A pedagógia integritása és az interdiszciplinaritás

– Szerkesztőségi beszélgetés az új Pedagógiai Lexikonról –

1997 végén hosszú szervező- és szerkesztői munka eredményeként megjelent a háromkötetes Pedagógiai Lexikon és negyedik kötetként a Pedagógiai Ki Kicsoda. Fontos eseménye ez a hazai pedagógiai közéletnek, ezért ebből az alkalomból szerkesztőségi beszélgetésre hívtuk e nagy jelentőségű munka néhány tevékeny résztvevőjét. A beszélgetés témája egyrészt maga a lexikon, másrészt az a valóság, amelyről és amelynek információkat ad ez a három plusz egy kötet.

A beszélgetés résztvevői: Báthory Zoltán, Falus Iván, a lexikon főszerkesztői, Tompa Klára, az oktatástechnológiai és informatikai szócikkek szerkesztője, Vajda Zsuzsanna, a pszichológia gyermeklélektan részterületi szakszerkesztője, Horánszky Nándor, a magyar neveléstörténeti címszavak szerkesztője és Lovász György, a lexikont kiadó Keraban Kiadó vezetője. A beszélgetést Schüttler Tamás vezette.

– A XX. században több magyar pedagógiai lexikon kiadására került sor: az ezerkilencszáztízes években jelent meg a Kőrösi–Szabó-féle Elemi Oktatás Enciklopédiája, 1933–34-ben a Kemény Ferenc által szerkesztett kétkötetes Pedagógiai Lexikon, 1976-ban a Nagy Sándor és Kiss Árpád szerkesztette négykötetes Pedagógiai Lexikon. Miben különbözik ez az új lexikon a megelőző, egyébként a maguk nemében igen nagy értéket képviselő művektől?

– Báthory Zoltán: A több mint két évtizeddel ezelőtt, 1976-ban megjelent Pedagógiai Lexikonnal összehasonlítva lényeges különbségek tapasztalhatók. Az akkor szerkesztett munka a monolitikus pedagógiai szemlélet alapján nyugodott, míg a most megjelent lexikon pluralista pedagógiai szemlélet alapján áll. Az egyfajta történeti-filozófiai diszciplínának tételezte a neveléstudományt, a mi általunk szerkesztett lexikon e mellé a teoretikus-filozofikus szemlélet mellé beemelte az összehasonlító, empirikus szemléletmódot is. Ebben az új lexikonban tehát inkább modern társadalomtudományként értelmezzük a neveléstudományt és nem vagy csak kevéssé történetfilozófiaiként. Ebből következik, hogy a módszertannal kapcsolatos nézeteink különböznek, a lexikon szerkesztői másként értelmezik a nevelést magát és a neveléstudományt, annak a társadalomban betöltött szerepét. Ez a lexikon radikálisan szakít a neveléstudomány pártállami, tehát erőteljesen ideologisztikus felfogásmódjával. De nemcsak ezzel, hanem a két világháború közötti sajátos magyar pedagógiafelfogással is szakít. Amennyiben elfogadjuk azt, hogy az akkori koncepció szerint a pedagógia nemzeti küldetésen alapuló, konzervatív történeti-filozófiai diszciplínaként jellemezhető, akkor jelentősen elhatároltuk magunkat ettől a monolitikus, beszűkült szemléletű diszciplínától. A rendszerváltással függ össze a lexikonban érvényre jutó plurális felfogás, továbbá az, hogy nem szűk provinciális, hanem globális szemlélettel közelítettük a nevelés egész problematikáját.

– Falus Iván: Kicsit óvatosabban fogalmaznék a Nagy Sándor és Kiss Árpád szerkesztette lexikonnal kapcsolatban. Úgy érzem, hogy az a lexikon az akkori keretek adta lehetőségek határán is túlmenően megpróbált hagyományőrző lenni, megpróbálta megőrizni azokat az értékeket, amelyek a két világháború között, illetve azt megelőzően születtek. A korszak általános szemléletével ellentétben például jelentős kitekintést adott a pedagógia nemzetközi eredményeiről. Az általunk szerkesztett lexikon híven tükrözi a társadalmi-politikai feltételekben bekövetkezett változásokat. Ez a változás tette lehetővé a monolitikus szemléletmód felszámolását, a plurális szemlélet érvényre jutását. Ez még az olyan formai jegyekben is megnyilvánul, hogy minden szócikk szerzője aláírta a címszavakat, ami nemcsak azért lényeges, mert így minden szerző megkaphatja az elismerést vagy a bírálatot, hanem azért is, mert így nem a szakszerkesztők vagy a főszerkesztők kénytelenek vállalni a felelősséget az egyes szócikkek szakmaiságáért, az azokban körvonalazódó felfogásmódért. Az 1976-os lexikon szerkesztői, Nagy Sándor és Kiss Árpád úgy döntöttek, hogy csak olyan címszavakat engednek be, amelyekkel ők maguk teljesen azonosulni tudnak. Az új lexikon szerkesztőinek nagyobb szabadságot adott a címszavak szerzőiségének nyilvánossága, mivel így nem kellett merev, ideologisztikus határokat meghúzni, azaz nem csak olyan szövegek kerülhettek be, amelyeket mi, a szerkesztők is azonos szemlélettel írtunk volna meg. A szerkesztői kontroll ilyen módon csak az egyes címszavak szakmai színvonalára és nem az adott probléma filozófiai megközelítési módjára irányult. A megelőző lexikonokhoz képest jelentős minőségi különbség a nemzetközi nyitottság. Ez is szorosan összefügg az elmúlt évtized változásaival. A címszavak szerzői – a neveléstudomány és a vele kapcsolatban álló határtudományok képviselői – korábban soha nem tudtak annyi nemzetközi információhoz hozzájutni, a nemzetközi pedagógiai valóságról közvetlen és közvetett tapasztalatokat szerezni, mint napjainkban. S itt nemcsak a megnövekedett utazási lehetőségek, hanem az információszerzés modern módozatainak, az Internetnek az alkalmazása is biztosította a változást. Ezek révén a legfrissebb információk kerülhettek be a lexikonba.

– Melyek a lexikonban képviselt új tudományterületek?

– Falus Iván: Az etológia, az orvostudomány, a jog, az informatika.

– Báthory Zoltán: A szociológia, illetve a szociológia kutatásmetodikája nem volt teljesen ismeretlen a 70-es években, így az azzal kapcsolatos alapfogalmak már bekerültek a Nagy Sándor–Kiss Árpád szerkesztette kötetekbe, de igazán mélyen csak a mostani lexikonban lett lehetséges a kifejtésük. Hasonló a helyzet az összehasonlító pedagógiával, az oktatáspolitikával és a politológiával.

– Horánszky Nándor: Nemcsak az új tudományterületek megjelenése következtében, hanem szemléletében, nyitottságában lett új és más ez a lexikon. Megpróbálta beépíteni mindazt, ami egy-egy tudományterület fejlődésében az elmúlt évtizedekben végbement. Jól érzékelteti ezt az általam szerkesztett tudományterület, a magyar neveléstörténet, és vonatkozik ez természetesen a Pukánszky Béla által gondozott egyetemes neveléstörténetre is. Az előző lexikon talán legjobban kidolgozott területe a neveléstörténet volt, olyan jeles személyiségek közreműködésével mint Felkai László, Mészáros István, Ravasz János, Zibolen Endre – s folytathatnám a sort –, akiknek szakmaiságához semmi kétség sem férhetett. Éppen ezért lehetett az előző lexikon adataira építeni, és az abban akkor közreműködő munkatársakat bevonni a munkába, amelyben sok új és fiatal kolléga is részt vállalt. A mintegy 1700 neveléstörténeti szócikknek csak elenyésző hányada (kb. félszáz) került át a régi lexikonból. Ebből a régi lexikonból ideológiai-politikai okokból egyes részterületek kimaradtak, s ugyanakkor bizonyos szócikkek ideológiai okokból túldimenzionáltak voltak. Ezeknek a problémáknak az elemzése alapján úgy gondoltam, hogy néhány általános megközelítéssel lehetne a neveléstörténeti szakanyagot felépíteni. Figyelemmel kellett lenni a történettudományban, a nevelés- és művelődéstörténetben bekövetkezett szemléletváltásra, el kellett távolodni a marxizmustól mint „egyedül üdvözítő eszmétől”, ezáltal lehetett megvalósítani a nyitottságot. Új megközelítésekkel lehetett gazdagítani és több szempontúvá tenni a neveléstörténetet (gyermekkortörténeti, oktatáspolitikai, pozitivista, értékközpontú stb.). Az ideológiamentes szakszerűséget jól jelzi a neveléstörténeti szócikkeket író szerzők száma (mintegy ötven szakember), sokféle szakterülete, eltérő neveléstörténeti felfogása. A másik szempont az volt, hogy helyreállítsuk azt az alapállást, hogy a szellemi Európának teljes jogú résztvevőiként éltük meg az elmúlt ezer évet, ebben a szellemi és történeti közegben tevékenykedtünk tévedéseink zsákutcáival együtt. Az volt a cél, hogy megmutassuk, milyen fontos értékei voltak a kialakuló polgári társadalomnak. A szócikkek szerzőivel együtt kísérletet tettünk a polgári fejlődés markáns vonulatának, tartópilléreinek erőteljesebb megjelenítésére, olyanokra, mint például az oktatási intézményhálózat, a különböző társaságok, egyesületek, mozgalmak, a kialakult szolgáltatások, folyóiratok. A korábbiakhoz képest ugyancsak hangsúlyosabban jelentettük meg az európai állami és egyházi iskolázás fejlődési vonulatát, értékrendjét, s törekedtünk a fejlődést meghatározó eszmék, filozófiák szerepének bemutatására. Újra kellett gondolnunk az egyes korok egymáshoz viszonyított arányait. Így például az utolsó ötven év túlméretezett szerepeltetését mindenképp el akartuk kerülni. Az egyházi oktatás (katolikus, protestáns, zsidó, „kisegyházak”) történetének bemutatása során is törekedtünk a teljességre, a helyes arányok kialakítására. Végül olyan szócikkek is helyet kaptak, amelyekben Magyarország egyes területeinek, városainak az iskola- és kultúrtörténetben betöltött szerepét kívántuk hangsúlyosabbá tenni. Részben ezt szolgálták a különböző iskolaépületeket bemutató illusztrációk is.

– Egy lexikont általában jól lehet jellemezni az egyes diszciplínák arányaival. Az olvasó szemével úgy látom, valóban érvényesül az a Báthory Zoltán által említett váltás, amely a teoretikus pedagógiai szemléletet empirikus társadalomtudományi szemlélettel váltotta fel. Milyen arányban vannak jelen a lexikonban az említett új tudományterületek, az informatika, az etológia, a jog, a politológia?

– Tompa Klára: Nemcsak az egyes tudományterületek arányaiban van változás, hanem egy-egy tudományterületen belül is megnőtt a modern ismereteket, módszereket reprezentáló szócikkek aránya. A didaktikával foglalkozó szakterületen belül például nőtt a taneszközökre vonatkozó szócikkek száma. Természetes dolognak tartom, hogy az elmúlt időszakban felhalmozódott tapasztalatok egy mai lexikonban más nézőpontból kell hogy az olvasó elé kerüljenek. Az 1976-ban kiadott lexikonban a taneszközök már elég jelentős súllyal szerepeltek. Amint az emlékezetes, éppen ez volt az az időszak, amikor viszonylag nagy számban kezdtek megjelenni a taneszközök, ebből következett az, hogy az előző lexikon szerkesztésekor még eléggé kevés ismeret állt rendelkezésre a taneszközök tanítási gyakorlatbeli alkalmazásáról. Nem voltak tapasztalatok a taneszközök tervezéséről, alkalmazásuk metodikájáról. Az új lexikonban a hagyományos taneszközökkel foglalkozó címszavak kibővültek ezekkel az ismeretekkel, tapasztalatokkal. Ugyanakkor időközben az eszközkészletnek megjelent egy sajátosan új eleme, a számítógép, illetve általában az elektronika, amelynek az integráló szerepe egészen sajátos új logikát jelenít meg az információátadásban. Az oktatáson belüli információátadásnak a hagyományos közlő jellege lassan kezd háttérbe szorulni, egyre jobban érzékelhető, hogy a jövőben nő az interaktivitás, az adaptivitás súlya. A Sulinet és más fejlesztési programok eredményeként ezek az eszközök már ott vannak az iskolában, a tanulók és a tanárok egyre szélesebb köre használja azokat. Máris látni, hogy az ezekre az eszközökre vonatkozó újabb, a jövő generáció tanárainak átadandó, éppen most felgyülemlő ismeretekkel nemsokára bővíteni kell a lexikont.

– Hogyan alakult a hagyományos értelemben vett pedagógiai diszciplínák és a pedagógiával valamilyen módon érintkező, a pedagógiában mindenképpen újdonságnak minősülő modern tudományok szócikkeinek aránya a lexikonon belül?

– Falus Iván: Amint utaltunk rá, a megelőző lexikonokban majdnem kizárólagosan a hagyományos neveléstudományi diszciplínák kaptak helyet. Az új lexikonban nagyon jelentős arányeltolódás van ezeknek a modern ismereteknek a javára. A hagyományos pedagógiai szócikkek által elfoglalt terjedelmen belül is tapasztalható egy másik arányeltolódás. A korábbiakhoz képest kisebb terjedelmet kapott a neveléstörténet, ezzel nőtt a neveléselméleti és a didaktikai témájú szócikkek aránya. Báthory Zoltán más összefüggésben említette a pedagógiai kutatások módszertanát. Az ezzel összefüggő szócikkek Orosz Sándor professzor gondozásában a kialakult nemzetközi pedagógiai lexikonszerkesztési gyakorlatnak megfelelő, jelentős arányt kaptak. Ez az arányeltolódás mutatja a legjobban a lexikon szerkesztőinek a neveléstudományról alkotott képét. Természetesen a kutatásmetodikai fogalmakkal foglalkozó szócikkek nagy száma ellenére sem lehet ezt a nagyon fontos diszciplínát a lexikonból megtanulni, de az ilyen jellegű tanulmányok olvasása közben jelentkező megértési nehézségek kiküszöbölésében sokat segíthetnek ezek a szócikkek. Különösen fontosnak érzem például a statisztikai próbák értelmezésével foglalkozókat. Számos új, a pedagógiával érintkező tudomány kapott jelentős terjedelmet. Viszonylag nagy teret szenteltünk egy, a pedagógiai lexikonokban eddig szinte teljesen ismeretlen területnek, az oktatás-gazdaságtannak. Két kitűnő szerkesztője is volt ezeknek a témáknak: Tímár János professzor és Varga Júlia. Úgy éreztük, hogy az ilyen jellegű ismeretek fontosak az iskolák megváltozott helyzetében, ezért kapott a téma nagy terjedelmet. Nagyon sok szócikk foglalkozik az iskola világában felmerülő jogi problémákkal. A lexikonból számos a tanügyigazgatással, a pedagógus jogi helyzetével, a diákjogokkal, a szülők jogaival kapcsolatos kérdésre lehet korrekt, a legfrissebb joganyagok alapján megfogalmazott válaszokat kapni. Az oktatásszociológia is jóval nagyobb teret kapott, ez esetben is a pedagógiai problémákkal foglalkozó, értő olvasó tájékozódását kívánjuk segíteni a szócikkekkel. Minden eddigi lexikonhoz képest nagyobb számban közöltünk a szakképzés pedagógiájával kapcsolatos címszavakat. Új megközelítésben adjuk közre az összehasonlító pedagógiai kérdésekkel foglalkozó címszavakat. Az 1976-os lexikonban is igen sok – mintegy 100 – országismertető címszó volt. A most megjelent lexikonban igyekeztünk korrigálni a hetvenes évek óta bekövetkezett társadalmi-politikai változásokból adódó hibákat, ezek mellett azonban a lexikonnak ez a része nagy hangsúlyt helyez a különböző nemzetközi – elsősorban európai – pedagógiai, neveléstudományi szervezetek, együttműködési formák, folyóiratok, kiadványok bemutatására.

Új területként jelenik meg a lexikonban a határon túli magyarság oktatásának ügye. Nemcsak a környező országokban élő nagyszámú magyar nemzetiség oktatásáról közlünk címszavakat, hanem a nyugat-európai és amerikai emigráció oktatási törekvéseiről is. Olyan kérdésekről is vannak címszavak, mint a magyar nyelv megőrzése és az ezt szolgáló intézményrendszer. Ugyanígy nagy teret szentel a lexikon a Magyarországon élő nemzetiségi és etnikai kisebbségek oktatásügyének. Címszavak szólnak a nemzetiségi pedagógia történetéről, a nemzetiségi oktatás intézményeiről.

A gyakorlati hasznosíthatóság érdekében más lexikonokhoz képest is szokatlanul nagy terjedelmet kaptak a tantárgy-pedagógiák. A lexikon terjedelmének egytizede foglalkozik ezzel a témakörrel. Ezek a szócikkek elméleti értelemben is sok újat hoztak. Sok tantárgypedagógus nyilatkozott úgy, hogy a lexikon számára készült szócikk megírása során újragondolta az általa művelt tantárgy-pedagógia fogalomrendszerét, problematikáját, s ezzel maga a tudomány gazdagodott. Minden eddiginél gazdagabb a gyógypedagógiai területtel foglalkozó szócikkállomány. Sokak szerint ez igen jól strukturált és megfogalmazásaiban is kiérlelt anyaga a lexikonnak. Ezt maguk a gyógypedagógusok érzékelik a legjobban, akik azzal a kéréssel fordultak a kiadóhoz, hogy szeretnék a gyógypedagógiai részt külön kiadványban is megjelentetni, mert ezt akár tankönyvként, akár továbbképzési anyagként lehetne hasznosítani.

A neveléstörténetről elmondottakat azzal szeretném kiegészíteni, hogy miközben valóban törekedtünk az utóbbi ötven évvel kapcsolatos politikai indíttatású túldimenzionáltság megszüntetésére, rájöttünk arra, hogy ennek az ötven évnek számos izgalmas részlete mennyire publikálatlan. Jó néhány szócikk esetében tapasztaltuk a szerzők és a szerkesztők között szemléletmódok, felfogások ütközését. Olyan szócikkekre gondolok, mint a cserkészet, az úttörőmozgalom vagy a Petőfi Kör és még sorolhatnám tovább. Ezek egy része ugyan szerepelt a korábbi lexikonban, de most teljesen új megközelítésben, egészen más előjelekkel, értékeléssel került be. Más történeti szócikkek két évtizeddel ezelőtt be sem kerülhettek. Az utolsó ötven évvel foglalkozó szócikkek esetében nagyon érzékenyen kellett bánni a szerzők által megírt szövegekkel. Figyelembe kellett venni azt, hogy számos problémáról a megelőző lexikon nagyon egyoldalú ítéletet alkotott, és azok az emberek, akik ezt sérelmesnek érezték, a mostani lexikonban minden valós vagy vélt sérelmüket meg akarták fogalmazni. Ezek miatt hosszas polémiákat folytattunk, de a végén sikerült objektívvé tenni ezeket a cikkeket is, sikerült kiszűrni az indulatokat.

Orvosi jellegű ismeretek is bekerültek a lexikonba, az átlagos biológiai ismeretekkel rendelkező ember által is érthető módon. De ezek a szócikkek sem kifejezetten orvostudományi kérdésekkel foglalkoznak, hanem például a gyermekbetegségek, a fertőző betegségek tüneteit írják le, a genetikai tanácsadásról szólnak. Az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatias, a pedagógus mindennapi tevékenységében hasznosítható ismeretek alapján a lexikont lehetne Pedagógiai Lexikon helyett a „Pedagógusok Lexikonának” nevezni.

– Horánszky Nándor: Egyetértek a kiegészítéssel a neveléstörténetet illetően. Annyit még hozzátennék, hogy az említett esetekben nem sérelmekről és indulatokról volt szó, hanem az addig elhallgatott igazság természetes megnyilvánulásáról, mely néhány szócikk esetében stílusbeli egyenetlenséget, túlzó részletességet eredményezett, s ezt kellett végül is egyszerűbbé tenni.

– Báthory Zoltán: Az általunk szerkesztett lexikon kifejezi a pedagógia és segéd- vagy határtudományai körében végbemenő változásokat. Azzal, hogy számos, eddig a pedagógiától viszonylag távol álló tudományt mint „kvázi” rokon tudományt jelenít meg, jelzi, hogy a nevelést, a pedagógiai tevékenységet sokkal szélesebb tudományos alapra célszerű helyezni. Ahogy egyre szervesebbé válik a pedagógia és rokon tudományainak a kapcsolata, ahogyan egyre gyakrabban egy-egy tudomány és a pedagógia egy területének kapcsolódásából újabb és újabb diszciplínák jönnek létre, úgy kezd egyre markánsabbá válni az a dilemma, hogy mi is valójában akkor a neveléstudomány. Mintha a pedagógia kezdene feloldódni a rokon tudományokban, az interdiszciplinaritásban. Nagyon nehéz ugyanis azt állítani, hogy az olyan alapfogalmak, mint a tanulás, a műveltség, a nevelési cél, az érték tipikusan a neveléstudomány fogalmai. Ezért tartom méltánylandónak Falus Iván azon megjegyzését, miszerint ezt a lexikont lehetne akár pedagógusoknak szóló lexikonnak is nevezni. Úgy érzem, nem mi fogjuk eldönteni, hogy a következő kiadások címét pedagógiai vagy pedagógusoknak szóló lexikonként kell-e meghatározni. Már csak azért sem, mert ha igaz, hogy a pedagógia kezd feloldódni a részdiszciplínákban, akkor valószínűleg át kell nevezni a lexikont, illetve meg kell vizsgálni, hogy mi az a fogalomrendszer, amelyet még tisztán neveléstudományi jellegűnek lehet nevezni.

– Falus Iván: Az integritás megőrzésének és ugyanakkor a határtudományok térhódításának nagyon jó példája a tanulás szócikk. Három szócikk van a tanulásra vonatkozóan. Az egyik teljesen általános, a biológia, a pszichológia, ha úgy tetszik, a segéd- vagy a határtudományok szemszögéből meghatározott értelmezés. A második egy általános elméleti pedagógiai tanulásfogalom, míg a harmadik az oktatási gyakorlatban a tanulási stratégiákkal, technikákkal foglalkozik. Egyszerűen nem lehetett a tanulásról szóló ismereteket egy szócikkbe bepréselni, mert annyira eltért egymástól a határtudományi diszciplínák megközelítési módja a pedagógia filozofikus megközelítési módjától és a praktikus gyakorlati tanulásértelmezéstől. Ez azért lényeges, mert a tanulásnak azt a fogalomértelmezését – mint ahogy a pedagógia számos más fogalmát –, amelyre pedagógusnak, szülőnek egyaránt szüksége van, nem lehet levezetni a határtudományokból.

– Érdekes megkérdezni erről a problémáról a pedagógiával legszorosabban érintkező határtudomány, a pszichológia képviselőjét. Feloldódik-e a határtudományaiban a neveléstudomány, vagy képes megőrizni a maga integritását?

– Vajda Zsuzsanna: Egy lexikon készítése azért érdekes folyamat, mert a készítők számára szükségszerűvé teszi az egyes tudományterületek problémáinak a végiggondolását. Kicsit pesszimistának találom azt a helyzetértékelést, hogy a pedagógia feloldódik a pszichológiában, illetve a vele kapcsolatban álló többi társadalomtudományban. A pedagógiát főként két oldalról „harapdálják”: a pszichológia és a szociológia felől. Még a reformpedagógusok fogalmazták meg a századforduló táján azt, hogy a pedagógiát a pszichológiára kell alapozni. Akkor úgy gondolták, hogy a pszichológia lesz a pedagógia természettudománya. Úgy érzem, itt lezajlott egy fontos folyamat, amely közben talán tényleg voltak olyan pillanatok, amikor az a veszély fenyegetett, hogy a pedagógia tényleg megszűnik filozofikus társadalomtudomány lenni. Most vagyunk azon a ponton, amikor már látjuk, hogy ez mégsem lesz így, amikor kiderült, hogy bizonyos pszichológiai irányzatok végül is arra kényszerültek, hogy megszüljenek bizonyos filozófiai reflexiókat és ez borzasztó rosszul állt nekik. A nevelési praxis mögött álló előfeltevés-rendszert végül is nem fogalmazhatják meg az empirikus társadalomtudományok. Azért szeretem ezt a lexikont, mert munka közben úgy éreztem, hogy ezt az állásfoglalást implicit formában tartalmazza, tehát vállalta, hogy bizonyos kérdések felé a nevelésfilozófia szemszögéből közelítsen, és ugyanakkor tág teret engedett az empirikus pszichológiának mindazokban a kérdésekben, amelyek kapcsolódhatnak a neveléssel kapcsolatos különböző problematikákhoz. Ezen a területen egy sajátos tisztulás tanúi lehetünk, egyes jelenségekről kiderül, hogy azok leginkább pszichológiai oldalról közelíthetők meg, míg más jelenségekről éppen az derült ki, hogy nem ragadhatóak meg pszichológiailag. Azért örülök, hogy végül pedagógiai lexikonként jelent meg, mert pszichológusként látom ennek a dolognak a másik oldalát, azt, hogy milyen rossz, hibás szemlélet az, amikor a pszichológia valamilyen pragmatikus elgondolásból megpróbál nevelésfilozófiát alkotni. A pedagógiának meg kell maradnia a maga történeti, hermeneutikai keretei között.

– A ma itt sokat idézett 1976-os lexikonban a pszichológiai tartalmú címszavak között az általános lélektani témák voltak túlsúlyban, emellett szerepeltek bizonyos arányban fejlődés-lélektani témák, de igen kicsiny volt a pedagógiai pszichológiai témák aránya. Milyen arányokat mutat ebből a szempontból ez az új lexikon?

– Vajda Zsuzsanna: Bizonyos mértékben megmaradt az általános pszichológia túlsúlya, mert a tanulással, az ismeretszerzéssel kapcsolatos ismeretek az általános lélektan részét képező kognitív pszichológia körébe tartoznak. Végül is nem kis mértékben a kognitív pszichológia eredményeiből táplálkozik a pedagógiai pszichológia. Ezek mellett azonban törekedtünk arra, hogy az elmúlt húsz évben a fejlődéslélektan és a szociálpszichológia terén felhalmozódott empirikus kutatási tapasztalatokat is beépítsük. A megelőző lexikonban az akkori politikai és tudományelméleti felfogás miatt egyáltalán nem szerepeltek a pszichoanalízisből a nevelésben hasznosítható eredmények. Holott a pszichoanalízis – köztük a hazai pszichoanalitikusok köre is – számos nevelési probléma megoldásához adnak fogódzókat, olyanokra gondolok, mint az elsődleges kötődés, az anya-gyermek kapcsolat. Ezeket a problémákat elég részletesen tárgyalja a lexikon, mint ahogy más ide kapcsolódó kérdéseket is, például az intim emberi kapcsolatok pszichológiai hátterét, kereteit.

– Mennyire tükrözik vissza a szócikkek a közoktatás fő változási tendenciáit? Olyan alapvető elemekre gondolok, mint a pluralizálódás, az alternativitás, a piacosodás.

– Falus Iván: Az alternatív pedagógiákról, az alternatív iskolákról külön szócikkek vannak. Ugyancsak részletes információkat talál az olvasó a közoktatásban és a felsőoktatásban működő alapítványi iskolákról, intézményekről. Az egyes alternatív irányzatokról elméleti síkon is és a konkrét iskolai gyakorlat szintjén is ad tájékoztatást a lexikon. Az alternativitást azonban nemcsak pedagógiai irányzatokként tárgyalja szócikk, hanem az oktatási módszerek között is. Például az olvasás- és írástanítás kapcsán felsorolja az adott szócikk szerzője mindazokat az irányzatokat, amelyek az elmúlt években Magyarországon meghonosodtak. Minden alternatívát részletesen bemutat, s ahol egyértelműen igazolódtak a kritikai észrevételek, ott ezeket is közli. Ezzel megpróbálja a lexikon némiképp orientálni az olvasót, anélkül, hogy állást foglalna valamelyik irányzat mellett.

– Kiknek a számára készült, kiknek az igényeit kívánja kielégíteni, kiket céloz meg a lexikon?

– Falus Iván: Elsődlegesen a pedagógusok – az óvodai nevelőtől a felsőoktatásban dolgozó pedagógusig – a lexikon célzott olvasótábora, de szeretnénk elérni a határtudományok művelőit, a tudós társadalomnak azt a rétegét is, akik érdeklődnek pedagógiai kérdések iránt. Szeretnénk, ha a lexikont minél gyakrabban használnák a pedagógusképző intézmények hallgatói, továbbá örülnénk annak is, ha a szülők minél szélesebb csoportja hasznosíthatná. Az a szülő, aki tudatosan akarja nevelni a gyermekét és érdeklődik pedagógiai szakkérdések iránt, haszonnal forgathatja a tematikája miatt is, és arra is törekedtünk, hogy a szócikkek zöme közérthető legyen, hogy a nem pedagógus képzettségű olvasó is haszonnal forgathassa.

– Tompa Klára: Az, hogy kiknek a számára készül a lexikon, már a szerkesztés elején is kérdés volt számunkra, amikor azt vettük számba, hogy az egyes szócikkek tudományos-szakmai bonyolultsága és a potenciális olvasói réteg feltételezhető igényei miként találkoznak. Az általam szerkesztett területen – infrastruktúra, oktatástechnológia, informatika – újra és újra az előtt a döntés előtt álltam, hogy milyen mélységig szabad egy-egy problémát elemezni. A szerzőkkel egyetértésben az informatikai szócikkek tartalmának, mélységének a meghatározásakor néha a bölcsészhallgatókat vettük célba. Itt kell elmondanom, hogy különböző típusú szócikkek szerkesztését határozták el a szerkesztők. Egy csoportot alkotnak az enciklopedikusabb, egy-egy problémát hosszabban és részletesebben kifejtő szócikkek, és vannak viszonylag rövid, maximum nyolcsoros szócikkek is, amelyeknek épp az a sajátosságuk, hogy azonnal választ adnak azokra a kérdésekre, amelyek a lexikont fellapozó olvasót foglalkoztatják. Éppen annak érdekében, hogy minél szélesebb olvasói réteg igényeit kielégítse, a korábbi lexikonokhoz képest csökkent az enciklopedikus szócikkek száma, és jelentősen nőtt a gyors válaszokat adó, viszonylag rövid szócikkeknek az aránya.

– Vajda Zsuzsanna: A pszichológiai szócikkek esetében is nehéz feladatot jelentett az, hogy egyszerre több rétegnek is készült a lexikon. Meg kellett próbálnunk szakszerű, de ugyanakkor közérthető elemzéseket adni olyan problémákról, amelyekről a szakma képviselői is vitákat folytatnak, néha majdnem olyan világnézeti hévvel, mint a politikai problémák esetében. Olyan kérdésekre gondolok, mint például az, hogy a fejlődés egész életen át tart-e vagy csak a felnőttkorig, vagy mi a különbség a fejlődés és az érés között, hogy elméleti problémákat érintsek. De vannak gyakorlati problémák is, amelyek körül rettenetes viták folynak: meg szabad-e büntetni a gyereket vagy nem, kin múlik, hogy a gyerek milyen lesz, fejleszthető-e a személyiség stb. Egyrészt megpróbáltunk úgy fogalmazni, hogy ezekben a szócikkekben tükröződjenek a viták, másrészt mindig arra gondoltunk, ha egy gyakorló pedagógus a kezébe veszi ezt a lexikont, akkor valamit arról is meg kell tudnia, hogyan döntsön ő a hétköznapi helyzeteiben. Ezért próbáltunk reflektálni a hétköznapi problémákra, az iskolai vagy a családi konfliktushelyzetekre, miközben azt mondtuk, hogy ma már nem lehet, nem szokás egyértelműen állást foglalni ezekben. Pusztán azt tudtuk érzékeltetni, hogy egy-egy konfliktushelyzetben az ilyen vagy olyan döntés nagy valószínűséggel milyen következményekkel járhat. Ezt azért tartottam nagyon fontosnak a szerkesztés során, mert elkeserítőnek tartom a napisajtóban és a magazinokban működő pszichológiai ismeretterjesztés alacsony színvonalát.

– Nekünk, akiknek szorosabb közünk van a neveléshez, a pedagógiához, hosszabb ideje problémánk, hogy sem a neveléstudomány, sem az oktatáspolitika nem tudja megszólítani a nyomásgyakorló, ha úgy tetszik, mérvadó magyar értelmiséget. A magyar értelmiség nem tud és nem is igen akar hozzászólni a pedagógia problémáihoz. A lexikon szerkesztői előtt lebegett-e olyan rejtett vagy nem is rejtett cél, hogy ennek a mérvadó értelmiségnek esetleg felkeltse az érdeklődését, felhívja a figyelmét a pedagógia helyzetére, az abban lejátszódó változási folyamatokra?

– Vajda Zsuzsanna: Ennek a bizonyos elit értelmiségnek egyes tagjai általában lenézik a pedagógiát, de azért egy lexikont talán mégiscsak kinyitnak. Egy lexikon talán eléggé nagy tekintélyű munka ahhoz, hogy az értelmiségnek az a része, amelynek egyébként nincsen kontaktusa a pedagógiával, utánanézzen annak, amit esetleg a neveléssel kapcsolatosan nem tud, nem ismer. Ezért azt gondolom, hogy egy ilyen színvonalas munka eléri a célját, hozzájárul a neveléstudomány presztízsének a javításához.

– Báthory Zoltán: Magam előtt látom az MTA II. osztályát, ahová a neveléstudomány tartozik. El nem tudom képzelni, hogy nagy hírű történészeink, filozófusaink valaha is kezükbe tudnák vagy akarnák venni ezt az új lexikont. Pedig a nevelés, az oktatás társadalmi megbecsültségének, súlyának növelése valóban fontossá tenné, hogy a mérvadó elit értelmiség odafigyeljen az oktatásügyre. Ez azonban talán mégsem ettől a lexikontól függ. Hogy mitől függ, az messze túlmutat a Pedagógiai Lexikon ügyén. Persze, ha egyszer ezen a téren bekövetkezik egy kedvező fordulat, akkor ez a lexikon is hasznos szolgálatokat tehet.