Hegedűs T. András
1943-1999

Vannak emberek, akik csendben, szinte észrevétlenül dolgozva hoznak létre jelentős életművet, részint alkatuk, részint a körülmények alakulása miatt. Hegedűs T. András, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Pedagógiai Tanszékének fiatalon elhunyt professzora ilyen ember volt. Számos jelentős pszichológiai és pedagógiai könyv és tanulmány megírása, az egyetemi professzori cím elnyerése után sem vált a szakma hangos, vitázó, a nyilvánosságban való jelenlétet mindenáron hajszoló emberévé. Számára a művek míves, kimunkált megírása volt a fontos, no meg a tanítás, az állandó tanulás, az újabb és újabb megismerendő témák keresése. Mindezek ellenére nem volt a világtól elforduló, a mindennapi valóságban idegenül mozgó szellemi ember. Az a fajta értelmiségi volt, aki komolyan vette a szellemi ember hivatását, azt, hogy a tudás azért van, hogy általa változtasson a világon.

Klinikai pszichológusként kezdte pályáját, de viszonylag hamar felismerte, hogy a világon, a felnövő nemzedékek arculatán igazán a nevelés, s még inkább a jó pedagógus tud változtatni. Ezért is fordult fiatal sikeres pszichológus kutatóként a pedagógus személyiség kialakulásának problémái felé. Első jelentős könyvében a nevelővé válás folyamatának empirikus vizsgálatára vonatkozó évtizedes tapasztalatait összegezte. Miközben munkájában mindvégig jelen volt az elméleti pszichológiai érdeklődés – a kilencvenes évek közepén megjelent kétkötetes pszichológia tankönyvéből számos tanárképző főiskolán tanítanak –, egyre erőteljesebben kezdett foglalkozni a nevelés, a nevelődés társadalmi, szociológiai problémáival. 1989-ben Forray R. Katalinnal együtt írott, Az újjáépítés gyermekei – A konszolidáció gyermekei című könyvében a magunk mögött hagyott évtizedek gyermekvilágán keresztül villan fel az, hogy miként hagy nyomot a felnövő emberben mindaz, amit ő és szülei átélnek.

A kilencvenes években Hegedűs T. András tevékenységének középpontjába került a cigány etnikum gyermekeinek, a cigány gyermekek szocializációjának kutatása. Pályájának ez a fordulata jelzi a legkézzelfoghatóbban társadalmi érzékenységét, a sokszorosan hátrányban lévők, a leszakadottak, az előítéletekkel sújtottak iránti együttérzését. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján minden bizonnyal ez a szociális igazságosságteremtés iránti elkötelezettség vitte rövid időre a politika, a magyarországi szociáldemokrata mozgalom közelébe. Akkoriban – s bizonyosan haláláig – azt vallotta, hogy esélyegyenlőségteremtés, a leszakadó, nagyon hátrányos rétegek felemelése nélkül nem lehet igazi rendszerváltás, nem valósullhat meg az Európához történő visszatérés.

A sors nem volt kegyes hozzá, mivel kevés időt adott az általa fontosnak érzett munka elvégzésére. 55 évesen elment örökre. Emlékét őrzik könyvei, tanulmányai, diákjai, s talán azok a „cigánygyerekek” is, akikkel kísérleti terepül szolgáló táboraiban együtt játszott és énekelt.