Egyház és iskola

„Református iskolák a Tiszántúlon 1944–1945 fordulóján” alcímmel jelent meg Fürj Zoltán új könyve, mely hosszú évek kutatásainak produktuma. Protestáns iskolakultúránknak kiterjedt szakirodalma ellenére is gazdag mondanivalója van a kötetnek ebben a témakörben. Ennyi önmagában is elég lenne a szerző témaválasztásának indoklásaként. Egyik méltatója, Cserfalvi Ilona a közelmúltban így ír ennek kapcsán: „A változó történelmi korok, változó történelmi berendezkedések sokszor próbára tették a protestáns egyházakat. Minden kor megfogalmazta a maga kihívását, kísértését, s az örök kérdést: hogyan lehet a tiszta evangéliumot hirdetni, kiállni érte úgy, hogy az ősi reformátori elv ne sérüljön, a szinkronitás megmaradjon” – hangsúlyozza tanulmányában. Tegyük hozzá ehhez az indokláshoz az iskolatörténeti véleményt, mely szerint az intézményes oktatás és nevelés alapfeltétele a művelődésnek, egyházi, világi kultúrának egyaránt. Különösen a XX. század közepe táján, pontosabban 1944-ben és 1945-ben, a második világháború után, amikor az iskolákat is a romokból kellett felépíteni; nemcsak fizikai értelemben, hanem a szellemiek vonatkozásában úgyszintén.

A szerző bevezetőjében a tartalmi mondanivalót a következőképpen indokolja: „Itt és most azt a helyzetet szeretnénk bemutatni, amiben 1944–1945 fordulóján a tiszántúli egyházkerület gyülekezetei és vezetői voltak, jelezve ezzel azt a küzdelmet, amit az egyházi iskolák fenntartásáért folytattak. Tesszük ezt úgy, hogy néhány, általunk fontosnak tartott forrást, újságcikket is közzéteszünk.”¹ Vagyis a tematikus kifejtése után dokumentumok bővítik a kötetet. Mondhatnók azt is, hogy „dokumentumkötet” Fürjnek ez a könyve, mely az első felében – a már említett „Bevezetés” után – három nagy fejezetben tárgyalja a református egyház életét: intézményeiben, az iskolapolitikában, nevelési koncepcióban; külön pontban fejtve ki az „egyház művelődéspolitikájának kidolgozásával” kapcsolatos törekvéseket.

A legizgalmasabb fejezete a kötetnek a „Helyzetkép 1944–1945 fordulóján” címet viseli; részletekbe menően taglalva az úgynevezett „történelmi utat”. Majd érdekfeszítő leírását adja Révész Imre „szerepvállalásának”, melyet a régi, rendszerváltás előtti egyháztörténet-írás nagyon egyoldalú, sematikus módon ábrázolt. Püspökként s mint ilyen, tankerületi vezetőként számos olyan intézkedést tett, amelyek akkor meghatározták az új helyzetnek megfelelő iskolapolitikát is. Erre vonatkozólag érdemes idézni a szerző véleményét: „Révész Imre szerepvállalása, tevékenysége iskolai kérdésekben nemcsak azért fontos, mert ő a tiszántúli kerület felvigyázó pásztora, az egyetemes egyház zsinatának lelkészi alelnöke, hanem azért is, mert 1942-től ő az egész egyház tanügyekben legilletékesebb képviselője, hiszen a Magyarországi Református Egyház Konventje Egyetemes Tanügyi Bizottságának elnöki tisztét töltötte be²

Szerepvállalásához hozzátartozik az a kifejezett óhaja, melyet egyik körlevelében megfogalmazott: „Az iskolafenntartók, valamint a tanári, illetve a tanítói karok felekezeti különbség nélkül, a létező legteljesebben együtt dolgozzanak. Az iskolába a gyermekek felekezeti különbség nélkül járjanak.” A második világháborút követően ez a püspöki-főigazgatói körlevél egyértelműen és ugyanakkor megnyugtató módon intézkedett, elejét vette a félreértéseknek. Tiszántúli viszonylatban nem is jöttek létre nagyobb konfliktusok ezen a téren.

A kötet „Hogyan tovább?” című fejezetében két pontban vizsgálja témáját a szerző. Egyfelől a „földreform és iskola” összefüggéseinek a problematikáját elemzi, beleértve az egyházi vagyonnak a védelmét és az oktatási intézményeknek a vagyonát vizsgálva, másfelől a „reform–államosítás–általános iskola” viszonylatait mutatja be, kormányzati oldalról is megjelenítve a korabeli művelődéspolitikát. Az egész idevonatkozó szakirodalmat is újrafogalmazva tárgyalja: Teleki Géza vallás- és közoktatási miniszternek, a korabeli pártoknak és szakszervezeteknek, s végül az egyházaknak az akkori történéseit. Számunkra különösen tanulságosak Kovács Máténak a kultuszminisztériumban folytatott előmunkálatai, melyekről eddig alig tudtunk valamit; legalábbis amelyek a belső, szűkebb körű tárgyalásokra vonatkoznak.

Ami az iskolák államosításával kapcsolatos terveket, tárgyalásokat illeti, Fürj Zoltán idézi Révész püspököt: „...ha a magyar nemzet törvényhozása, tehát egy, a valódi nemzeti közakaratot képviselő nemzetgyűlés mondaná ki többségi határozattal, az ellenérvek nyugodt, türelmes meghallgatása és becsületes mérlegelése után az iskolaállamosítást. Minden más módot... a vallásszabadság elemi feltételei ellen irányuló erőszakos és törvénytipró intézkedésnek tekintenénk, mely ellen meg volna a fellebbezés lehetősége nemcsak isteni, hanem emberi fórumokon is.”³

A magyar iskolatörténeti szakirodalom komoly nyeresége, hogy Fürj ennek a nehéz időszaknak a református iskolázás szemszögéből írta meg a történetét. A többi egyház, a katolikus, az unitárius stb. felekezetek korabeli tevékenységére is utal bizonyos kérdések kapcsán, ami külön nyeresége az idevonatkozó szakirodalomnak.

Fürj Zoltán: Egyház és iskola. Református iskolák a Tiszántúlon 1944–1945. fordulóján. Debrecen, 1996.

Bajkó Mátyás