Az Emberismeretről, a NAT-ról és egy egyszemélyes intézményről

Mint főiskolai ember, aki filozófiát, etikát, olykor még pszichológiát is oktat, mindazokat a kiadványokat lapozgatom, amelyek az Emberismeret címen elgondolt tantárggyal kapcsolatosak.

1996-ban, amikor bekapcsolódtam a NAT előkészítési folyamatának adott szakaszában sorra kerülő tantervkészítési kampányba, a NAT Ember és társadalom műveltségi területében található tananyag- és követelményleírással ismerkedtem meg legelőbb. A tartalmi koncepciót, a multidiszciplináris közelítést jogosnak, helyesnek, érdekesnek tartottam, a megközelítésmódokat kissé klerikálisnak, ami zavart. Az ötletgazdák az új stúdiumot a 7–10. osztály vertikumában álmodták meg, én úgy képzeltem, szerencsésebb lett volna magasabb évfolyamba tenni a vertikumban, hiszen mint az összes meglévő ismeretet egyfajta szintézisben láttató tárgy, afféle útravaló lehetne a tanulók további életútjára.

Különböző oktatási segédletek: jegyzetek, munkatankönyvek, szöveggyűjtemények is hozzáférhetőek voltak már. Engedtek valamiféle képet formálni a külső szemlélőnek is arról, hogy vajon kik és miket szerettek volna bevinni ebbe a műveltségi területrészbe, milyen csatározások folyhattak s milyen színű lobogók alatt a rendszerváltás utáni első és második politikai ciklus időszakaiban. Már a második ciklus közepén „tájkép csata után”-szerűnek hatott rám a megismerhető szituáció, bár a történet rekonstrukciójához kevés volt a szóra bírható ember. Talán valaki megírja egyszer a NAT előcsatározásainak történetét, hogy mely hajók süllyedtek el a közoktatás-politikai torpedójátékok során, s milyen remények foszlottak széjjel.

Az Emberismeret oktatási anyagait kétféle ember készíti. Az egyik: pszichológus. Általános és fejlődéslélektant képes írni, hát azt teszi. A másik filozófus, aki jobbára teológus is. Teológiai etikát vagy – ahogy képzeli – a teológiától némileg megtisztított vallásos etikát gyárt. Ez sem, az sem azonos az Emberismerettel, melyet valaki eredetileg éppen az ember sokrétűségét a maga szimultanitásában vizsgáló diszciplínának gondolt el. Az Emberismeretként felfogott antropológia olyan összetett kell legyen, mint az ember maga. Bele kell, hogy férjenek a főbb tevékenységi szférákban szemlélt ember profiljai: a homo oeconomicus, politicus, faber, ludens, aestheticus, religiosus és így tovább. Nem maradhatnak ki az emberi élet egyes szakaszaival kapcsolatos problémák: születés, kapcsolódások, közösségi elkötelezettségek, egészség, betegség, magány és így tovább.

Amikor a kísérleti oktatások elkezdődtek, még a marxista ideológia volt hegemón helyzetben. A marxizmus klasszikusai előszeretettel hangsúlyozták, hogy a marxizmusnak nincs etikája, de nincs is rá szükség, mert majd az osztályharc eredményeként előáll az a társadalomberendezkedés, amely az emberek közötti kapcsolatokban jelentkező kollíziókat feloldja. Lukács György szerette volna megírni a marxizmus hiányzó etikáját, freudisták, egzisztencialisták kísérleteztek integrálódással az individuum megközelítésének dolgában. S noha Heller Ágnesék átmenetileg külső-belső emigrációra kényszerültek, voltak nem elfeledhető kísérletek, elsősorban Ancsel Évára, Huszár Tiborra, Földesi Tamásra gondolok, a filozófus Somogyi Zoltán, a pszichológus Váriné Szilágyi Ibolya kutatásaira, azután a Kapitány szerzőpárra a fiatalabb generációból. Voltak időről időre törekvések az etika kísérleti bevezetésére a középiskolákban, a Szebenyi Péterné–Farkas Endre-féle akciót már a feledés nem annyira jótékony homálya fedi.

Voltaképpen azt lennék mondandó, hogy aki egy emberismereti tárgyat kívánt létrehozni, nem egyedül indult el a pusztában. És akkor csak az etikáról beszéltem. A pszichológiában Pataki Ferenctől kezdeném a sort, és folytassa, aki jobban ért hozzá.

Az Emberismeretet különböző tudományok szakembereinek kellett volna összehozniuk. Ma is aktuális program ez.

Forgatom, mondom, az első években keletkezett, magukat emberismeretnek, embertannak mondó kiadványokat. 1994-ben nyolc kvalifikált szerző Erkölcstani vázlatok címen megjelentetett munkája revelációként hatott rám lényegre törésével, szociális érzékenységével. Mégis, a kétkötetesnek mondott mű második kötetéből idézve a nyájas olvasó könnyen láthatja, szárnyalásról azért nincs szó, vakmerő reményeket táplálni alaptalan lenne. Egy részletet idéznék csak, ami leverően hatott rám. A házasság előtti szerelmi kapcsolatról van szó. „Mit lehet ... egy-egy előzetes nemi aktussal kipróbálni? Két ember teljes szerelmi harmóniáját? Azt csak házas együttlétben lehet. Nem véletlen, hogy a dolgok képi ábrázolásában jól érzékelhetővé válik az efféle szexpróba öncsaló jellege. Mert lehet-e a Dunán kajakozva kipróbálni, hogy milyen a vitorlázás a Balatonon? Lehet-e az ejtőernyős ugrást kipróbálni úgy, hogy a megfelelő felszerelésben a várható fizikai ütést produkáló magasságból (például hat méterről) esernyővel leugrunk? Képtelenség.”

A képi megjelenítés nagymesterei annak idején az agit.-proposok voltak. Nem gondoltam volna, hogy őket a szemléltetés vulgarizálásában alul lehet múlni. De íme, nincs lehetetlen. A sajtószabadság eufóriájában magánkiadásban megjelentetett tansegédletek egy-egy társadalomtudományi tárgy vonatkozásában összegyűjtve és összehasonlító vizsgálatnak alávetve bizonyára okoznak még nekünk könnyes-mosolygós perceket. Azokban az években – nem voltak olyan régen – a KGST-piacokon még a davaj gitártól a pirítóssütőig minden kapható volt. Valami hasonló képződött le a tankönyvpiacon is. Mosolygásunk tehát szomorúsággal elegy: kit érdekelt, miből is alakítják gyermekeink szemléletét? S kit érdekel ma? Olvastam valahol, hogy a NOSZF – talán még emlékszünk erre a rövidítésre – után még évekig azt tanítottak a moszkvai, a leningrádi egyetemeken, amit akartak. Tudjuk például, hogy a szovjet pszichológusok egy része vonzódott a freudi tanokhoz. Erőss Ferenc könyvéből érdemes elolvasni azt a tanulságos részletet, amelyben arról szól, hogyan fonódott össze véletlenül a tudományos és oktatási tendencia az úgynevezett munkásellenzékkel, és hogyan pecsételte meg ez a politikai körülmény a freudizmus sorsát a Szovjetunióban. Nos, elérkezett minálunk is a dáridó vége: pályázni kell a tankönyvvé minősítésre. Talán végre a szakmai szempontok jutnak domináns szerephez.

A minap az a megtiszteltetés ért, hogy én is bírálhattam ilyen tankönyvvé minősítésre aspiráló műveket. Ahogy olvasgattam őket – öt általános iskolai évfolyam számára készült könyvről van szó –, eszembe jutott, hogy neves szociológusok hajdan folytattak olyan vizsgálatokat, hogy például milyen az olvasókönyvek társadalomképe (H. Sas Judit, Andor Mihály, Horváth Ágota). Arra jutottak, hogy az az élet, amelyikkel a nyelvkönyvekben találkozunk, az nem az az élet, amelyik nekünk a valóságban kijutott, hanem egy mesterséges élet, ahogy a tankönyvíró elképzeli vagy esetleg régi-régi nyelvkönyvek szituációiból el-elmenti. Meglehet, volt ilyen élet az Óperencián túl, ahol a kurta farkú malac túr.

Így vagyok azokkal a emberismereti munkatankönyveknek szánt micsodákkal is, amelyeket az illetékesek bizalma juttatott hozzám.

Mondja pedig a tanár a gyerekeknek: a termelés kérdése – erkölcsi kérdés, gyermekeim. Szegény és gazdag mindig volt, s lesz is, legyünk tehát lojális alkalmazottai munkaadóinknak. Tudjátok-e, kik a leghűségesebb munkavállalók? A japánok, gyermekeim. Ők egész életükben egy munkahelyen dolgoznak ám. Azután kérdi még a tanár néni: tudjátok-e, milyenek a bűnözők, kicsikéim? Hát azok durva termetűek és lomha mozgásúak, rühellik az embereket, nincs bennük egy szemernyi empátia meg efféle. Azután, képzeljétek, akad olyan ember is, aki húsvétkor csak sonkát és kalácsot zabál, és nem is gondol a megváltásra. No és a homoszexuálisok – hát az a legszörnyűbb! Még az erény legeslegnagyobb ellenségeinél, a hazudósoknál is rettenetesebb fajzat. Tudjátok meg. Mivel a homoszexualitás a nemiségnek nem természetes módja, ezért ezt a formát a tudatos ember elutasítja a) egészségileg is b) lelkileg is. „A legjobb, ha példaképeket állítotok magatok elé, és őket követve kifogástalan erkölcsű emberekké válhattok. Ilyen egyszerű.”

Hadd idézzek még egy kicsit szó szerint! „Te közömbös vagy társaid iránt? Válaszolj! Te ilyenkor mit tennél a partnered felé? (Sic!) Neked voltak-e, vagy vannak-e lelki problémáid? Te milyen ember vagy? Húzd alá a megfelelőt! a) fegyelmezett, b) indulatos, c) hirtelen haragú, d) szelíd természetű, e) kiegyensúlyozott.”

Az ismert viccben a szovjet vezetők megidézik Vlagyimir Iljicset – még van, aki a családi nevére is emlékezik –, hogy mitévők legyenek a létező szocializmussal. Egy cédulát hagy hátra: Mindent elölről kell kezdeni. Vajon ez a jó tanács vonatkoztatható-e az Emberismeret összes előzményére? Meggyőződésem, hogy nem. Talán arra a bizonyos lakatlan szigetre, ahová tíz vagy mennyi könyvet lehet vinni, beválogatnám Kamarás István Bevezetés az embertanba című könyvét is. Ráment a fél nyaram.

Kamarás olvasásszociológiai munkáit régebben ismertem, a közoktatással való kapcsolatáról azonban nem tudtam. Elhatároztam, utánajárok, ki is ez az ember, és mit alkotott az utóbbi években. Elolvastam az 1993-as kiadású Kagylózenét, amelynek társszerzője; a szintén társszerzőként jegyzett Embertan – középhaladóknak című kötetet; az Íme, az Ember!-t, amit sokan fő műveként említettek; ennek, úgymond, alaposan átdolgozott, kibővített változatát: a Bevezetés az embertanba vaskos tankönyvet. Elhatároztam, hogy még egyszer elolvasom őket, mert a nyári hőségben nem tudtam megfelelően koncentrálni. Mert nagyon tetszettek, főként az utolsónak említett, amely – eltérően sok más oktatási kísérlettől – a kísérleti oktatás évei során valóban bővült és tartalmasodott.

Hogy miként gondolta ki ez a szociológus, ez a makacs humanista az Emberismeret tárgyat, arra ő maga ad választ az Emberkép – embertan című tanulmány- és esszékötetében. Mint népművelő, elcsodálkozott azon, hogy a többdimenziós embert korunk észlénnyé, alkalmazottá stb. silányította. Akárhányszor visszaidézi ennél a gondolatnál József Attila A hetedik című versét, Örkény István Wolfnéját az Egyperces novellákból. Hogyan bújhatnánk ki a skatulyából, amelybe az élet belegyömöszölt? Lehetnénk világvevő lényekké, nyílt, szabad, korlátainkat átlépő emberekké. Rácáfolhatnánk koraszülött mivoltunkra. Szinte megszállottként ismételgeti a fenti gondolatokat.

Szociológusként Kamarás felméréseket készít különböző rétegek reprezentánsaival: ipari tanulókkal és személyzetisekkel, medikusokkal és politikai munkatársakkal. Kibontakoznak benne egy humán reform körvonalai. A művelődési házak Patyomkin-falvakká váltak. Az iskolák szocializációs nagyüzemekké. A kórházak lélektelen gyógyítógyárakká. Mi lehetne helyettük? – teszi fel a kérdést megannyiszor Vitányi Ivánnal, Hankiss Elemérrel, Levendel Lászlóval, Zsolnai Józseffel. Személyiség-központúság, közösségek saját értékrenddel, rátermett vezetőkkel, beavatott vezetettek. Ezeket a gondolatokat rápróbálták az egészségügyre, oktatásra, népművelésre és megannyi adattal bizonyították: a magyar társadalomra igencsak ráfér a humanizáció, mert a társadalom elöregszik, a népesség fogy, tömeges méretű fásultság, cinizmus, individualisztikus, önző életstratégiák, elmagányosodás, mentális-idegrendszeri problémák jellemzik társadalmunkat.

A hatalom nem rajonghatott az okvetetlenkedőkért, mint ahogy nem rajong ma sem. Mindazok, akik ezeket a ma már sajnos banális igazságként, evidanciaként ható felismeréseket nyilvánosságra hozták és a megoldás útjait keresték, elkerülhetetlen konfliktusokba kerültek a hatalommal.

Ilyen helyzetben mutatja fel Kamarás István az embert, mondván Ady után szabadon: minden ember – fenség. Vagy legalábbis az kellene, hogy legyen. Megszállott próféta, aki közösségeket keres az álközösségekkel teli világban, hitet a szekularizált világban, emóciót a racionalizálódott világban. Már a „szocialista” állam idején követelte, hogy az biztosítson nyilvánosságot a keresztény minták számára, mert meglehet, ez lenne a megoldás vagy éppen az egyik megoldás a társadalom mentális és szociális bajaira. Bírálta ugyanakkor a keresztény egyházakat azért, hogy bennük, úgymond, a gettómentalitás uralkodik, és ez akadályát képezi az előrehaladásnak. Ezek még a nyolcvanas évek.

Kamarás jól érzékeli, hogy az önsors javításának az sem elhanyagolható feltétele, hogy mennyire ismerik önmagukat, helyzetüket az emberek. Mert csak úgy léphetünk ki személyes magányunkból, úgy szabadulhatunk meg előítéleteinktől, amelyek közösségi létünk akadályai, ha identifikálni tudjuk önmagunkat. A probléma a tyúk és a tojás problémája, hiszen az önmegértés, énazonosság csak a közösségben képzelhető el. Nem lényegtelen a kérdés: hány közösségre van szükségünk, hogy végre otthon érezzük magunkat a világban? Hogy megtaláljuk bennük igazi önmagunkat? Milyen értékrenddel valósíthatnánk meg egy normális életvitelt?

Az értékválságból való egyéni és közösségi kivergődés módozatainak kétségbeesett, megszállott keresése folyamán jut el tehát Kamarás István az emberképhiány égető kérdéséhez. Hellerék, Márkusék – mondja – elkezdtek kidolgozni egy marxista antropológiát. A történet közismert, nem folytathatták. Nyíri Tamás – folytatja a gondolatot egy könyvtáros-népművelő találkozón –, aki nem tartozik a hegemón helyzetben lévő eszmerendszerhez, és mellette Gordon, Allport együtt adhatnak talán választ a minket gyötrő, az emberrel kapcsolatos kérdésekre. Egy teológus-filozófus és egy pszichológus – együtt, egymást kiegészítve. Jó lenne egy személyben filozófusnak és pszichológusnak lenni! – sóhajt fel. Továbbá művésznek és tudósnak is kellene lenni, mert a művészet és megannyi tudomány együttesen alkalmasak arra, hogy modern emberképet közvetítsünk általuk.

Így vázolódik fel benne lassan, fokozatosan az emberismeret, embertan mint olyan integrált ismeretegyüttes, amely filozófiai, etikai, szociológiai, néprajzi, vallástani stb. ismeretekből tevődnék össze valamiféle antropológiává. Azért bizonytalankodom az elnevezéssel, mert bármilyen jelzőt tennénk eléje, azt már lefoglalták valami másra.

Kamarás 1991-ben – nota bene, hét évvel ezelőtt – tette közzé a Lehetne például Embertan című írását. Ebben részletesen ismerteti a tanítóképző főiskolákon és a Kodály Kórus 12 éves iskolájában kipróbált új diszciplína tananyagát. Ez a tanterv 1989-ben készült, kilenc évvel ezelőtt. Mellékesnek tűnik, de a 8–9. évfolyamon oktatták, ahogy magam is képzelem. Akkor már Kamarás az Országos Közoktatási Intézet munkatársa volt, és sokféle kísérletet indíthatott a tárgy különféle módozatainak a kimunkálására: erkölcstannal, társadalomismerettel ötvözöttet, a hittan keretében megvalósulót vagy éppen a hittan alternatíváját. A kísérletek egyik tananyagául szolgáló Íme, az ember!-t az Országos Közoktatási Intézet és a Szent Gellért Egyházi Kiadó közösen adta ki. De a Makk Katalinnal és Varga Csabával készített rádióműsorokat tartalmazó kötetet, a Kagylózenét is. Meg tanulmányainak, esszéjének gyűjteményét is, amelyek egyikében éppen a katolikus egyház gettószemléletét bírálja. És csaknem mindegyik kötet kolofonján az is olvasható, hogy készült a Pedagógiai Szakma Megújítása Projekt pályázatán elnyert támogatással. Akkor már valahogy ráragadt a klerikalizmus bélyege, amely legalábbis megfontolásra késztet sokakat, akik nézeteikben, törekvéseikben szívesen csatlakoztak volna hozzá. Meg hát irányzatok, szekértáborok, pártok s oktatáspolitikáik is léteznek, sejtem, vannak persze átjárások köztük, de honnan ismerje ezeket a kívülálló, az e téren tájékozatlan, beavatatlan pedagógus?

Milyen hát az Íme, az ember!? Sokoldalúságában tiszteletreméltó, bátor vállalkozás. Pedagógiai megoldásában újszerű, követhető és követendő. E kettő miatt a magyar reformpedagógia egyik szuverén, nagy alkotásának tartom. Attól válhatott azzá, hogy írója nem a pedagógia terein dolgozott a nemzet napszámosaként, hanem a népművelésén, nem tisztelte úgy a pedagógiai tabukat, mint az oktatás-nevelés színhelyein kondicionált s alaposan megnyomorított tanerők. Mondhatnám, sok tabut rúg fel.

Emberek beszélgetnek az emberről egy szeparált helyen, a Noé bárkájában egy új özönvíz idején. Sem a szeparált környezet nem új (az Ezeregyéjszaka meséitől a Boccaccio Dekameronjáig), de még a bárka sem. A társaság összetétele a meglepő: civilizált ember és bennszülött, munkásember, parasztasszony, pszichológus, filozófus, teológus – és mindegyikből szigorúan csak egyetlen. Illusztris társaság. Mindegyik a magáét fújja a különböző, az emberrel kapcsolatos megközelítések során, eszmecseréikre meglehetősen sok idő áll a rendelkezésükre. A végén talajt ér a bárka, és mindenki úgy érzi, hazaérkezett. Hihetetlen szorgalom, olvasottság, tájékozottság, stílusérzék szükségeltetett ennek a könyvnek a megírásához. Hallatlan sok beszélgetés a megelőző években diákokkal, munkásokkal, kutatókkal és földművesekkel. Miként a szociológus, népművelő szerzőnek alkalma volt rá. Szerencsés, ám szükségszerű, elkerülhetetlen találkozás a pedagógiával. Kamarás nyitott a különböző felfogások iránt. Nem biztos, hogy az ő hibája, hogy beszorult a Zsolnai-féle szekértáborba. Nem biztos, hogy szükségszerű a pedagógiai szekértáborok létezése. A Bevezetés az embertanba számomra teljességgel elfogadható. A szerző nem vágja hanyatt magát semmiféle tekintély előtt. Fölötte áll. Ki mer mondatni olyan téziseket, mint az, hogy a boldog gyermekkor – ámítás.

Nem cifrázom: megvilágosodtam Kamarás-ügyben. Időigényes volt, de megérte.

Az 1989-es emberismeret-tanterv – ahogy én látom – megoldásában jobb, kifejtésében, tankönyvi megvalósulásában átfogóbb, mint a NAT és a jegyében született más munkák színvonala, multidiszciplinaritása miatt. Az egész, több évtizedes előjáték miatt, amely sok más, úgynevezett NAT-konform vállalkozást nem jellemez.

A politikai pluralizmus – nem rossz találmány –, de már Churchill is figyelmeztetett, csupán azért jó, mert nem találtak ki jobbat. Vajha a magyar pedagógia váteszei rájönnének, hogy micsoda értékvesztés következik be a politikai ciklusváltások kísérőjelenségeként, s megtalálnák a dilettantizmus eluralkodásának ellenszerét. Ehhez csak egy gondolatot tudnék hozzáadni, ez is kollégámé, Závodszky Gézáé, akivel sohasem egyeztek a politikai nézeteink. De nem is erről van szó, mondta egy beszélgetésünkkor, hanem arról, hogy a szakértelemnek kellene összefognia a dilettantizmus ellen.

A Janus Pannonius Tudományegyetem persze nem periféria. Nem is földrajzilag gondolok én centrumra és perifériára. Hanem abban az értelemben, hogy mindnyájunknak ki kellene másznia végre az elszigeteltségből, akiket az oktatás ügyének előremozdítása még érdekel, és akik még hajlandóak vagyunk energiáinkat mozgósítani ezért az ügyért.

Végre kellene hajtani a pedagógiai szakmai közélet humánus reformját is!

Hajdu Péter