Bevezetés a nevelésfilozófiába
A nevelésfilozófia – egyik értelmezése szerint – a nevelés elvont,
legátfogóbb kérdéseivel foglalkozó tudomány. Témaköreit és határait
csak viszonylagos pontossággal lehet megfogalmazni: a neveléselmélet,
az általános pedagógia és a pedagógiai antropológia nem csak érintkezik
a nevelésfilozófia tartalmával, sok esetben át is fedi azt. A nevelésfilozófia
leggyakrabban tárgyalt témái: a nevelés fogalma, lényege, a nevelés
társadalmi, történeti, kulturális, világnézeti meghatározottsága,
a nevelés szükségességének és lehetőségének, az ember nevelhetőségének
legáltalánosabb kérdései, a nevelés szerepe a társadalmi reprodukcióban
és az egyéni fejlődésben, a nevelés eszményei, általános céljai.
A nevelésfilozófia mint stúdium feltehetően nem tartozik a legkönnyebben
elsajátíthatóak közé. Mihály Ottó Bevezetés a nevelésfilozófiába
című munkája arról ad tanúbizonyságot, hogy ezt a merőben elméleti
tárgyat érdekesen, „életközelien” lehet tanítani. A könyv a tanár
szakos és a nem tanár szakos, de a tanári-pedagógusi kurzust is felvett
hallgatók számára készült, képzési funkciója alapján felsőoktatási
jegyzetnek tekinthető.
A szerző – saját bevallása szerint – a hallgatók meglévő „személyes
tudására” épített, és a pedagógia mélyebb, átfogóbb kritikai értelmezését
igyekezett nyújtani a jegyzet létrehozásakor. Az Előszóban
szellemesen részletezi a kötet megírásának indítékait, utal arra a
pedagógiában és a saját felfogásában bekövetkezett változásra, amelynek
alapja egyfajta „posztmodern elméleti bizonytalanság”. A könyv „bevezetése”
a nevelés fogalmának különböző értelmezéseiből indul ki, s bemutatja
azokat a mélyreható változásokat, amelyek a XIX. század vége, a XX.
század eleje óta a pedagógiában is bekövetkeztek.
A probléma felvetését követő első gondolati egység a nevelésfilozófia
fogalmát, határait, kapcsolatrendszerét határozza meg. Először
elhatárolja a neveléselméletet, illetve neveléstant a nevelésfilozófiától,
majd röviden utal annak XX. századi változásaira: jellemzi az angolszász
és a skandináv pedagógiai gondolkozást uraló „analitikus nevelésfilozófiát”,
a német, illetve a német orientációjú fejlődést, valamint az amerikai
nevelésfilozófiát. Mihály Ottó szerint a pedagógia történetében
Dewey tekinthető az utolsó nagy teoretikusnak, akinél a filozófia
és a nevelésfilozófia szerves egységben jelentkezik. A XX. század
második felében az egyes nevelésfilozófiák egyre kevésbé kapcsolódnak
egyetlen filozófiai elmélethez. „Napjaink nevelésfilozófiájában a
nagy, átfogó hatású, elvileg a teljességre és hegemóniára igényt tartó
nevelésfilozófiai rendszerek helyét a részleges, csak korlátozott
érvényesség igényével fellépő nevelésfilozófiai megközelítések, nevelésfilozófiai
paradigmák foglalták el” – írja.
A könyv következő fejezete a nevelhetőség tárgykörét
vizsgálja: a pedagógia hagyományos válaszait szembeállítja a nevelhetőséggel
kapcsolatos kételyekkel vagy éppenséggel a nevelhetőséget tagadó nézetekkel.
Az anyagrész gerincét a nevelhetőség és iskolarendszer, illetve a
kötelező oktatás viszonyának tárgyalása alkotja. A szerző végső következtetése:
maga a rendszer termeli ki, hogy a gyermekek egyre nagyobb hányada
válik „lent” és „fent” különlegességé, azaz a rendszer által nevelhetetlenné.
A fejezet „függeléke” a mai magyar iskolarendszer alternatívaellenességét
mutatja ki.
Az, hogy kié a nevelés joga, egyike a nevelésfilozófia izgalmas
kérdéseinek. A Ki nevelhet? című fejezet bemutatja a
nevelés jogát, jogosságát tagadó, illetve kétségbe vonó nézeteket,
az úgynevezett antipedagógiát és a történetileg kialakult legjellegzetesebb
„igenlő” válaszokat. A nevelésfilozófiai, pedagógiai gondolkodás három
nagy, jól körülhatárolható tradíciója az állam, a szülő, illetve a
gyermek kezébe adja a nevelés jogát. A pedagógus szerepe, autómiája
az utóbbi tradíció révén kap értelmezést. A problémakör kapcsán Mihály
Ottó kitér a gyermeki jogokra, „A Gyermekek Jogairól Szóló Egyezménnyel”
együtt vallja: a gyermeknek nem egyszerűen a neveléshez, hanem a „neki
való”, az ő érdekeit szolgáló neveléshez van joga.
A következő fejezet a pedagógia fogalmát
járja körül. Megkísérli meghatározni: mi a pedagógia és pedagógiai
rendszer, majd a plurális társadalmakban jelen lévő pedagógiai
paradigma jellegzetességeit taglalja. A pedagógia paradigmáinak csoportosítására
Ludwig Chmaj, Bábosik István munkái és Friedrich W. Kron
magyarul is hozzáférhető Pedagógia című műve alapján kerül sor. Mihály
Ottó megállapítja, hogy a pedagógiát sokkal inkább az új paradigmák
megjelenése és a régi paradigmák átalakuló továbbélése jellemzi, mintsem
új szintézisek létrejötte.
Már az előző gondolati egység is a „Tudomány-e
a pedagógia?” kérdésfeltevéssel zárult. „Tudomány-e a neveléstudomány?”
– teszi fel a szerző a következő kérdést. Szerinte a neveléstudomány
„értelmét és hasznosságát nem az fogja megadni, ha ugyanolyan tudományként
definiálja magát, mint a többi társadalomtudomány, hanem az, ha sajátosságait
hangsúlyozva törekszik magasabb színvonalra”. A neveléstudomány funkcióit
követően annak paradigmáit ismerteti e fejezet. A neveléstudomány
négy fő paradigmája az empirikus-analitikus tudományértelmezés,
a társadalomtudományokat „szimbolikus”, „interpretatív” tudományként
értelmező tudományelméleti felfogás, a társadalomtudományokat mint
kritikai tudományokat értelmező nézet, illetve a napjainkban formálódó
új paradigma. A kötet szerzője külön kitérőt tesz a hazai neveléstudomány
elméleti-módszertani állapotának vizsgálatára.
Önálló anyagrészek foglalkoznak a konzervativizmus és a pedagógia,
illetve a liberalizmus és a pedagógia kapcsolatával. Mihály Ottó
előbb az eszmerendszerek főbb jellegzetességeit ismerteti, majd a
pedagógiával való kapcsolatukat tárgyalja. A liberalizmus és az iskola
összefüggéseit vizsgálva rámutat, hogy az alternatív iskolák nem szükségszerűen
kapcsolódnak liberális értékekhez, továbbá: a politikai liberalizmus
logikájának megfelelően nincsenek „alternatív” iskolák, vagy ami ugyanezt
jelenti: minden iskola „alternatív” jellegű.
Az Elméleti koncepciók és iskolák című
fejezet a létező pedagógiák és iskolák tipizálására vállalkozik a
nemzetközi szakirodalom alapján. Az egyes típusok részletes kifejtése
más tantárgy témája. Hasznos, informatív táblázatokat találunk a könyvben
az iskolai szervezet jövőbeni, különböző megközelítésű alternatíváiról,
a nevelési ideológiák és alternatívák tartalmáról. A fejezet végén
a hazai alternatív pedagógiák csoportosítására tesz kísérletet a szerző.
A könyv utolsó fejezete a pedagógus személyét állítja
központba, kitér a képzés három modelljére (az ún. „mesterség”, a
„tudomány+technológia”, a „felvilágosító-értelmező-magyarázó” modell)
és a pedagógusi munka hatékonyságának kérdésére. Az ajánlott irodalmak
felsorolása zárja a kötetet.
Mihály Ottó a téma egyik legismertebb hazai szakértőjének
számít. A magyar pedagógiai irodalomban (az önálló kiadványokat tekintve)
Angelusz Erzsébet könyve – Filozófia, antropológia, nevelés
(1984) – és az általa írott Nevelésfilozófia és pedagógiai célelmélet
című munka (1974) kapcsolódik legszorosabban a nevelésfilozófiához.
Ő írta az új pedagógiai lexikon nevelésfilozófia szócikkét is.
Noha a szerző a hazai és nemzetközi irodalomra egyaránt támaszkodott,
művének fő erőssége nem az erudíció magas foka, hanem a „posztmodern
kihívás” pedagógiai végiggondolásából származó tanulságok közreadása,
illetve e tanulságok közzétételének módja. A Bevezetés a nevelésfilozófiába
nem a téma klasszikus, részletező feldolgozását nyújtja, hanem a nevelésfilozófiával
kapcsolatos megközelítések, értelmezések, magyarázatok egyfajta foglalatát.
Mihály Ottó – bevallottan – nem törekszik teljességre, a nevelésfilozófiát
inkább csak egy sajátos gondolkodási módnak, szemléletnek tekinti.
A kötet felépítése jól szolgája az anyag elsajátíthatóságát.
A különböző anyagrészeken belül Mihály Ottó általában a fogalmak
hagyományos, „lexikon szerinti” értelmezésétől a problémák aktuális
elemzéséig jut el. Az egész könyvet a gyakori problémafelvetés, a
nézetek ütköztetése jellemzi, de minden gondolati egység tartalmaz
ún. ismeretközlő részeket is. Az egyes fejezetek kidolgozottsága ugyanakkor
eltérő mértékű. Az „Itt és most” című részekben az elemzés időnként
nem elég konkrét, illetve megáll a rendszerváltásnál. A könyv szövege
világosságra törekvő, nem nehezíti meg az amúgy sem könnyű tárgy tanulmányozását,
ezen túl bepillantást nyújt a szerző oktatási praxisába, néhol az
élőbeszéd oldottságának jeleit viseli magán.
Mihály Ottó könyve – első, vállaltan vázlatos
formájában is – sikeres kísérlet egy új, személyes tudásként megfogalmazható
pedagógiai paradigma létrehozására.
Mihály Ottó: Bevezetés a nevelésfilozófiába. Budapest,
1998, OKKER Oktatási, Kiadói és Kereskedelmi Kft.
Deák Ferenc