Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 december > Olyan lenne, mintha elaludna, csak többé már nem ébredne fel Osztályfőnöki óra egy osztálytárs édesapjának haláláról
Olyan lenne, mintha elaludna,
csak többé már nem ébredne fel
Osztályfőnöki óra egy osztálytárs édesapjának haláláról
Mentálhigiénés sorozatunkban egy olyan osztályfőnöki óra
részleteit mutatjuk be, amelynek témája a halálhoz, a halottak emlékéhez
való viszony.
|
Az alábbiakban közreadott osztályfőnöki óra az iskolában meglehetősen
ritkán szereplő témával, a halállal foglalkozik. Az iskola több okból
sem szeret ezzel a kérdéssel foglalkozni. Egyrészt azért nem, mert
azt tartja, hogy az élet végességének, az elmúlásnak a tudomásulvételére
úgymond éretlenek még a gyerekek. Másrészt az iskola azért sem nagyon
kíván ezzel az egyébként naponta megjelenő témával foglalkozni, mert
egy olyan civilizáció, egy olyan kultúra iskolája, amely távol akarja
tartani magát a halál tényével való szembenézéstől, s egy vélt boldogságeszmény
jegyében ki akarja iktatni a halál, az elmúlás tényét az érzelmi életből.
A mentálhigiénés sorozatunkban bemutatott nevelési koncepció
szakítani kíván ezzel a fajta szemlélettel, s ezért fontos nevelési
témának tekinti a halál problémájának életkor-specifikus megjelenítését
az osztályfőnöki órák keretei között. A program készítői kifejezetten
nem tervezték azt, hogy valamilyen konkrét történéshez kapcsolják
a téma napirendre tűzését, de nem zárták ki ennek lehetőségét. Az
adott osztály esetében lehetségesnek látszott saját élményhez kötni
a halálról való beszélgetést. A kívülálló számára megdöbbentőnek tűnhet,
hogy egy osztálytárs édesapjának halála, az apa haldoklásával kapcsolatos
élmények felvillantása adja a beszélgetés apropóját. A közreadott
részletek némelyike rendkívül személyes érzéseket, intimszférába tartozó
gondolatokat tesz publikussá az osztály előtt. Elképzelhető, hogy
ez a fajta kitárulkozásra késztető pedagógiai szemlélet sokakban ellenérzéseket
kelt.
Az órán részt vevő tanulók, akik jó néhány mentálhigiénés
téma megbeszélése kapcsán éltek át ehhez hasonló jellegű személyességet,
akik megszokták, hogy saját intimszférjuknak vannak olyan területei,
amelyek feltárhatóak egymás előtt, természetesnek tartották társuk
nagyon mély és őszinte megnyilatkozását. A gyerekek számára az ilyen
jellegű kitárulkozás azért válik természetessé, mert kezdik felismerni,
hogy lelki, érzelmi problémáik megoldásában az empátiával közelítő
társak sokszor mindennél többet, az elvesző érzelmi biztonság újrateremtését
adhatják számukra.
* Marica néni (osztályfőnök): Ma egy nagyon szomorú
eseményről kell beszélnünk. Amint tudjátok, hétfőn meghalt F. Tibi
édesapja. Ila néni, az iskola pszichológusa hosszabb ideje foglalkozik
Tibivel, többször beszélgettek egymással, s ezért megkértem őt, hogy
jöjjön el a mai osztályfőnöki órára. Úgy érzem, nekünk, az osztálynak
is segítenünk kell Tibornak abban, hogy feldolgozza ezt a szomorú
eseményt. Remélem, a mai beszélgetés hozzájárul ahhoz, hogy a lehető
legjobban segítsünk neki. Tibit nem érte váratlanul édesapja halála,
mert sajnos ő a lelke mélyén régóta tudta, hogy az orvosok nem tudják
meggyógyítani. Én elég jól ismerem ezt az érzést, mert alig voltam
valamivel idősebb, mint Tibor, amikor szinte ugyanígy, a szemem láttára
halt meg az édesapám. Én már gimnazista voltam, éppen elsős, amikor
az iskolaév kezdetén egy hosszú, gyógyíthatatlan betegség után éltem
át, amit most ő. Ezt az érzést gyerekként elveszíteni a szülőt
nem lehet elmondani, nem lehet leírni azt a fájdalmat, amit ilyenkor
érezhet egy ember. De nem erről szeretnék ma beszélgetni. A mai órán
arról kell beszélnünk, hogy miben tudunk egy társunknak segíteni,
amikor a családot ilyen nagy veszteség, tragédia éri. Tudunk-e segíteni?
Egyáltalán kell-e, hogy segítsünk?
Pszichopedagógus: Amint Marica néni elmondta, elég
régóta ismerem Tibit. Nagyon érzékeny, sok problémával küzdő gyerek,
s most nagyon nehéz helyzetben van. Egy év alatt elvesztette a család
a nagypapát és az édesapát. Elsősorban arról szeretnék veletek beszélgetni,
hogy miben és mivel tudunk neki segíteni, de ennek az esetnek a kapcsán
talán tudunk majd néhány általánosabb következtetést levonni. Először
egy levélrészletet fogok nektek felolvasni, melyet egy iskolai klubfoglalkozásra
írt F. Tibi. A résztvevők feladata az volt, hogy mindenki írja meg,
mi az, amitől a legjobban fél, szorong. Íme Tibi levelének egy részlete:
Akkor félek a legjobban, ha a betegségre és a meghalásra
gondolok. Nekem ez sokat eszembe jut. Mert apukám szívbeteg, és várjuk,
hogy műtéte legyen, második. Egy volt, amikor kinyitották a szívét
és a tüdeje is látszott. A szomorú családtól félek még, amikor nem
örülhetünk, mert sajnáljuk a beteget és aki meghalt. Még az is rossz,
ha kirándulás vagy táboros nyaralás van, és nem tudom, mi történik
otthon. Még elmenni jó, de amikor jött levél, és ki volt téve a boríték
az ebédlősátorba, akkor én nagyon féltem, nem mertem sokáig kinyitni,
mert attól féltem, hogy valami szomorú lesz benne, apuval kapcsolatban.
Erről sokat beszélgettem Ila nénivel. De nem tudom elfelejteni ezt.
Más gyereknek sokkal jobb, mert nem érzi ezt, csak én... Anyu mindig
kér, hogy ne foglalkozzam a betegséggel, mert ez nem a gyerekekre
tartozik. De hát félek, hogy apukám nem fog meggyógyulni, s akkor
itt maradunk hárman, anyu, a Zsolti és én... Ezt nem lehet elmondani
másnak, még annak se, aki a barátom lett. Más gyerek nem ilyenektől
fél, vagy nem is fél. Nem lehet elmondani az igazi dolgokat, mert
őt nem ez érdekli, hanem a videók meg a Nintendo, meg ehhez hasonlók.
Pszichopedagógus: Most egy éppen három héttel ezelőtti,
Tibivel folytatott beszélgetés magnófelvételének részletét játszom
le nektek. Tibi édesanyja kért meg arra, hogy próbáljak beszélgetni
az otthoni problémákról, próbáljak neki segíteni abban, hogy felkészülhessen
édesapja halálának feldolgozására. Nem könnyű az ilyen feladat, de
sajnos meg kell tanulnunk szembenézni az ilyen problémákkal is. Tibi
egyébként tudta, hogy felveszem magnóra a beszélgetést, s belegyezett
abba, hogy ha én szükségesnek érzem, lejátszhassam nektek. (Megszólal
a magnó.)
Pszichopedagógus: Mikor voltál bent a kórházban apukánál?
Tibi: Tegnapelőtt, vasárnap délután, de csak pár pillanatra
engedett be az ügyeletes orvos, mert apu nagyon rosszul volt.
Pszichopedagógus: Tudtatok beszélni vele?
Tibi: Igen, felébredt rövid időre, s megismert. Anyu
mondta apunak, hogy itt vagyunk mi is, annyit mondott, hogy látom.
Lélegeztető volt a szája előtt, mert már nem tud magától lélegezni.
Intett egyet a kezével, s aztán behunyta a szemét. Nagyon sok cső
van a karjában, orrában. Nagyon beteg.
Pszichopedagógus: Valójában mi a betegsége apukádnak?
Tibi: Sokféle baja van. Először a szívével volt baj.
Kétszer megoperálták, az ereit kellett megműteni. Aztán kiderült,
hogy daganatok vannak a tüdejében. Ezt operálták meg egy hónapja.
De nem javul, sőt egyre betegebb.
Pszichopedagógus: Édesanya mesélte nekem, hogy mostanában
nagyon félsz, sokszor nem alszol, s nem beszélsz senkivel. Nem lenne
könnyebb, ha beszélnél a gondjaidról?
Tibi: ... (hallgat)
Pszichopedagógus: Úgy tudom, édesanya beszélgetett
veled és a testvéreddel édesapáról, meg a jövőről. Mesélnél erről
a beszélgetésről valamit?
Tibi (hosszú hallgatás után kezd beszélni): Anya volt
annál a doktornál, aki aput műtötte, és amikor hazajött, nagyon sokáig
sírt. Mi is sírtunk, s aztán a testvérem megkérdezte, hogy meg fog-e
halni apu. S anyu nem bírt szólni (itt enyhén síróssá válik Tibi hangja),
s akkor én tudtam, hogy apu gyorsan meg fog halni, mert rákja van
a tüdejében.
Pszichopedagógus: Sírd ki magad nyugodtan, az könnyít
az emberen.
Tibi: Anyuval sokáig sírtunk, s aztán elmondta, hogy
aput nem lehet meggyógyítani, nagyon sokféle betegsége van, a szíve
nagyon rossz, s más rákja is van, de nem tudják még, hol, meg alig
kap már levegőt.
Pszichopedagógus: Mire gondoltál azon az estén, amikor
édesanya elmondta azt, hogy apa gyógyíthatatlan beteg?
Tibi: Én előbb tudtam, mert hallottam anyukám telefonálását
meg amit a keresztmamának mondott. Régóta féltem attól, hogy apu akkor
fog meghalni, amikor mi még nem leszünk felnőttek.
Pszichopedagógus: Beszéltél is erről anyuval vagy
valaki mással?
Tibi: Nem, mert nem akartam, nem mertem szólni.
Pszichopedagógus: Miért nem beszéltél erről?
Tibi: Mert anyunak amúgy is fájt az, hogy tavaly nyáron
meghalt az apukája, a nagypapa. Nagymama egyedül maradt, apu akkor
is beteg volt, de még nem a tüdejével, hanem a szívével. Én már tavaly
azt hittem, hogy apu meg fog halni.
Pszichopedagógus: Amióta tudod, hogy apu mennyire
beteg, hogy nem fog meggyógyulni, mit csinálsz másként, mi változott
az életedben?
Tibi: Anyunak sokat segítek, nem megyek le játszani,
sokat tévézek, tanulok is, de nem mindig. Keveset megyek a barátokkal.
Pszichopedagógus: Miért mész velük keveset?
Tibi: Mert jobb szeretek most magamban lenni. Nem
szeretek másokkal lenni.
Pszichopedagógus: Amint már beszéltünk róla, néha
bemész édesanyával a kórházba. Az elmúlt hetekben tudtál-e beszélni
édesapával?
Tibi: Egyszer a műtét utáni napokban jobban volt,
s akkor kérdezte, hogy milyen jegyeim vannak, meg annyit mondott,
hogy fogadjunk szót anyunak. Meg azt is mondta, hogy nagyon beteg,
de meg fog gyógyulni.
Pszichopedagógus: Szerinted ő tudja, hogy mennyire
beteg?
Tibi: Szerintem igen, csak nekünk nem mondja, hogy
meg fog halni. Anyu a keresztmamának mondta a telefonba, hogy amikor
nem alszik és nem kábul el az orvosságtól, akkor tudja, hogy mi a
baja.
Pszichopedagógus: Tibi, nekem úgy tűnik, hogy amióta
anya őszintén beszélt veletek apa betegségéről, arról, hogy nagyon
kicsi az esélye annak, hogy meggyógyuljon, mintha megnyugodtál volna.
Anyu elmondta nekem, hogy amióta szembe kell nézni azzal, hogy édesapát
nem tudják meggyógyítani, Te nagyon felnőtt módon viselkedsz, nem
sírsz, nyugodtnak mutatod magad. Nem így a testvéred, aki nyugtalan,
kiabál, nem akart apához bemenni a kórházba. Nagyon szomorú, nagyon
nehéz ez az idő, de én mégis büszke vagyok rád, úgy érzem, hogy sokat
merítesz ezekből a napokból.
Tibi: Nem tudom, de most már nem félek annyira attól,
hogy mi lesz apuval.
Pszichopedagógus: Reménykedsz abban, hogy ő lesz a
kivétel, hogy esetleg felgyógyul?
Tibi: Néha igen, de legtöbbször nem. Ha kikapcsolnák
apu palackos gépét, akkor már meghalna.
Pszichopedagógus: Félsz bemenni a kórházba, meglátogatni
őt?
Tibi: Kicsit félek. Azért félek, hogy pont akkor megyünk,
amikor ... amikor már nagyon rosszul van, vagy éppen amikor meghal.
Ezt nem akarom látni. Attól félek, hogy mégis olyankor megyünk.
Pszichopedagógus: Akkor mégis miért mész be?
Tibi: Nem tudom. Anyunak megígértem, meg talán apunak
jó, ha nem is tudja mondani. Látja, hogy nem félek tőle.
Pszichopedagógus: Szoktál arra gondolni, hogy mi lesz,
mi lenne akkor, ha kapnátok egy telefont a kórházból, hogy apu nincs
többé?
Tibi (hosszan hallgat): Nem, illetve néha. Arra gondolok,
ha apu meghalna, olyan lenne, mintha... elaludna, csak többé már nem
ébredne fel. Neki akkor már jó lenne, mert nem fájna tovább a gyomra,
a lélegzés. Nekünk lenne rossz, mert akkor már biztos lenne, hogy
nem tudják meggyógyítani.
Pszichopedagógus: Kérdezek valamit, amire tudom, hogy
nehéz válaszolni: Nem gondoltál arra, hogy édesapának jobb lenne talán,
ha ez bekövetkezne, hiszen nagyon sokat szenved?
Tibi: Anyu és keresztmama szokta mondani ezt, én is
gondoltam már erre.
Pszichopedagógus: Beszélgettél mostanában a barátaid
közül valakivel apukád betegségéről, megosztottad a gondjaidat anyun
kívül valakivel?
Tibi: Nem. Az ilyesmit nem szokták elmondani egymásnak
a gyerekek.
Az osztály visszafojtott lélegzettel, pisszenés nélkül hallgatta
végig Tibor levelét és a magnófelvételt.
Pszichopedagógus: Amint elmondtam, Tibor édesapja
hétfőn meghalt. Tegnap este voltam Tibiéknél, három nagyon szomorú,
de egymást nagyon szerető csendes embert láttam. Nem őrjöngenek, nem
jajveszékelnek. Amikor ott jártam, éppen vacsoráztak, s éppen arról
beszélgettek, hogy milyen virágokat szeretett Tibi édesapja, mert
a temetési koszorúba azokat szeretnék beleköttetni. Beszélt-e valaki
Tibivel közületek azóta, hogy meghalt az édesapja?
Az osztályból többek is: Nem. Hát ilyenkor? Hát nem...
Pszichopedagógus: Miért nem?
Laci: Hát ilyenkor az emberek sírnak, meg olyan rossz
a hangulat.
Gabriella: Szerintem ilyenkor gyászol a család, nem
illik zavarni.
Pszichopedagógus: Átélt már valaki közületek ilyen
vagy ehhez hasonló tragédiát?
Csilla: Tavaly év végén meghalt a nagypapám.
Pszichopedagógus: Hogyan élted te meg ezt a szomorú
történést?
Csilla: Sajnáltam, meg nagyon rossz volt, mert anyut
váratlanul érte, hajnalban rohantak el apuval a nagymamához, hogy
ne legyen egyedül. Aztán anyu feketében járt, volt temetés, de oda
engem nem vittek el.
Pszichopedagógus: Te elmentél volna, ha anyuék megengedik?
Csilla (kicsit elborzadva mondja): Jaj, dehogy, én
úgy félek a halottól, a koporsótól.
Pszichopedagógus: S akkor hogyan búcsúztál el a nagyapától?
Csilla: Anyuék nem akarták, hogy lássam, meg hát ha
meghalt, akkor már nem lehet elbúcsúzni.
Pszichopedagógus: Ki volt közületek már temetésen?
Rita: Én. Tavaly a mamámnál nyaraltam Zagyvarékason,
s ott egy szomszéd néni meghalt. Ott az a szokás, hogy aki meghalt,
annak a barátnői virrasztanak. S elviszik a gyerekeket, unokákat is.
A mama elvitt, de csak az udvaron voltam, s messziről láttam a szobában
egy nagy virágos asztalt, azon feküdt az öreg néni. Énekeltek, meg
sirató verseket mondtak, imádkoztak.
Péter: Én filmekben sok temetést láttam, maffiavezéreket
szoktak nagy, díszes temetésen eltemetni.
Pszichopedagógus: Én nem ilyenre gondoltam, hanem
olyan temetésre, ahol egy szeretett rokontól, nagyszülőtől, esetleg
szomszédtól búcsúzik el a család, a baráti kör. Ilyenre gondoltam.
... (Nem válaszol senki)
Pszichopedagógus: És ki volt temetőben, sírt látogatni,
mondjuk a nagyapa, nagyanya sírját vagy bárkiét, akit szeretett életében?
Ágnes: Mi halottak napján ki szoktunk menni a temetőbe,
és két-három ember sírjához elmegyünk. Virágot viszünk a nagypapám
sírjára, apu nagymamájának, az én dédnagymamámnak a sírjára, meg anyu
testvérének a sírjára.
Gergő: Szerintem a gyerekeket nem nagyon viszik ilyen
helyekre a szülők, meg mi sem szívesen megyünk.
Pszichopedagógus: Én másként gondolom,
13 éves korában egy gyerek már nem annyira gyerek, hogy ne tisztelhesse
meg a család halottait, azokat az embereket, akiket szerettünk, ismertünk,
akikkel együtt éltünk hosszabb-rövidebb ideig.
Gergő: De ott szomorúság van, a nők sírnak, meg csendben
álldogálnak, szóval olyan nem jó, nem kellemes. Jobb inkább azalatt
tévézni, játékterembe menni vagy valami ehhez hasonlót csinálni.
Petra: Én egyszer elmentem a nagymamámmal a nagynéném
meg a nagyapa sírjához, s a nagyi annyira sírt, hogy még a villamoson
sem bírt megnyugodni. Én akkor elhatároztam, hogy soha többé nem megyek
temetőbe.
Pszichopedagógus: Vagy nagyon szerencsés
családokban éltek, vagy pedig elzárták előletek az életnek azt a nagyon
fontos, megkerülhetetlen részét, amelyet a temetés, a temető jelent.
A temető nagyon szomorú, ugyanakkor csodálatosan szép, talán nem túlzás,
ha azt mondom, felemelő hely. Szomorú, hogy az élet velejárója a halál,
a halottakat pedig el kell temetni, de kevés szebb, emberibb pillanatot
láttam a halottak napi virágokkal és lobogó mécsesekkel teli temetőnél.
De nemcsak a külsőségek miatt szép egy temető, hanem az emlékező,
szeretteikre gondoló, szeretteikkel gondolatban újra találkozó emberek
miatt is. Én imádom a falusi temetőket, a faragott fejfákkal, keresztekkel
s a sírok között szorgoskodó, imádkozó anyókákkal. Valahol az élet
folytonossága, az egymást követő nemzedékek kézfogása fejeződik ki,
válik valósággá a sírokra járó emberek által. No, de térjünk vissza
Tiborhoz. Korábban senki sem tudta azt, hogy milyen beteg az édesapja?
Karcsi: Én tudtam, mert többször azért nem jött le
focizni, mert ment a kórházba a papájához, s akkor mondta, hogy operálják.
Pszichopedagógus: Arról senkivel sem beszélt, hogy
mennyire aggódik az édesapja miatt, mennyire fél attól, hogy meghal
az apukája?
Karcsi: Nekem egyszer mondta, hogy ha nem tudják megoperálni
az apukáját, akkor meghalhat.
Petra: Szerintem a suliban Tibor igyekezett elfelejteni,
hogy mi van otthon.
Pszichopedagógus: Hallottátok Tibi levelét, amelyben
arról írt, hogy a kirándulásokon, táborozásokon mindig rettegett attól,
hogy mi lehet otthon, mi történik távolléte alatt az édesapjával.
Senkinek nem beszélt erről a félelméről?
Zoli: De nekem egyszer mondta, amikor Vasszécsényben
voltunk a táborban, hogy kórházban van az apukája, ez tavaly volt.
Pszichopedagógus: És mit éreztél Tibin?
Zoli: Olyan szomorú volt, s egyszer, ahogy kicsit
kóboroltunk az erdőben kettesben, elmondta, hogy lehet, hogy már meg
is halt az apukája, illetve hát nem tudja, csak úgy érzi.
Pszichopedagógus: Elgondolkodtatok azon, hogy milyen
nehéz lehetett Tibinek ezzel a félelemmel, annak a terhével együtt
élni?
Kata (nagyon elgondolkodva): Én nem bírtam volna ki
ezt, de én azt sem tudom, hogy mit csinálnék, ha valakim meghalna,
én nem bírnám ki.
Marica néni: Ezt addig mondod, amíg nem kerülsz a
tények elé. Sajnos, nem akarjuk tudomásul venni azt, hogy együtt kell
élni azzal a tudattal, hogy szeretteink, szüleink, testvéreink halandók.
Pszichopedagógus: Az előbb Rita említette, hogy Zagyvarékason
a nagymamájánál látott egy igazi falusi temetést, ahol az elhunyt
ismerősei virrasztottak, s elvitték magukkal a gyerekeiket, unokáikat.
Vagyis ott a szokások része, hogy a falubeliek, a szűkebb közösség
életkortól függetlenül elbúcsúzik attól a személytől, aki elköltözik
a világból. Ezzel szemben Csilla szülei nem engedték meg, hogy elbúcsúzzon
a nagypapától.
Csilla: Nem az, hogy nem engedték meg, hanem őszerintük
engem megrázott volna, ha kimegyek a temetésre. Így is nagyon féltem
azokban az időkben otthon.
Pszichopedagógus: De mitől féltél?
Csilla: Nem tudom, féltem, hogy megjelenik a nagypapám
(nevetés az osztályban), féltem a sötéttől, féltem egyedül otthon
lenni.
Pszichopedagógus: Rita, te mit tapasztaltál, a nagymamád
falujában élő gyerekek féltek ettől a halottbúcsúztatótól?
Rita: Nem tudom. Illetve néhány gyerek, akiket ismertem,
nem szívesen ment oda, abba a házba, de a nagymamájuk, anyukájuk elvitte
őket, így elmentek. Nem szívesen mentek, hanem azért, mert akkor kibeszélik
őket, meg a családjukat az öregebbek.
Pszichopedagógus: Én is falusi lány vagyok, Szabolcsban
nőttem fel, a mi falunkban is az a szokás mind a mai napig, hogy a
halott családtagjai, a szomszédok, az ismerősök elmennek az otthoni
ravatalhoz, kikísérik a halottat a temetőbe. Nálunk is virrasztanak
az idősebb asszonyok. Mit gondoltok, miért alakult ki ez a szokás?
Petra: Megtisztelik azt, aki meghalt.
Pszichopedagógus: Egyrészt a jelenlétükkel valóban
megtisztelik a halottat, a családot. De nem csak ezért.
Zsuzsa: Hogy megnyugtassák a közeli rokonokat, akiknek
nagy a fájdalmuk a szülő vagy a testvér halála miatt.
Pszichopedagógus: Mindez igaz, de mégsem ez a legfontosabb
ebben a jelenlétben. Az ember ezekben a rituális helyzetekben újra
és újra szembesül a halállal, az élet végességével, saját életének
a végességével. Azok a falusi gyerekek, akiket a szüleik, nagyszüleik
elvisznek a ravatalhoz, kevésbé fognak félni a haláltól, a halott
embertől. Megtanulnak együtt élni a halál tényével. Én úgy nőttem
fel, hogy a falumbeli öregek halálán keresztül tapasztaltam meg az
élet végességét, azt, hogy aki erre a földre született, az egyszer
elköltözik ebből a földi világból. Talán ez is segített abban, hogy
miközben én is féltem az egyre idősebb anyukámat, a nyolcvankét éves
nagymamámat, aközben nem félek a haláltól, a halottaktól. Ők ugyanis
már senkit sem bántanak. De nemcsak ezt tanultam meg, hanem azt is,
hogy elhunyt szeretteinkre, barátainkra, ismerőseinkre, a nemzet nagy
halottaira folytonosan emlékeznünk kell. Mivel sok szeretett halottam
van, gyakran járok a temetőbe, és természetesnek tartom a sírok melletti
kis padokat, ahova az elhunytakra való emlékezésért ülnek le néhány
percre vagy esetleg hosszabb időre a hozzátartozók.
Rita: Amikor én jártam temetőben a
mamával, láttam, hogy egy néni egyedül ült egy kis lócán a sírnál
és hangosan mesélt. Nem imádkozott, hanem mesélte a sírban lévő halottnak,
a férjének, hogy mi történt. (Nevetés az osztályban.)
Pszichopedagógus: Nincs ebben semmi nevetséges, a
magány, az egyedüllét is arra ösztönözhet, hogy az elhunyt családtagunknak
elmondjuk, mi történt. De a halottakra emlékezés egyik formája lehet
a beszélgetés. Gyakran szokták azt mondani, hogy csak az hal meg,
akit elfelejtenek a szerettei, akire nem emlékezik senki. Egyébként
a különböző vallások így a kereszténység is ezért találták ki
a temetőbe járás, a sírlátogatás törvényét, parancsát, ezzel is mintegy
kötelezve az embert arra, hogy emlékezzen a halottaira. De kanyarodjunk
vissza Tiborhoz. Ki emlékezik arra, hogy a három héttel ezelőtti beszélgetésben
mit mondtam neki, mivel próbáltam egy kicsit erősíteni?
Petra: Azt, hogy nagyon bátran viselkedik, s hogy
büszke tetszik rá lenni.
Pszichopedagógus: Valóban ezt mondtam, s mondtam még
valamit. Ki emlékezik rá?
... (Nem jelentkezik senki)
Pszichopedagógus: Azt mondtam, Tibornak, hogy sokat
meríthet majd ezeknek a napoknak a történéseiből. Miért mondtam ezt,
mit gondoltok?
Csilla: Azért, hogy ne fájjon neki annyira az, ha
apukája meghal.
Pszichopedagógus: Ezért is mondtam, de valójában nem
ezért, hanem azért, mert az ember az ilyen nagyon kiélezett, nagyon
fájdalmas helyzetekben rengeteg olyan lelki tapasztalathoz jut, amelyet
aztán később tud hasznosítani. Mire gondolok? Például olyasmire, hogy
megtanulja azt, hogy a korábban borzalmasnak, elviselhetetlennek,
túlélhetetlennek tartott helyzeteket hogyan lehet mégis elviselni,
hogyan lehet ezekben is megteremteni egy olyan belső egyensúlyt, amely
nélkül lehetetlen lenne élnünk. Az előbb Kata azt mondta, hogy ő nem
bírná ki, ha valakije meghalna, el sem tudja képzelni, hogy ezt hogyan
viselné el, hogyan élné túl, s erre mondta Marica néni, hogy ha odajutna,
akkor megtapasztalná, hogy ez mennyire nem így van.
Marica néni: Sajnos az ember nem tudja,
hogy mennyi lelki megrázkódtatást, mennyi tragédiát kibír, ha az élet
úgy hozza. Megkockáztatom, hogy Tibi sok szempontból felnőtt lett
ezekben a hetekben, hónapokban. Ami a legfontosabb: könnyebben fogja
feldolgozni édesapja elvesztését, könnyebben fog ez az emléke megszépülni
azáltal, hogy végig részt vett az elmúlásában. Hallgattalak benneteket,
s elgondolkodtam azon, hogy mennyire elhárítjátok a halál gondolatát,
a halottak emlékét. De nem csak ti vagytok ezzel így. A modern élet,
a mai világ is elhárítja. Meg akarjuk kímélni magunkat a fájdalmaktól,
a szeretett emberek elmúlásával járó szomorúságtól, az eltávozásukban
való részvételtől. S mi ennek az eredménye? Hirtelen ér bennünket,
amikor meghal valakink, nem tudjuk igazán mélyen meggyászolni, s a
lelkünkben marad egy megoldatlan probléma, egy nagy lelkiismeret-furdalás.
S ezzel együtt egy rejtett rettegés a haláltól, amelyet ki kell iktatni
az életünkből. Tibit nagy tragédia érte, több mint egy éven át végig
kellett követnie azt, hogy miként távozik el az életből az apukája,
akit nagyon szeretett, aki jó édesapja volt, aki amíg egészséges volt,
túrázni járt vele, együtt barkácsoltak, fociztak. Mégis azt hiszem,
hogy Tibi ki fogja heverni ezt a tragédiát, mert ember módjára vett
részt az édesapja elmúlásában. Felkészülhetett arra a pillanatra,
amikor az édesapja elmegy ebből a világból oda, ahonnan még nem tért
meg utazó, ahogyan ezt Shakespeare mondatja Hamlettel. Ahhoz, hogy
elviseljük szeretteink elmúlását, elvesztését, ahhoz bármilyen furcsa,
amit mondok részt kell vennünk az elmúlásukhoz vezető, sokszor bizony
nagyon sok szenvedéssel járó úton. Csak így tudjuk lelkileg épen túlélni
szeretetteink halálának megrázó élményét.
(Megszólal az óra végét jelző csengő, az osztály jó része
pakolni kezdi a táskáját.)
Pszichopedagógus: Várjatok még egy kicsit. Tibor holnap
iskolába jön, hogyan fogadjuk? Mit mondjunk neki?
Petra: Szerintem adjon minden lány egy puszit neki,
hogy érezze, hogy szeretjük.
Kata: Hívjuk el a hétvégére kirándulni, aztán meglátjuk.
Ő úgysem fog a papájáról beszélni.
Karcsi: Ne feleltessék a tanárok.
Zoli: Mondjuk meg neki, hogy sajnáljuk, meg szoktak
ilyeneket mondani, hogy részvétet fejezünk ki...
Az óra szövegét a magnófelvétel alapján lejegyezte:
Schüttler Tamás