide beíratkozottak közel fele lemorzsolódott. Ebben az iskolatípusban tanítva azt láttam, nagyon sok itt is az értelmes gyerek, csak sokuk nem szereti az iskolai magolást, viszont szívesen foglalkoznak manuális tevékenységgel. S azáltal, hogy ezen a téren a gyakorlatukat csökkentjük, még kevésbé fogják őket tanulóként alkalmazni a kisebb vállalatok, melyek számára a képzés nyűg, s dotációt sem kapnak érte. A rendszerváltással megszűnt a nagyvállalatok jó része, amelyek korábban ezt a feladatot végezték.

Az előbb elmondottak miatt nem értek egyet Knausz Imrével, aki szerint a NAT ellenzői szakmailag silány, maradi emberek.

Azt minden történelemtanár örömmel üdvözli, hogy a politikatörténet mellett nagyobb szerepet kap az életmód, a technika, a kulturális értékek stb. bemutatása. Ha ezt az utat követjük, e tárgy valóban „műveltségi terület” lesz, mely szervesen kapcsolódik az előbb felsorolt témákkal foglalkozó tárgyakhoz. A NAT-ban viszont az Ember és társadalom műveltségi terület valójában nem kapcsolja össze a történelmet a társadalom- és emberismerettel, bár erre kitűnő lehetőségek adódnának.

Ugyancsak integrált tárgy lehetne a földrajz is, ha jó útikönyv gyanánt a jelenleg tárgyalt területek mellett kitérne az élővilágra, a természeti szépségekre és a kulturális értékekre is. Így nemcsak ezen tárgyakkal teremtene kapcsolatot, de felkeltené az érdeklődést az utazás iránt is. Ehelyett az Ember és természet műveltségi terület integrációja abban merül ki, hogy egy borítóba kötik és környezetismeretnek nevezik az 5–6. osztály egymáshoz igazán semmiben sem kapcsolódó biológia- és földrajzanyagát. Ennek következtében megoldhatatlanná válik, hogy mindkét tárgyat szaktanár taníthassa.

Az újonnan bevezetendő műveltségi területekre vonatkozóan a már említett NAT-adásból azt is megtudhattuk, hogy ezek csak javaslatok. Az iskola lehetőségeihez mérten valósíthatja meg ezeket. A tanároktól és az önkormányzatok képviselőitől arról értesülhettünk, hogy sem az anyagi fedezet, sem a szakemberek nem biztosítottak ezeken a területeken – például tánc, dráma, médiaismeret stb. –, így felvetődik a gondolat, hogy előbb inkább erről kellett volna gondoskodni.

Azt sem értem, hogyha valóban az integráció a cél, akkor miért választanak el olyan egymáshoz természetesen kapcsolódó területeket, mint a zene és a tánc, a dráma és az irodalom. Utóbbinál megütközve tapasztaltam, hogy a meglehetősen vaskos anyag meg sem említi, hogy ez az egyik művészeti ág. Így érthető, hogy az esztétikai és az erkölcsi nevelésről alig ejt szót, pedig erre legalább annyira alkalmas, mint a kommunikációs készség fejlesztésére. Örvendetes, hogy ez hangsúlyosan és következetesen szerepel a többi tárgynál is, így talán van rá esély, hogy az óravezetésben, a számonkérésben ma eluralkodó feladatlapokat visszaszorítsa, s nagyobb teret kapjon a szóbeliség s főleg a beszélgetés. E módszer óriási jellemformáló erejét filozófiaóráimon – ahol legszabadabban éltem vele – tapasztalhattam. Fejleszti az önfegyelmet, edzi a figyelmet, növeli a toleranciát és az empátiát, s önálló ismeretszerzésre ösztönöz. Így segíthet áthidalni azt a problémát, amelyre Knausz Imre is felhívja a figyelmet: a gyerekek ismereteik zömét már nem az iskolában szerzik. A beszélgetés lehetővé tenné, hogy ezeket a más forrásból szerzett információkat is bevonják az órákba, megvitatva, értékelve azokat, példát adva az igényes önképzésre is.

Egyetértek a cikk azon megállapításával, hogy a NAT által az általános követelményekben megfogalmazott készségfejlesztés nem érvényesül kellőképpen a részletes követelményekben, a tananyagban. Pedig a program alkotói épp erre hivatkozva vezetik be a hagyományainktól idegen 6+4+2-es tagolást. (Másik indokuk – ti., hogy így később kell a gyereknek iskolatípust választania – számomra teljesen érthetetlen. Korábban erre 14 évesen került sor, most pedig a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok megjelenésével 12, illetve 10 éves korban.)

Knausz Imre szerint üzenetértéke van a kezdő szakasz meghosszabbításának. S akik ezt helytelenítik, azok a látványosan csődöt mondott rendszer restaurációját akarják. Ezt a nézetet nem tudom osztani. Átnézve az 5–6. évfolyam anyagát, nem éreztem az ismeretcentrikus oktatás visszaszorulását a készségfejlesztés javára. A szerkezet átalakításának végzetes következményeire az Ember és társadalom és az Ember és természet műveltségi területeknél kitértem. A gyakorlás, az ismeretek készséggé alakítása valóban nagyon fontos lenne, de erre a hagyományos keretek is lehetőséget nyújtanak a felső tagozaton és a középiskolában is, ha a tanár törekszik erre.

Az alapozó négy év tökéletesen elég az alapismeretek és -készségek elsajátítására, ha – ahogy erre Knausz Imre is felhívja a figyelmet – nem törekszünk az adott életkorban felesleges és megemészthetetlen ismeretek tanítására.

Osztom Knausz Imre véleményét abban is, hogy a jelenlegi – szerintem is – tarthatatlan helyzetért a felvételi rendszer felelős. Ennek átalakítása az érintettek ellenállása miatt nehéz.

Nagyon hiányolom a NAT-ból s iskoláinkból is, hogy egyáltalán nem építenek a gyerekek érdeklődésére, illetve nem törekszenek annak felkeltésére. Pedig köztudott, hogy aki belső motivációtól hajtva tanul, az sokkal eredményesebb, s nem érez sem fáradságot, sem unalmat, ami pedig mai iskoláinkat, illetve tanulóinkat annyira jellemzi. Ha erre építenénk, magától értetődő lenne a gyerekek számára, hogy a tanulás nem nyűg, hanem egyre magasabb és magasabb teljesítményre sarkalló örömforrás. Az ilyen gyerek felnőve, munkájában is erre törekedne, s nem puszta pénzkereseti forrásnak tekintené azt. De ehhez elengedhetetlen, hogy képességeinek megfelelően válasszon pályát. S ehhez nagy szükség lenne az iskola segítségére is, ahogy a cikk írója is megállapítja.

Nemcsak ebben, de a munkaerkölcs javításában is sokat tehetne az iskola, ha nem feledkezne meg legfontosabb feladatáról, a nevelésről. Ennek a területnek az elhanyagolását tartom a NAT legfőbb hiányosságának. Üdítő kivétel a környezetvédelem, mellyel következetesen foglalkozik, bár ezt is tehetné még gyakorlatiasabban. S megfigyelhető az egészséges életmód szerepének tudatosítása is. Ennek a fontos műveltségterületnek az esetében azt nem tartom szerencsésnek, hogy ugyanarról beszélnek biológiából, technikából, háztartástanból, sőt még társadalomismeretből is. Ez csak unalmat kelt, de nem mélyíti el az ismereteket. Sokkal célszerűbb lenne egy-egy témát egy helyen részletesen megtárgyalni, s a többi előfordulásakor csak utalni rá.

Sok az ilyen jellegű átfedés a NAT-ban, nemcsak az új műveltségelemek, hanem a hagyományosak közt is. Ezt feltétlenül meg kell szüntetni!

Az egészségnevelés gyakorlatiasabbá tétele érdekében érdemes lenne testnevelésórán tudatosítani, hogy az egyes mozgásformák miként segítik ezt.

A bevezetőben Hon- és népismeret címszó alatt szerepel a hazaszeretet, de később még az általános követelményeknél sem kerül elő. Pedig az egyes tárgyak kimeríthetetlen lehetőséget kínálnak ennek tudatosítására, felkeltésére. Nemcsak a történelem s a művészetek, de a földrajz, biológia, sőt tudománytörténeti vonatkozásaik révén a természettudományok is. Az új generáció egészséges nemzeti öntudatának kialakítása érdekében jó lenne, ha felismernék Zrínyi szavainak igazságát: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Teljesen érthetetlen számomra, hogy a történelem tanítása során utalás sem történik a helytörténetre. Pedig csak a lokálpatriotizmus lehet a szülőanyja a hazaszeretetnek, ez pedig az emberiség ügye iránti elkötelezettségnek. Szerencsére az irodalom s a társadalomismeret nem feledkezik meg a helyi jellemzőkről. S Knausz Imre írja, a helyi tantervekben is hangsúlyos szerepet kap.

Nagyon hiányolom a NAT-ból a személyiség szerepének s nevelésének kiemelését. S hogy ez nem puszta feledékenység, arról a már említett NAT-adások egyike győzött meg. Az egyik résztvevő nosztalgiával említette régi kiváló tanárait, érdeklődött, segíti-e ezek számának szaporodását a NAT. A minisztérium hivatalnoka közölte, erre a technika mai fejlettsége mellett nincs is szükség. Én épp ellenkezőleg gondolom. Elgépiesedő korunkban még inkább hiányzik példájuk. S a családok széthullásával – e problémával Knausz Imre is foglalkozott – szerepük még fontosabb lenne.

Úgy gondolom, a nevelést hiányolja a cikk írója akkor is, mikor az iskola szabadidős tevékenységének visszaszorulásával foglalkozik. Valóban itt van erre a legnagyobb lehetőség. S én is az anyagiakban látom megszűnése okát. De azt nem értem, miért gondolja, hogy e téren a NAT pozitív változást hozott, hisz bevezetése az állam iskolafenntartói szerepének csökkentését is jelentette.

Kiemeli a cikk a szexuális nevelés fogyatékosságait. Ez esetben is nevelésünk egészének hiányairól van szó. A felelősséggel gondolkodó, kellő ön- és emberismerettel rendelkező, kapcsolataiban az érzelmeket előtérbe helyező ember e téren is helyesen cselekszik. S ez lenne a drog elleni harc igazán eredményes útja is. Hiába a sok pénzt felemésztő kábítószer-ellenes programok, ha gyerekeink céltalanok, unatkoznak. Ez s az erkölcsi értékrendi hiány az oka valamennyi gazdasági-társadalmi problémának.

Magyar–történelem–filozófia szakos tanárként azt tapasztaltam, hogy az iskola nagyon sokat tehetne a gondok megoldásáért, ha következetesen törekedne erre. E feladat előtérbe helyezése nem rontaná, hanem javítaná az oktatás eredményességét, mert a gyerek érezné, hogy a tananyag nem életidegen ismeretek unalmas halmaza, hanem olyan kérdésekről van szó, melyek őt is személy szerint érintik. Az írók, filozófusok munkáit olvasva, a történelmi személységek életével ismerkedve meggyőződhetne arról, hogy a nézetek sokfélesége ellenére vannak olyan általános emberi értékek, melyeket mindenkinek érdemes követnie, hogy megtalálva helyét a világban, sikeres és boldog emberré válhasson!

Én ilyennek képzelem a jövő iskoláját.

Most bizonyára sokan úgy gondolják, álmodozom. Pedig aki az általam vázolt módon tevékenykedik, maga is megtapasztalhatja mindezt.