Krisár Bertalan. 1839–1857.
Gróf Nádasdy Tamás. 1837–1856.
Tisza Domokos. 1837–1856.
Volt egyszer valaki, a ki azt akarta bebizonyitani, hogy ama véghetlen természeti akadályokon kivül, mellyek a magyar nemzet mivelődési, fejlődési menetének kezdettől fogva utjában állottak s a legszebb törekvéseket elboritották, tudományos és irodalmi viszonyainkra még azon felül is nehezednek a sors kikerülhetlen csapásai. Ama jó férfiu ez állitás teljes bizonyitékával adós maradt ugyan, de fájdalommal kell elismernünk szavainak igazságát, midőn azt állitja, hogy legszebb reményekre jogositő tehetségeinket a kora halál ragadja ki karjainkból. Katona József, ama halhatatlan magyar dráma irója, harmincznyolcz éves korában halt el; gróf Desewffy Aurélt, a legképzettebb s leglángeszübb magyar statusférfiut, 34 éves korában, pályájának küszöbéről szólitá el a halál; Czakó Zsigmond, a magastörekvésü, tűzlelkü drámaköltő 26 éves volt, midőn az önként választott sirba nyugodott; Petőfi, a kinek hirével el van immár telve a félvilág, szintén 26 éves korában tünt el szemeink elől – – – s emlithetnénk még akarhányat a második sorból, kiknek emlékénél fájdalmasan szoktunk felsohajtani: „Az ég megirigylé tőlünk, az ég magához vette őket!”
Három lánglelkü ifju arczképét mutatjuk be ezuttal olvasóinknak; ifjakat, kiket még nem a kivivott érdemek, a felmutatott tettek kalászbokrétája, csupán a remény eleven zöld koszoruja ékesit; kiknek rövid napjait „ész, erő és olly szent akarat” tette fényesekké. S a fakadó bimbó pusztulása szomoritóbb, mint midőn a kinyilt virág hullatja leveleit… A veszteség fájdalmának első könyei talán már felszáradtak – – őrizzük meg emlékét a nemes érzelmeknek, a magasra törő vágyaknak!
Krisár Bertalan. 1839–1857.
Gróf Nádasdy Tamás. 1837–1856.
Tisza Domokos. 1837–1856.
* * *
Fogarasföldi gróf Nádasdy Tamás, az élte virágzó szakában elhunyt fiatal mágnás, kinek arczképét itt nyujtjuk, hazánk legfényesebb nemzetségei egyikének volt nagyreményü sarjadéka. A Nádasdy-nemzetség azon ős magyar családok egyike, mellynek tagjai emlékezetre-méltó tettekben örökiték nevöket nemzetünk történetének egész folyamán.
A nélkül, hogy a születési véletlen előny vak hódolói lennénk, amaz ős családokat ugy tekintjük, mint a multból fenmaradt emlékeket s lelkünk örvend, valahányszor látjuk, hogy e családok tagjai a rájok forduló figyelem és kegyelet megérdemlésén munkálnak; más részről pedig annál vétkesebb mulasztásnak tartjuk, ha ez emlékek fényét elhomályosodni engedik. A közügy, minden kor saját módja szerint, kiválólag megkivánja tőlök a maga adóját.
Gróf Nádasdy Tamás 1837-ben született. Atyja gróf Nádasdy Lipót, Fogarasföld örökös ura, Komárommegye örökös főispánja, cs. kir. val. b. titkos tanácsos és kamarás, a hajdani főrendi tábla köztiszteletben álló tagja volt. Édesanyja gróf Nádasdy Julia, született Forray grófnő palotás és csillagkeresztes hölgy. A szülék a magyar aristocratia magasztos hivatásának tiszta öntudatával vezérlék gyermekök nevelését.
Hogy a deli, testileg is edzett, sugár termetü ifjuban minden jóra és nemesre fogékony kebel, szelid kedély, tiszta jellem, önállóságra törekvő lélek fejlődött ki: az pesti, nyilvános és magán tanitóin kivül, főleg derék szüleinek köszönhető.
Gymnasiumi tanulmányait a legfényesebb sikerrel végzé a lángeszü ifju 1855-ben Pesten. Ekkor ismereteinek további gyarapitása és tapasztalatainak szélesbitése végett a berlini egyetembe utazott, hol a vele együtt távozott Gyulai Pál társaságában kitünő előmeneteleket tett a tudományokban. Ezenkivül a szellemdus ifju nagy érdekeltséget költött maga iránt a porosz udvarnál is és az ottani fensőbb körökben. Ki hitte volna, hogy mind ennek olly gyors, olly megható vége lesz?
Az 1856-ik év végén tudományos pályája folytatása és művészi képessége, izlése kifejtése végett a müncheni akademiára ment s ott már decemb 14-én rövid betegség után jobb létre szenderült! A csapás megrenditő volt a szülékre s szomoruan meglepő mindazokra nézve, kik a fejlődő ifjut ismerék s eddigi irányát figyelemmel kisérék.
„A tudomány forrásához zarándokolt – irja egyik volt tanitója, kinek melegen irt vázlatából kölcsönözzük ez ismertetést –* hogy hazájának uj kincseket hozzon haza: de a végzet a nagyratörő léleknek utját állta s az alig husz éves lángkeblü ifju gyors haladását meggátlá örökre! Kioltá életét annak, kit – már ifju korában valódi örömélvezet volt látni, gazdagon fölszerelt, ügyesen választott és jól rendezett könyvtárával foglalkozni, kinek gyüjteményében minden jelesebb hazai mű helyet talált.”
Az idvezült gróf bár ifju volt, de észbeli tehetségeire nézve sok élemedett koru felett állott. Szép tervei között sokszor emlité az ifju mágnás, hogy életét a nemzeti irodalomnak, művészetnek s a szeretett haza közügyeinek szentelendi, s e téren nem csupán maecenás, hanem munkás honpolgár gyanánt is kiván föllépni. – Egyelőre gróf Nádasdy Ferencz kalocsai érsek nagybátyjától örőkölt 5000 p. forintját kizárólag a magyar irodalom gyámolitására szánta. Ezen összeg örökségéről – mint azóta tudjuk – az elhunytnak nemeslelkü s a legszebb reményekre jogositó egyetlen testvéröcscse, ifju gróf Nádasdy Ferencz lemondva, azt a magyar Akademia szine előtt, 1857 jan 11-én eredeti rendeltetése szerint szintén a haza oltárára tette le, azon ohajtás kifejezése mellett, hogy a nevezett összeg kamatjai évenkint egy, a magyar történetből veendő legjobb költői beszély dijazására fordittassanak.
Az elhunyt gróf, noha jól birta az angol, franczia és német nyelveket, társalogni mégis leginkább hazája nyelvén szeretett, s innét fejthető meg, hogy az irodalom ügyét már idejekorán tettleges ügyszeretettel (többi között egy tanitója munkájának saját költségén kinyomatása által) gyámolitá.
Közmeggyőződést mondunk ki, midőn felsohajtunk, hogy az ifju gróf Nádasdy Tamásban hazai ügyeink leendő támasza, nemzetiségünk egyik kecsegtető őrszelleme s főbb rangu ifjaink jeles példányképe hunyt el.
Hamvai Lékán, Vasmegyében, a családi sirboltban nyugszanak.
* * *
Tisza Domokos született 1837. oct. 27-én. Szülei, borosjenői Tisza Lajos és gróf Teleki Juliána a legondosb nevelésben részesiték. Főleg a széplelkü, nemes szivü anya folytonos gondjai csepegteték olly korán kedélyébe a szép és nemes iránti érzéket s fejleszték kitünő elmetehetségeit. Már öt éves korában olvasott, irt; hajlama főkép a magyar versezetek felé vonta, mellyeket meghatóan tudott felmondani. Midőn megválasztott nevelője, Kovács János, önképzése végett külföldre bocsáttatott, egy időre német ajku nevelőt nyer s mégis ez időben kezdé először magyar rimek összeállitásában megkisérteni versirói tehetségét. A naiv versecskék már akkor is lelki állapotának voltak tökéletlen, de igaz tolmácsai. Ugyanazon két év alatt, mig nevelője külföldön járt, értelmisége már annyira ki volt fejlődve, hogy vastag történeti müveket olvasott keresztül, magán szenvedélyből. A franczia nyelvet 1851-ben annyira birta, hogy azon folyvást és szépen fogalmazott. Ez évben történt, hogy az áldozatkész szülék, határozott költői hajlamát fölismerve, koszorus Arany Jánosunkat bizták meg, hogy vezetné ez iránybani fejlődését.
Már ekkor ismerős volt a magyar, német, franczia, nem soká az lett az angol költészet számos gyöngyeivel s Aranyt meglepte a helyes tapintat, a finom izlés, melylyel az igazi szépet, az örök szépet meg tudta választani. Rövid személyes vezérlet után Arany János a derék ifju költői fejlődésének levelei s birálatai által adott irányt; e mellett a komolyabb tanulmány is folyt. A hellén és római klasszikusokon kivül (amazok közől már Homért könnyen olvasta) történet, természettan, mathesis foglalák el; s már épen a gymnasiumi érettségi vizsgát letenni készült, midőn ép azon válságos korban, mikor a gyermek ifjuvá serdül, hihetőleg a megfeszitett munka által idézve elő, egy orvosolhatlan betegség tüdejét támadta meg.
Hiába volt a kétségbeesett szülék minden áldozata, a leghiresb orvosok segedelme; hiába vitte őt 1854 őszén az ápoló édes anya Olaszhon szelid ege alá, hogy ott felüdüljön; hiába tölté a következő (1855–1856) telet a pyramisok hazájában, – mint ő maga irta versében – „Egyiptom földe örökös nyarában:” a kimerült életerőből csak annyi vala már, hogy hazatérhessen a szülői karok közé – meghalni! Elhunyt Geszten, Biharmegyében junius 31-én 1856.
Kétszázat haladó versei közől Arany János szemelt ki s állitott össze egy csinos kis gyüjteményt, melly mult év végén jelent meg illy czimmel: „Tisza Domokos hátra hagyott versei. Kiadta Édes anyja,” ellátva Arany Jánosnak egy bevezető szavával, honnan ez ismertető sorainkat is meritők, s ámbár e gyüjteményből nehány legszebb darabnak ki kelle maradnia, mert nem a sajtóviszony tekintetbe vételével irattak: a füzet mégis fényes bizonysága annak, hogy a veszteség, melly ez ifju halála által főrangu családaink egyikét érte, nem csupán a családé.
A mélyen sebzett anya e koszorut tette feledhetlen fiának sirkövére, emlékül mintegy annak, ki reményei legszebb részét sirba vitte, – emlékjelül azok számára, kik az elhunyttal közelebbi viszonyban álltak. S a vigasz nélküli édesanya kedves halottja szellemének vélt nyujtani áldozatot, ha e gyüjtemény megjelenését a kegyelet némi jelével köté össze: s igy lőn nehány száz fölös példány nyomva, hogy annak lehető jövedelme a Garay-árvák tőkéjéhez csatoltassék. Az adomány sokat nyert érdekben az álal, hogy azt mintegy az elhunyt – mondhatni – gyermekköltő nyujtá az elhunyt költő gyermekeinek.
A mi Tisza Domokos verseinek költői becsét illeti; senki sem fogja várni – mint Arany János megjegyzi, – hogy olly ifju, ki verseit 14–18 éve közt irja, bevégzett müvész legyen. De költői hivatását egyegy fényesebb elismerés nem érhette volna, mint épen Aranynak azon nyilatkozata, hogy Tisza Domokos „korán akart és tudott önlábain járni” s hátrahagyott műve „megannyi biztos jel, hogy benne, ha egészen kifejlik, a haza egyik koszorusát fogta üdvözleni!”
* * *
Kevésbé ismeretes talán Havalai Krisár Bertalan, azon határozott müvészi hajlamu ifju neve, kinek arczképével nem régiben egy külföldi lapban is találkoztunk, bár a 18 éves ifju finom vonásait csak elmosva adhatja vissza a kép.
Született 1839-ben majus 1-én, Lessen Nagyvárad mellett; meghalt 1857. september 14-én Mindszenten, szintén Nagyvárad közelében. Derék szülei azon tiszta magyar családfők közé tartoznak, kik gyermekeiket minden tekintetben magyarul, nemesen és okszerüleg növelik. Bertalan első éveiből csak azt jegyezzük meg, hogy azok viszontagságteljesek valának.
Lelke a müvészet szelid világában ábrándozott.
A festészet iránti kora hajlamát és szeretetét az által tüntette ki, hogy mind édesanyját, mind édesatyját, kik a müvészet ez ágában sok jártassággal birnak, már mint tizenkét éves gyermek, figyelmet érdemlő müvekkel lepte meg. Tizenötödik évében a nagyváradi festők mühelyeit kezdé látogatni. Itt három müvészszel festői versenybe avatkozott, a diadalt ő nyerte el. E verseny tárgya három régi olasz eredeti festmény lemásolása volt. Mind a három másolat a szülői házat disziti jelenleg. Ekkor festette ő azt a három szép tájképet is, mellyeket a lessi reformátusok javára kijátszott.
A kijátszás 90 pengő forintot eredményezett, melly összeg a kis-lessi ref. templom fölépithetését nagyon elősegitette. Az 1855-ki pesti műkiállitásra három eredeti festményt, három csendéletet küldött, a műbirálók dicsérettel halmozák azokat. A keményi és tarjáni egyház is őt bizta meg szent oltárképek festésével, mind a két egyház várakozását teljesen kielégitette. A nagyváradi kereskedők egy részét ő látta el tőzsczimekkel. Másolatai a kicserélhetésig hivek. Gauermann aczélmetszerü tájképei után is számos festményt állitott ki az eredetinél nagyobb alakban. Másolatai számra nézve mintegy negyven darabra terjednek. Eredeti festményei az emlitetteken kivül még: édes-anyja, édes-atyja, bátyja és saját arczképe, egy czigány család és más apró darabok. Eredeti rajzolatai számtalanok.
1857. év február havában ment fel Havalai Krisár Bertalan a bécsi rajzakademiába, melly intézetnek csakhamar disze lőn. Barátjai és tanulótársai közől nehányat remekül lerajzolván, ez által hire és neve a bécsi családkörökben is annyira kezde terjedni, hogy a bekövetkező iskolai év kezdetén, mellyet ő fájdalom! többé meg nem érhetett, többféle megbizások vártak reá. Csak félévet töltött az emlitett akademiában, és mégis olly bizonyitványt kapott, minővel társai közől kevesen dicsekedhetnek. E mellett a rajzakademiai tanárok az ő rajzolatai közt kettőt remeknek találtak és megtartották azokat mintául az uj növendékek számára.
Ő csatafestőnek akarta magát kiképezni, mire nézve a boncztant és történelmet tevé tanulmányai főtárgyává. Egy barátunk birja vázlatkönyvét, mellyben valódi festői lángésznek láthatók eszmetöredékei, s tizennyolcz éves ifjutól valóban meglepő eredmény. Mindez, ha lelke nemes tulajdonait nem emlitjük is, elegendő arra, hogy a haza benne legdicsőbb ifjai egyikét fájlalhassa, s hogy e veszteség érzetében áldást sohajtsunk emlékére!