Mi lesz veled, Emberismeret?

A NAT egyik fontos törekvése, hogy a korábbiaknál tágabb teret biztosítson az emberrel kapcsolatos különböző ismeretek iskolai közvetítésének. Az elmúlt időszakban számos olyan program, tanterv és tankönyv született, amely az ember „felfedezéséhez”, az emberrel foglalkozó tudományok gyakorlati alkalmazásához, az emberi kapcsolatok pozitív fejlesztéséhez, az önismerethez szükséges készségek fejlesztéséhez kívánt segítséget adni a helyi tanterveket készítő pedagógusoknak. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői, e programok, könyvek szerzői arról cserélnek gondolatokat, hogy milyenek az emberismereti programok iskolai alkalmazásának lehetőségei, milyen tennivalók jelentkeznek e téren az iskola világában.

A kerekasztal-beszélgetésre olyan szakembereket hívtunk meg, akik maguk is készítettek már saját programot, írtak könyvet, esetleg könyveket az Emberismeret műveltségi terület egészével, illetve annak valamely jellegzetes részletével kapcsolatban. Kamarás István nevéhez fűződik az Embertan című tantárgyi program, amelyhez több tankönyvet és oktatási segédletet is készített, továbbá ő a NAT-beli műveltségterület e részének a kidolgozója. Bácskai Júlia Magánélettan című programja volt az első, amely a NAT elfogadását követően az emberismeret tárgykörében megjelent. Vajda Zsuzsa Emberismeret pedagógusoknak, valamint Szekszárdi Júlia és Sallai Éva Tanári segédkönyv az Emberismeret tanításához című kötetei a NAT-tan sorozat keretében próbálják segíteni a pedagógusok gyakorlati munkáját. Kósáné Ormai Vera évek óta tart sikeres pedagógus-továbbképzéseket ezen témakörben. Lányi András Jakab Györggyel közösen készített Erkölcsi esettanulmányok című tankönyve kiadás előtt áll. Már ebből a felsorolásból is kitűnik, hogy a beszélgetés résztvevői sokféle módon közelítenek ehhez a rendkívül összetett, számos elméleti és még több gyakorlati problémát felvető témakörhöz. Éppen ez a sokféleség ösztönzött bennünket arra, hogy megszervezzük az alábbi beszélgetést, amely módot adott arra, hogy különböző diszciplínák képviselői ütköztessék véleményüket, és együtt gondolkodjanak az Emberismeret műveltségi terület gyakorlati megvalósításának lehetőségeiről és buktatóiról. A szerkesztőséget Schüttler Tamás főszerkesztő képviselte.

– Induljunk ki abból, hogy közületek ki mit ért emberismereten, ki hogyan értelmezi az adott műveltségterület tartalmát, saját programjában milyen vonatkoztatási kereteket érvényesít.

– Kamarás István: Nehéz ezzel a kérdéssel kezdeni. Én személy szerint szívesebben használom az embertan elnevezést, mint a NAT-beli Emberismeretet. Ez a műveltségterület megpróbálja lefedni azt a hiányt, amely az emberrel kapcsolatban minden iskolában tapasztalható. Világos az a szándék, hogy minden tantárgy – áttételesen vagy közvetlenül – az emberről szóljon. Tudjuk azonban, hogy a porosz-szocialista iskolarendszer nem fogadta be az olyan emancipálódó tudományokat, mint a lélektan, a szociológia, az ökológia, a politológia, és kizárta magából a hit- és erkölcstannal együtt a bölcseletet. Természetesen nem arra gondolok, hogy a hittant és a valláserkölcstant újra kötelezővé kellene tenni, ezeket a hívők számára kell hozzáférhetővé tenni. A bölcseletnek azonban feltétlenül vissza kellene kerülnie. A mai diákok sokkal többet tudnak a vegyértékekről, mint az értékekről. A személyiség szerkezetét jó, ha alapszinten ismerik. A jólétről vagy annak a hiányáról sejtenek valamit, mert ezt a saját bőrükön tapasztalják. A „jól létről” azonban sokkal kevesebb fogalmuk van. Az egészségről a biológia jóvoltából már hallanak, az „egész-ség”-ről ugyanakkor már alig valamit. E hiányosságok pótlására jelenthetnek segítséget az elfogadott vagy még nem elfogadott embertudományok (lélektan, szociológia, etika, filozófia, antropológia, ökológia, kultúrantropológia, vallástan és a többi). A hiány felszámolása érdekében kezdtünk gondolkozni az emberismeretről. Itt egy nagyon izgalmas kérdés vetődik fel: nem kellene-e az egész helyett csak egy-egy részt: erkölcstant vagy önismeretet tanítani? A válaszom: nem „vagy”, hanem „és”.

– Ormai Vera: A pszichológia mindenképpen nyertes a NAT vonatkozásában. Az alaptantervbe ugyanis belekerültek olyan tartalmak, mint az életkori sajátosságok, belekerültek olyan témák, amelyekről korábban szó nem esett az iskolában (pl. a tanítás tanulása, a testi és lelki egészség, a kommunikáció). Számomra ez a tantervi fejezet nem elsősorban ismeretek közvetítését jelenti, hanem különleges lehetőséget a gyerekekkel való foglalkozásra. Olyan foglalkozásra, amely erősen eltér a hagyományos iskolai szisztémáktól. A gyerekek ennek keretében úgy élhetik az életüket, hogy közben megismerik önmagukat és társaikat, és ennek révén lehetőségük nyílik a tágabb világban való eligazodásra. Megjelent itt egy önismereti hangsúly, és én ezt helyezem a központba a pedagógus-továbbképzésben.

– Vajda Zsuzsa: Szeretnék itt az önismeretnél közbeszólni, mert én azok közé tartozom – és így nyilatkozott az Akadémia Pszichológiai Bizottsága is –, akik szerint az emberismeret nem jelenthet önismereti kurzusokat. A magam részéről félek is ettől az értelmezéstől. Aki alaposan ismeri a pszichológia tudományát, tisztában van azzal, hogy amit önismeretnek neveznek, az nem az. A valódi önismeret – ha egyáltalán létezik ilyen – sokéves munka eredménye.

Egyetértek azzal, hogy a humán tudományok oktatásában nagy hiányosságok vannak, de szerintem ebben nem csak a magyar iskolarendszer a hibás. A világ tudományos gondolkodásában korábban óriási hangsúlyt kaptak a természettudományok. Napjainkra nagy fordulat állt be a tudományfilozófiában és az elmélettörténetben is. A természettudományok szinte mindegyike fölfedezte ugyanis, hogy a kérdéseik és válaszaik metafizikai előfeltevésektől függenek, hogy minden mikroszkópba egy emberi szem néz bele. Nagy baj lenne tehát, ha úgy tanítanánk emberismeretet, hogy erről a fordulatról nem veszünk tudomást.

– Lányi András: Rájöttünk arra, hogy nem a természettel van bajunk, hanem az emberrel. Az embert kellene megérteni ahhoz, hogy a természettel kapcsolatos gondjainkat megoldhassuk, vagy legalább enyhíthessük az ökológiai krízist. A századfordulón, amikor a természettudományok eszkalációja az oktatásban végbement, az emberrel kapcsolatos tudnivalók nagy részét még a családi szocializáció során vagy valamilyen más forrásból lehetett megszerezni. Ma is érvelhet e tárgy bevezetése ellen valaki azzal, hogy az emberismerethez olyan nem fogalmi jellegű tartalmak sorolhatók, amelyek az iskolában nem taníthatók. Az emberismeret a nagymamám számára azt jelentette, hogy ő első ránézésre megállapította, ki jó ember és ki nem. Persze nem az a fontos, hogy ezt a komplex tudásterületet ezzel a névvel vagy egy másikkal illetjük-e, hanem hogy az iskolában van-e a helye.

Én magam az embertan lelkes híve voltam. E hitemben éppen Kamarás István remekbe sikerült könyve¹ ingatott meg egy pillanatra. Ezt olvasva jöttem rá ugyanis, hogy ha valaki komolyan veszi mindazt, amit egy ilyen embertan keretébe be akarunk passzírozni, akkor annak olyan tankönyvet kell írnia, olyan tanmenetet összeállítania és akkora óraszámot kihasítania a középiskolai óratervből, aminek jelenleg semmi realitása sincs. Miközben egy ilyen szintetizáló tankönyv, tematika nagyon hasznos és inspiratív lehet a tanárképzésben.

Ami az iskolai megvalósítást illeti, hajlok arra, hogy embertanügyben egyidejűleg két irányba kellene továbblépni. Kellene egyfelől egy pszichológiai, szociálpszichológiai ismereteket nyújtó és a kommunikációs készséget szisztematikusan fejlesztő tantárgy, másfelől pedig egy olyan stúdium, amely gyakorlat- és problémacentrikusan nyújt erkölcstani, társadalomelméleti, filozófiai, antropológiai ismereteket. Legyen két ilyen tantárgy, mindkettő tisztességes óraszámmal. De rossznak tartanám, ha mindazt, ami szemléletben és strukturálisan hiányzik a magyar oktatásból, azt egyetlen tantárgy keretébe próbálnánk beleerőltetni. Bevallom, a hiányzó óraszámot más tárgyak rovására biztosítanám; ezzel csak korrigálnánk a régóta elavult arányokat. Valami téves, elavult szemlélet arra kényszerít bennünket, hogy az iskolában különböző természettudományi tárgyakban olyan elvont tudományos ismeretek tömegét kényszerítsük a gyerekekre, amelyeknek a nagy részét legkésőbb az érettségi utáni héten maradéktalanul elfelejtik, és ha nem felejtik el, akkor fölöslegesen terheli az agyukat. Ugyanakkor a szemléletes, élményszerű képzési formáknak az írmagját is sikerült kiirtani a középiskolából.

– Ormai Vera: Számomra az egyik legnehezebben elfogadható körülmény volt, és jelenleg is az, hogy ez a két dolog, mármint az etika és a pszichológia egymás mellett egy tantárgy keretében szerepel. Egyszerűen azért, mert e két tudományágnak alapvetően különbözik a nézőpontja. Az értékelő, minősítő beállítódás és a megismerő, elfogadó, a milyen kérdésre választ kereső attitűd így együtt – azt hiszem – mind a pedagógusban, mind a gyerekekben komoly dilemmát okozhat. Az iskolai tananyag elsajátításában mérhetetlen – nem elsősorban osztályzatokban kifejezett, hanem valós – különbségek vannak a gyerekek között. Ennek megfelelően megítélésem szerint az önismeretnek is nagyon eltérő szintjei lehetnek. Nyilvánvaló, hogy ebben az iskolai és tantárgyi keretben nem a klasszikus önismereti csoport esetleg huzamosan működő formájára gondolunk. Van azonban egy bizonyos felület, ahol – úgy gondolom – nemcsak lehetséges, hanem szükséges is a gyerekeket bevonni saját problémáik kezelésébe.

– Vajda Zsuzsa: Én szeretnék ismét visszatérni a kiindulóponthoz. Az egyik kérdés a magyar iskolarendszerhez kapcsolódik. Sommás vélemények hangzanak el az elmúlt negyven év iskolarendszeréről, a természettudományos tantárgyak túlsúlyáról, és egyáltalán arról, hogy a magyar iskolarendszer úgy rossz, ahogy van. Tíz éve csak azt látom, hogy miként verjük szét mindazt, ami ebben az iskolarendszerben jó volt. Közben természetesen megváltoztak a körülmények. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban látványosan csökkent az alap- és középfokú oktatás színvonala. Részben azért, mert a szisztematikus oktatást abbahagyták, és a hangsúlyt az emberismeret-szerű tantárgyakra helyezték. Nem szeretném, ha nálunk is ez történne. Egyrészt nem igaz az, hogy a gyerekek érettségi után elfelejtik a tantárgyak tartalmát. Másrészt az ember pontosan tudja, hogy akármilyen szaktárgyat tanít, annak 60 százalékát valóban elfelejtik az emberek. De mégis megmarad 40 százalék. Kénytelenek vagyunk túlbiztosítással dolgozni, ha azt akarjuk, hogy legyen elemi műveltsége a gyerekeknek, amikor a világba kikerülnek. Ez az elemi műveltség azon országok tanulóiban van meg, ahol megtartották a herbartiánus, poroszos iskola vázát. Féltem a magyar iskolarendszert attól, hogy a még meglevő értékeit is tönkreteszik. Ami miatt a magyar iskolarendszer mégsem működik megfelelően, az a tanárok lelkiállapota, fizetése, méltósága stb. Amíg ezen nem tudunk változtatni, addig nem tudunk csinálni semmit. Tökéletesen egyetértek abban, hogy az iskolarendszerben a humán tárgyak alulképviseltek. A realitások talaján kellene azonban maradnunk. Nem érdemes most bevezetni olyan tárgyakat, amelyekhez nincsenek szakképzett tanárok. Ha nincsenek meg a szükséges feltételek, csak lejáratjuk a dolgot.

– Kamarás István: Jogos a felvetett kérdés, hogy ki fogja az emberismeretet tanítani, kinek a dolga. Úgy gondolom, hogy amíg a képzés futószalagjáról nem jönnek le olyan tanárok, akik tisztességes szociológiát, filozófiát, lélektant stb. tanulnak, és amíg nem indul be az egyetemeken, főiskolákon az emberismeret szak – Pécsett szeretnénk ilyet létesíteni –, addig szükségállapot van, amely körülbelül tíz évig fog tartani. A szükségállapot idején mindenki taníthatja az emberismeretet, aki megfelel a következő négy kritériumnak: 1. van hozzá bátorsága; 2. érdekli; 3. valamiféle kompetenciával rendelkezik, vagy hajlandó ezt megszerezni; 4. van pedagógiai érzéke. Ha akad olyan pszichológus, szociológus, lelkész vagy akár egy szülő, aki megfelel a felsorolt négy kritériumnak, taníthatja az emberismeretet. Nincs a kőtáblába vésve, hogy egy tantárgyat egyetlen tanár taníthat. Az emberismeretet éppen nagyon jól lehet tanítani teamben.

– Lányi András: A mozgókép- és médiaismeret műveltségterület bevezetésének koordinációjával foglalkozom, járom az országot, és két dolgot hangsúlyozok. Hozzá se kezdjenek, harcolják ki maguknak a tanárok, hogy ne kelljen foglalkozniuk ezzel a műveltségterülettel mindaddig, ameddig nincs megfelelő óraszáma, illetve nincs olyan pedagógus, aki erről legalább másoddiplomával rendelkezik. Most ugyanezt mondanám erre az emberismereti tárgykörre is. Ameddig nincs erre kiképzett tanár, elegendő óraszámmal, addig ebből jó esetben lelkizés, rossz esetben fecsegés lesz, és megint csak lejáratja az egészet. Mindenekelőtt szükség volna a pedagógusképzésben egy olyan szakra, amelyben a szociológia, pszichológia, etika, filozófia integrálódik.

– Szekszárdi Júlia: Az eddigi vita is jelzi azt, hogy milyen sok oldalról megközelíthető, komplex dologról van szó. Visszatérnék az alapkérdéshez. A történet valóban Kamarás István Embertan című, embertani műhelyekben megvalósított, komoly pedagógusháttérrel is bíró programjával indult. A magam részéről az iskolai gyakorlatban először e program kapcsán találkoztam a téma ilyen komplex értelmezésével. A NAT Emberismeret című műveltségi részterülete vállalja ezt a komplexitást. Két olyan témakör van ezen belül, amely a korábbi nevelési-oktatási tervben nem szerepelt, és amellyel az alaptanterv egyéb műveltségterületei szinte egyáltalán nem foglalkoznak, mégpedig az önismeret és az etika. Nem véletlen, hogy éppen e két dolog körül vannak heves szakmai viták.

Az önismeret kérdésköréről már esett szó. Felmerültek az értelmezési gondok, szó esett a gyakorlati megvalósítás buktatóiról. Valóban iskolai feladat-e az önismeret fejlesztése? Szerintem igen, de egészen másfajta feladat, mint például a filozófiaoktatás. A másik, számos bizonytalanságot hordozó téma az etika. Tanítható-e vagy sem? Ha tanítható, mi tanítható belőle? Van olyan elképzelés is, amely szerint az alaptanterv idetartozó anyagát meg kell tanítani, számon kell kérni, vizsgáztatni kell belőle.

– Az Oktatási Minisztérium nemrégiben felmérést végeztetett arról, hogy mi került be a helyi tantervekbe a NAT-ból. Az adatokból úgy tűnik, hogy a nem tradicionális műveltségelemek (emberismeret, ökológia, drámapedagógia stb.) egészen elenyésző számban kerültek be a helyi tantervekbe, ugyanakkor szinte minden benne szerepel, ami korábban iskolai anyag volt. A tantestületek tehát átültették a helyi tantervekbe az iskola világában hagyományosan meglévő elemeket, az új tartalmak azonban ritkán épültek be. Ehhez is szeretnék kapcsolódni, amikor megkérdezem, hogy vajon mi az, amire az emberismeret kapcsán a gyerekeknek szükségük van, ami valóban kell nekik.

– Bácskai Júlia: Számomra életidegen dolog a NAT, s nem is gondolom, hogy az én feladatom ezt nagyon ismerni. Csakhogy a programomat (Magánélettan²) már évek óta csinálom, és ez éppen beleillik az Emberismeret tárgykörébe. A program négy nagy projektre tagolódik: 1. Ők és én, 2. Ti és én, 3. Te és én, 4. Én és én. Az Ők és én fejezetek mindkét kötetben arról szólnak, hogy honnan jöttem, mik a gyökereim, mit tudok a szüleimtől átvenni, mi az, amivel kapcsolatban lázadok, ők mit akarnak mindenáron a fejembe verni, belőlem kihozni. A Ti és Én a szociálpszichológiát fedi, a mindenkori beilleszkedésről szól. A Te és Én a párkapcsolatok etikájáról, az Én és Én pedig a személyiség-lélektan: mindaz, amivé lehetek. A haladóknak szánt 2. kötet mélyebben elemzi ezeket a kérdéseket. Az egészséges kamasz és az egészséges felnőtt is rengeteg problémával küszködik. Rendkívül fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeket kapcsolatot teremteni, gátlásokat oldani, önmagukra reflektálni. Úgy vélem, az iskolából hiányzik az a gondolat, hogy hogyan éljünk. Az általam felvetett témák önmagukban hordozzák az etikai vetületet. Hiszen arról is beszélünk, hogy hogyan toleráljuk egymást: szabad-e embereket kizárni, embereket bezárni, szabad-e valakit kitoloncolni stb. Az etikának áradnia kellene az összes tantárgyból, az iskola egész légköréből. Az én ideálom még mindig egy szókratészi értelemben vett iskola, ahol sétálgat a mester, és minden mástól függetlenül megtanít valamit arról, hogy hogyan éljünk. Ez lenne szerintem a tulajdonképpeni nevelés lényege.

– Kamarás István: Tisztában vagyok azzal, hogy a gyerekeknek hatalmas „lelkizési”, „beszélgetési” igényeik vannak. Szükségük van arra, hogy foglalkozzanak velük. De az emberismeret nem erre való, nem ezt a célt szolgálja maga az iskola. Erre nincs idő, nincs iskolapszichológus, nincs minden tanárnak ilyen irányú felelősségérzete. Ennek ellenére az emberismeret korántsem valamiféle lelkizés. Sokkal inkább az erkölcstan sajátos – mert nem szájbarágó, nem moralizáló – változata. Ha az embertudományok segítségével – pszichológia, szociológia, filozófia – bemutatjuk érzékletesen, hatásosan az embert, a tanulók maguk fogják levonni a fontos etikai következtetéseket. Elmondhatjuk, hogy az ember minden porcikájában egyedi. Nemcsak az ujjlenyomata, hanem a hanghordozása, a gesztusai alapján sem téveszthető össze senki mással. Ha az univerzumból valamilyen műszerrel kicsípnénk például az X. Y.-t, akkor ott egy seb, egy űr tátongana a helyén. Ezt elmeséli a tanárnő, és erre a gyerekek megfogalmazzák, hogy ez az X. Y. is egy értékes valaki. Tapasztalataim szerint – ötszáz iskolából vannak adataim – általában az osztályfőnöki órákba került be az emberismeret. Minden második esetben egyéb is került ezen órák programjába, például hagyományos osztályfőnöki szervezés, pályaorientáció. Átlagosan hetente fél tanóra jut az emberismeretre. De akad kb. másfél száz, kétszáz olyan iskola, ahol minimum heti egy kifejezetten emberismeret-óra van.

– Szekszárdi Júlia: Jó tíz évvel ezelőtt, amikor korrigáltuk a 78-as osztályfőnöki tantervet, azt is átgondoltuk, hogy az egész osztályfőnöki tevékenység mire jó és mire nem. Éppen a korábban érintett hiányra próbáltunk reagálni, mikor azt mondtuk, hogy heti egy osztályfőnöki órában nem lehet a világot megváltani, pótolni mindazt, ami nincs benn a tananyagban. Úgy vélekedtünk, hogy az lenne az optimális, ha a szükséges nevelési tartalmak beépülnének valamennyi tantárgyba. A gyerek tehát az önismerettől egészen a globális problémák felvetéséig foglalkozva megkapja azt a lehetőséget, hogy majdan tudjon mit kezdeni önmagával és a körülötte lévő világgal. Úgy vélem, hogy a feladat ma is így merül fel, ezt kellene megoldania az iskolának. Hogy ebből a komplex problémakörből mi hárul az osztályfőnökre, mi az emberismeret-, történelem-, esetleg filozófiatanárra, esetleg az iskolapszichológusra, az a konkrét helyi körülmények között dől el. Annyit azért változott a helyzet, hogy a kívánatos nevelési tartalmak nagyrészt beépültek a NAT egészébe és nem is csupán az emberismeretbe.

– Mi kell tehát a gyerekeknek? Azok az ismeretek, amelyek általában az emberre, az ő létére vonatkoznak? Vagy – emellett, esetleg ehelyett – egy olyan térre van szükségük, ahol a problémáikat elmondhatják, ahol nem csupán ismereteket szerezhetnek, hanem kapcsolatokat teremthetnek, megtapasztalhatják a feléjük forduló és az egymás iránti odafigyelést.

– Kamarás István: Jelenleg egy sajátos tudathasadásos állapot tapasztalható. A többség érzi az óriási deficitet az emberrel kapcsolatban, tisztában van azzal, hogy a gyerekeknek óriási szükségük van az embertanra. Ugyanakkor megriadnak: jaj, csak ne kelljen ezt csinálni. Mit jelent ez a gyerekeknek? Jelentem: szinte mindent. Mint a szivacs, úgy szívják magukba az emberről való tudást. Sikeres tantárgy az emberismeretbe ágyazott erkölcstan. Még több időt is kérnének erre a gyerekek. Az említett két dolog pedig együtt jár. Amiben én nagyon érdekelt vagyok, azt ismerni akarom, az ahhoz kapcsolódó tudást is meg kívánom szerezni. Ami engem izgat, annak a tudása, ismeretei, adatai is izgatnak. Ugyanakkor kell egy olyan tér, ahol én megerősítést kaphatok, ahol – gondoljunk a kiskamaszokra – fölépíthetem az identitásomat, ahol szó lehet rólam, ahol én lehetek a világ közepe.

– Bácskai Júlia: A magánélettant is nagyon sok helyen tanítják már külön tantárgyként az iskolában, az osztályfőnöki órán és iskolán kívüli klubokban is. Ez egy új tantárgy és egy önismereti napló egyben. A tanároknak az Alternativ Pedagógiai Műhelyben tartok Magánélettan tanári kiképző csoportokat, ahol biztatást és megerősítést kapnak ebben, az új szemlélet tanítása mellett.

– Lányi András: Meglepődtem, amikor hallottam, hogy az amerikai iskolákban van olyan tantárgy, hogy anyaságra nevelés. Úgy érzem, hogy nálunk is szükség volna valami ilyesmire, amit a pszichológiának kellene megtanítania. Szükség volna arra, hogy a gyerekek elsajátítsák a gyerekneveléssel kapcsolatos tudnivalók minimumát, mert lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy három emberből kettő annak a sérültje, hogy az anyukája és apukája nem volt képes őt normálisan felnevelni.

– Vajda Zsuzsa: Szerintem az iskolában nem taníthatjuk meg a gyerekeket az anyaságra, az együttélésre, a családi kommunikációra. Kommunikációt csak akkor lehet tanulni, ha olyan környezetben vagyok, ahol beszélgetni lehet, ahol meghallgatnak, ahol viszonylag jókedvűek az emberek. Lehet modellálni, lehet elősegíteni, megtanítani egy tanterv szerint nem lehet.

– Bácskai Júlia: Én nem tudok nem optimistán dolgozni, mert ha nem hinnék abban, hogy szükség van arra, amit csinálok, ha nem hinnék abban, hogy a Magánélettan minden egyes oldala sok mindent ad, nem tudnám az egészet csinálni. A könyvem nem didaktikus, csak valamilyen módon óvatosan rávezet, ráébreszt, megdöbbent, elgondolkoztat. És én már ezt nagyon nagy eredménynek tartom. Azt gondolom, hogy sok embernek már az is tanulságos lehetne, ha tudna örülni bizonyos dolgoknak. Ezt nyilván nem lehet úgy megtanítani, hogy azt mondom a gyereknek: Most pedig örülj, fiam! Hiszen közben szenved, és nem tudjuk megváltoztatni a körülményeit, az iskolát, a pedagógusokat, a családját, az egészségét stb. De arra rá lehet vezetni, hogy miként lehet együtt élni mindazzal, amiben van. Amiben még a tudománynál is sokkal jobban hiszek, az a művészet. Hiszek valamiben, ezt megpróbálom továbbítani, ugyanakkor nem zárom ki, hogy másnak a másféle gondolkodása ebbe beleférjen. Nem mondom azt, hogy csak az üdvözítő, amit én állítok. Úgy gondolom, hogy ha egy gyerek találkozik Thomas Mann-nal csak egy részlet erejéig is, vagy megnézi azokat a filmeket, amelyeket ajánlok neki, és elolvassa a könyvemben található verseket, el tud gondolkodni saját magáról. Úgy hiszem, az életproblémákat nálam jobban megfogalmazta például József Attila vagy akár Hankiss Elemér, Hrabal, Jiri Menzel. A Tankcsapda együttes szövegeitől kezdve a verseken át a viccekig mindenfélékkel illusztrálom azt, amit ki akarok fejezni.

– Ormai Vera: Úgy gondolom, hogy a nevelésben a pedagógusok egyik legnagyobb dilemmája, és ez összecseng a neveléstörténet nagy kérdéseivel, hogy most tulajdonképpen mit is szeretnénk. Ismereteket átadni, tanítani vagy olyan képességeket fejleszteni, amelyek transzferálhatók, hosszabb távra szólnak, és ennek nyomán bizonyos szemléletet, attitűdöt kialakítani. Ez azért lényeges, mert nyilván nem egyik helyett történik a másik, hiszen az alap természetesen a tananyag, a megtanítandó ismeret. A kérdés azonban másképp vetődik fel, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a gyerek nem tanul meg mindent, amit mi meg szeretnénk tanítani neki. A megtanítottnak egy töredékét megtanulja, és kétségtelen, hogy annak egy jelentős részét elfelejti. Amit kevésbé és feltételezhetően nem igazán felejt el, még ha az ehhez kapcsolódó tananyag ki is esik az emlékezetéből, az a közben kialakuló beállítódás, azok a nézőpontok, amelyek kritikus helyzetben valamerre mégis eligazítják. A pedagógiában is többé-kevésbé elfogadott dolog, hogy a gyerekek szemléleti beállítódását nem elsősorban a tartalom alakítja, hanem az a módszer, ahogyan hozzájutnak az adott ismerethez. Tehát amilyen módon ő megszerzi a tudományok iskolára alkalmazott részét, attól függ végső soron annak a hatékonysága. Nem egyszerűen arról van szó, hogy éppen az önismereti témakörnek a keretében lelkizünk, vagy pszichologizálás lesz a pszichológiából, ahogyan ezt Kamarás István több helyen megfogalmazza írásaiban. Axiómának tekinthető, hogy az iskola légköre, az iskolai dolgozók viselkedése döntően befolyásolja a gyerekek nevelődését. Ez jelentheti a kiindulást. A második tétel viszont az, hogy ebben az önismereti felfogásban eléggé körülírt, gyakorlati tudást szerezhet a gyerek – többek között – önmaga vagy társai problémáiról. Közvetlen tapasztalatokat szerezhet azokról a jelzésekről, amelyek saját maga vagy társai lelki egészségének egyensúlybomlására utalnak. Élményeket szerezhet például abban a témakörben, hogy miként kezelheti saját indulatait, mások agresszivitását, illetve arról, hogy az ő saját osztályában a szerepek és a kölcsönös kapcsolatok nyomán hogyan alakulnak a személyközi viszonyok. Mindez azonban nem az ismeretek szintjén jelenik meg. Úgy gondolom, hogy mind a felnőtteknél, mind a gyerekeknél borzasztó fontos valaminek a megtapasztalása, a saját élmények révén történő tanulás.

– Szekszárdi Júlia: A jelenlegi vitában is elhangzott, hogy vannak olyan témakörök (nevezetesen az önismeret és az etika), amelyekről érdemben csak az Emberismeret című fejezetben esik szó. Több buktatóval jár, ha az egész ügyet az osztályfőnök hatáskörébe utaljuk. Az emberismeret ugyanis nem korlátozódhat csupán arra, hogy beszélgetünk a problémáinkról, a lelki életünkről. Aki akart, eddig is beszélgetett ezekről a dolgokról, s ezután sem lehet kényszeríteni erre azt, akinek erre nincs affinitása. Az emberismeret és az osztályfőnöki óra összemosásának másik csapdája, hogy a pedagógus és osztálya együttlétének szabad beszélgetéssel eltölthető hagyományos kerete ismeretátadó és ismereteket számon kérő tanórává válik. Vannak tapasztalataim arról, hogy az osztályfőnöki órák keretébe utalt emberismeret-órákon kötelezővé tették az osztályozást. Hiszen ha NAT-követelmények megvalósítása történik az órán, nyilvánvaló, hogy a „teljesítményt” – a hetedik évfolyamtól ötfokú skálán – minősíteni kell. Az emberismeret tantárgyiasítása tehát azt is jelenti, hogy a hagyományos iskolai eljárások maguk alá gyűrik az újszerű tartalmakat. Mi lesz például, ha az önismeretet – akár az osztályfőnöki óra keretében, akár más formában – osztályozni fogják?

– Kamarás István: A pedagógus nem tanít, nem nevel és oktat, hanem a tanulót, azaz az önmagában tanulni képes embert segíti a tanulásában, segíti a keresésben, önmaga keresésében. Értékekkel ingereljük őket. Igenis föl kell ezt vállalni, de ez nem azt jelenheti, hogy bármit rájuk kell kényszeríteni. Ez a tárgy beszélgetésekből, kísérletezésből és sok-sok szerepjátékból áll. Az egész tárgynak az a mottója, hogy az ember végül is titok, de ebből sok minden megsejthető, és némely dolog meg is ismétlődhet. Természetesen sok esetben nem definíciót értékelek, egy-egy jó metafora, egy előadás vagy pantomim is válasz lehet valamely kérdésre. Hogy osztályozni érdemes-e, ez szerintem abszolút lényegtelen kérdés. Hiszen irodalomból is van osztályozás. Pedig abszolút intim dolog, hogy én egy versről mit gondolok, mégis meg kell írnom az elemzést, a nevemet is alá kell írnom, és erre jegyet adnak. Ehhez képest az emberismeret sokkal inkább osztályozható.

Veszélyesnek tartom a moralizálást is, és a szociologizálást meg a biologizmust. Ezért tartom szerencsés megoldásnak, ha az emberismeret ettől valamiképpen meg tud óvni. Igenis vannak olyan konszenzusértékek, mint például a Heller Ágnes által ajánlott becsületes ember, amelyeket nagyon sokféle irányzatú ember el tud fogadni. A pedagógusok – az én kutatásaim szerint – 50-70 százaléka kapcsolatban áll valamiképpen a transzcendenssel, 50-60 százalékuk valamilyen módon istenhívő, 40-50 százalékuk valamilyen módon vallásos, 15-20 százalékuk pedig egészen szorosan valamilyen egyház tanítása szerint él. Van tehát valami közük az abszolút értékekhez is. A világért sem azt akarom ebből levonni, hogy mindenki misszionáriusként hirdesse a saját hitét, de az ellenkezőjét sem szeretném. Ne beszéljük le a pedagógust arról, hogy megsejtesse, amiben hisz, természetesen anélkül, hogy belegyalogolna a másik lelkébe. Itt természetesen állami iskoláról van szó. Ami az osztályfőnököket illeti, egy részük biztos föllélegzik, hogy végre meg tudja tölteni valamivel az osztályfőnöki órát. Azon túl az osztályfőnök más módon is együtt lehet az osztályával, például kirándulhat velük. A két dolog – az osztályfőnöki és az emberismeret-óra – összehabart változata azonban semmiképpen nem jó.

– Vajda Zsuzsa: Egy konkrét dolgot szeretnék javasolni. Az oktatási kormányzat foglalkozik az etikaoktatás bevezetésének kérdésével. Szerintem ez lehetne az a keret, ahova az emberismeretet be lehetne tenni. Tehát akkor ne etikát tanítsunk! Pszichológiai, szociológiai alapismereteket kellene tanítani. A filozófiáról azt gondolom, hogy kisgyerekeknek nem igazán tanítható. A filozófiának ugyanis az a lényege, hogy a dolgok bonyolultabb összefüggéseit nézzük. A középiskolában viszont nagy szükség volna rá. Nem értem, hogy a gimnáziumban miért nincs filozófia. Ezt nagyon nagy hibának találom. Ugyanakkor bármennyire is értem, hogy Ormai Vera számára milyen igény fogalmazódik meg, szerintem egy emberismeret-tanár nem veheti át a pszichológus szerepét. Egy tanár vagy egy tanító nem követelhet és érthet meg egyszerre. Illetve meg kell értenie, de ennek nem adhat olyan értelemben hangot, vagy ennek egészen más következményei vannak egy tanár számára, mint egy pszichológus számára. Ez két különböző szerep. A tanári foglalkozás mindenképpen normatív beállítottságot jelent a gyerekekkel szemben. Nem lehet ezt feladni. Azt gondolom, hogy osztályozni is kell, mégpedig azért, mert végtelenül reális ember lévén, tisztában vagyok azzal, hogy amit nem osztályoznak az iskolában, annak nincs jelentősége.

– Bácskai Júlia: Az osztályfőnökre, illetve a használóra kell bízni a választást. Ki-ki azt tanítsa, ami számára hozzáférhető, amit a leginkább elfogad. Két nagy rémálmom van. Az, hogy ha valami újról van szó Magyarországon, akkor azt vagy kötelezővé teszik, vagy betiltják. Mind a két véglet tragikus tud lenni. Nagyon gyűlöletes az, hogyha bármit kötelezővé tesznek, és azt már eleve kényszerből és nem jó hozzáállással tanítja a tanár, akinek viszont az lenne a dolga, hogy az ő lelkesedése menjen át a gyerekre. Hasonlóképpen nagyon-nagyon veszedelmes, ha bármit betiltanak.

– Lányi András: Az erkölcstan szerintem nem az a tantárgy, amely majd megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem az a tárgy, amely azt mondja meg, hogy mi a kérdés, hogy mi az ember. Hogy miért olyan nehéz a jót megvalósítani, ahhoz kellenének a pszichológiai, társadalmi, filozófiai és erkölcsi ismeretek. Ezekről bőven lehet szólni az iskolában. Ha az értékdilemma gondot okozna egy tantárgy oktatásánál, akkor az irodalom- és a történelemoktatásnak is azonnal mély válságba kellene zuhannia. Lehet, hogy abban is van, de attól még érettségiztetnek belőle. Ez ne legyen akadálya az embertan bevezetésének.

Az ember kilétéről, az erkölcs mibenlétéről persze csak valamilyen világnézet alapján lehet beszélni, „értékmentesen” soha. Minden normális felnőtt embernek van „világnézete”, ha nem is tud róla. Nem is lehet úgy élni, hogy ne döntenénk napról napra valamilyen, pontokba nem szedhető, de határozott értékrend jegyében. Minél megállapodottabb és biztosabb valakinek az értékrendje, annál inkább képes arra, hogy tudatosítsa magában: ez csak egy az értékrendek közül. Léteznek más, szintén kommunikálható értékek, és képes ilyeneket korrektül bemutatni. Ez sem lehet tehát probléma egy ilyenfajta embertan, erkölcstan oktatása szempontjából. Dilemmaként jelentkezhet, ha a tanárnak abban kell döntenie, hogy valláserkölcsöt vagy világi erkölcsöt tanítson. De emberképünket illetően nem a hívő és a nem hívő emberek között húzódik az igazi választóvonal. Hívő és nem hívő emberek egyaránt nagyjából két felfogást követnek. Az egyik egy tisztán individualista személykép, a másik a személyiségnek egy dialogikusabb, kapcsolatközpontúbb, nyitottabb felfogása. Az ismeretelméletben egy naturalista, objektivista, scientista álláspont jellemzi az egyik csoportot. A másik csoport – nevezzük az övékét hermeneutikai álláspontnak – a személyességnek, a megértő és alkotó részvételnek a szerepét hangsúlyozza a tudás körül. Társadalmi viselkedésünket is erősen befolyásolja a szabadság kétféle felfogása: egy tisztán negativisztikus, liberális értelmezés és egy másfajta, a felelősséget hangsúlyozó, az emberek egymásrautaltságát középpontba állító vélekedés. Hívő és nem hívő embereknél egyaránt tudok mindkettőre példát.

– Szekszárdi Júlia: A normativitással kapcsolatban reagálnom kell. Tudomásul kellene végre venni, hogy az a világ, amelyben ma élünk, más, mint a tíz, húsz sőt harminc évvel ezelőtti. Ha mi mint pedagógusok hitelesen és jól tesszük a dolgunkat, akkor labdába rúgunk a gyerekek nevelésében. A gyerekek nem csak tőlünk fognak ismereteket szerezni, nem csak tőlünk látnak mintákat. Sokkal erősebb benyomások érik őket, tehát sem a nagy keménység, amellyel elriasztunk, sem az utánaengedő szelídség nem visz semmire, mert a gyerekeket el fogják kapni az erősebb, vonzóbb, színesebb hatások. És nem is tudjuk felelősséggel megmondani mi, felnőttek, hogy tedd vagy ne tedd ezt vagy azt, fiam, mert ha szót fogadsz nekem, akkor biztosan jól jársz. Én felnőttként ezt a felelősséget nem vállalhatom. Nem tehetek mást, minthogy hitelesen és felelősséggel képviselem azt, amiben magam is hiszek. Senki sem lépheti át a saját árnyékát, csak a saját lényegét adhatja.

– Bácskai Júlia: El kellene oda jutnunk, hogy lényegében minden rajtunk múlik. Jó lenne, ha az oktatási kormányzat végre gondolkodni kezdene azon, hogy ma milyen pedagógus kell egy másik iskolába, egy másik generációhoz. Tudjuk persze, hogy milyenek a tanárok, de nem igaz, hogy csak a kontraszelekció selejtje van a pályán. Tudjuk, hogy mennyire jó fej pedagógusok vannak, akiket meg kell erősíteni, bátorítani. Ezeknek az új tárgyaknak azonban időfüggetleneknek kellene lenniük. Ha ugyanazt az egy órára szánt témakört egész héten át fogjuk szépen lassan megtárgyalni, akkor sem történik semmi baj. Nem szabadna minden esetben belesétálni a csapdába, hogy rövid az időnk, kapkodni kell. Ami fontos és érdekes, arra kell, hogy legyen idő.

– Vajda Zsuzsa: Számomra az a kérdés, hogy komolyan vesszük-e magunkat. Én azt gondolom, hogy tartozom valamivel a rám bízott gyerekeknek, felelős vagyok értük. Nekünk, ha már gyerekeket hoztunk erre a világra, kötelességünk elmondani nekik, hogy melyek a mi értékeink, és hogy ezek hogyan működnek vagy nem működnek.

Szerkesztette: Bencze Diána