XIII. György, Georgia utolsó királya nem volt többé. A kormányzó gondoskodott, hogy tetemei a lehető fénnyel takarittassanak el és halálának hire mentől gyorsabban elterjedjen az országban. A király halála gyors és véletlen vala. Az orosz tábornokok egyikétől adott lakomán volt, s haza jöve rögtön roszszul lett, ugy hogy mire neje – a kit magához kéretett – szobájába ért, már nem volt többé. Az orosz orvosok szélhüdésről beszéltek.
A királynőt e csapás igen sulyosan érinté. Az ő és György király közötti viszont ugyan, – mint képzelhetni – nem szerelem füzé össze, de Mária hű volt gyermekei atyjához, eltürte gyöngéit s mindenek fölött mélyen érzé a veszély nagyságát, melly országát és családját érendi a jóllehet csak névszerinti király kimultával.
Már a temetést követő napon boszankodva vette észre, hogy a szolgálattevő orosz tiszt és a tiszteletőrök a kapuktól eltüntek, de az udvart annál nagyobb sereg lepé el az idegen, gyanus arczoknak, ugy hogy alig volt pillanata, mellyben kémlő hiuzszemekkel ne találkoznék.
E közben az idő röpült s Mária mind közelebb látta a fellegeket, mellyekből a villámok reá és családjára fognak lecsapni. Közhelyeken gunyosan mosolyogtak feléje; saját személyét körző, de a kormány által fizetett cselédei nem egyszer szemtelenül viselék magokat s bár mindezt büntetlenül nem hagyá; bár látszólag e csekélységeken fölülemelkedett: – lelke e szünteleni izgatottság miatt tulfeszült már s alig volt egyetlen hely, hova a kémszemek elől bár pillanatra magát kipihenni félrevonuljon.
Azon nap alkonyatán, mellyen őt mély gyászban ujra megpillantjuk, lelke épen különös teher alatt nyögött, mellyet magának sem tudott megfejteni s melly mégis lidércz-nyomásként perczről perczre növekedett.
– Előérzet ez, vagy a kiállott szenvedések utóizlete? – kérdé önmagától, s hogy némi szórakozást találjon, – felnyitá ablakait.
Alant az est hűsét élvező sétálók hosszu sora vonult el. Nők, kik „szőszfejü” oroszokkal igen is hamar megbarátkoztak, haza siető kalmárok, hivatalnokok és futosó gyermekek; a georgiai nemességnek alig lehetett példányát találni.
De ime, mégis, – itt jön egy. Maga a királynő nevét bizonyos ünnepélyességgel suttogja: „Eristaw herczeg, az én nemes bajnokom”! … Aztán ugy látszik, mintha rögtön valami uj eszme ragadná meg… Egy mellette álló kaméliáról zöld levelet tép le s pillanatra visszalépve, arra melltőjével e szókat jegyzi: „beszélnem kell veled, e perczben”.
Egy hitvány zöld viráglevél…ki venné észre? …Mind más, ha virágfüzér, vagy legalább egy szál illatos narancsvirág volna; – de Eristaw mit tehet róla, ha czipőjéről épen most kell a port levernie és a hulló zöld levél esetlegesen épen ujjai közé esik?…
Percz mulva a királynő előtt állt, ki saját merészségétől maga is megijedve, csaknem rémült arczczal fordult hátra.
– E helyen –szólt sebesen – egyetlen perczgi sem vagyunk bátorságban. Kövessen ön az imaterembe, és öltsön olylyan arczot, mintha sürgős, hivatalos dologban járna; lesz gondom reá, hogy arczomról itélve önt mindenki alkalmatlan tolakodónak tekintse.
Több szobákon és termeken mentek át, mig végre azon kápolnául rendezett helyiségbe értek, hol a királynő – mint mondá – végre magát bátorságban érezheté.
– Eristaw! – szólt egy templomi zófára ülve – én elhagyatott, barátnélküli lény vagyok; felvállalhatja-e ön e nemes, de veszélyes kötelességet?
– Asszonyom, királyném! monda megindult hangon a herczeg, éltem azon pillanatától fogva, hogy először megláttalak, életem és vérem tied.
– Egy idő óta – vágott közbe a királynő – különös előérzet nyom: érzem, hogy itt valami rettentő fog történni. Eristaw! légy pár napig a palota közelében ez egyedüli kivánságom; – nem koczkáztatni, oh nem, de ha megtörténik, minek történnie kell, legyen ki azt országomnak megmondja és hazán által megboszuljon. Oh, mert látom, érzem én, hogy itt illy dolgok fognak történni…Ne hagyj el engem Eristaw!…
– Elhagyni?…királynő – kiáltá az ifju térdre bocsátkozva – büntess meg vakmerőségemért, de az Isten meghallgatta a mért imádkozám: hogy veled ez életben még egyszer tanutlan beszélhessek, s én botor volnék, ha lelkemnek ez utolsó horgonyát elbocsátanám…Hallgass meg. Emlékezel-e még, midőn az Alagős hegy-völgyein mint gyermekek játszánk? Jut-e eszedbe midőn egykor egy csőrtető kigyótól megijedve, isszonyu mélység felé hanyatlottál és csak az én erős karjaim tartának fel? Midőn kedvedért összevéreztem magamat a bérczeken s gyermekszeszélyed teljesitésére, mint madár függtem a legvéknyabb fényü hajlongó tetején?… Oh, én mindezekre olly jól emlékezem!…
A királynő némán nézte a lábainál térdelő ifjut, kinek nemes vonásaira halvány fényt vetett a kápolna ablakán utoljára beköszöntő napsugár. S midőn igy, annak lelkes szemeibe, simán elömlő hajfürteire tekintett, ugy tetszett neki, mintha életében most először, egy soha végig nem gondolt vágya teljesülne; szerette volna, hogy e percz végetlenül tartson; mindég hallja az ifju édes beszédeit, s ott lássa őt mellette, lábainál, mig az érzékek működése megszünik, s a szem nem látand, a fül nem fog hallani többé!
Az ifju folytatá:
Igy éltünk mi vidáman, örök játékban, örök gyönyörüségben. Egy napon azonban csak elraboltak körünkből s midőn szomoru arczczal palotátokba tolakodva, annak okát kérdém, atyád, a büszke chán e szavakkal utasitott el: Játszótársadat nem látod többé csak koronával fején, mint királynédat; felejtsd el a napokat, mellyekben őt, mint játszótársadat tekinthetéd.
Ez idő óta királyném csak vándor vagyok ez élet utain. – Meg-megvilágosodva, mint a hold, ha napomat látom, s elsötétülve, ha az távozik tőlem…. Azonban végre is sziveinknek egy gyökérről kellett szakittatnia, én imádlak téged ó Mária s most, midőn czifrán tartott, de meggyalázott rabnő vagy, im lábaidhoz rakom vagyonomat, rangomat, életemet, mindenemet!
Az ifju mintegy saját merészségén rémülten elhallgatott s kétely és remény közt szegezte szemeit a királynőre, kinek arczain két nehéz könyü pergett alá.
– Szerencsétlen! – szólt részvétteljes hangon – szerencsétlenebb, mint én, mert még reményeket táplálsz, s az azok megsemmisüléséni fájdalmak még előtted vannak!… Tudod-e, hogy kiért magad föláldozni akarod, hogy harácsul foglalt ország királynője, kinek meghalni vagy kolostorba mennie szabad, de kitől a boldogság, vagy a tehetésnek csak legkisebb tere is, mérföldekre van elzárva. Eszeveszett! ki ifju hevedben ollyasmit tudsz képzelni, hogy Georgia özvegy királynőjének megengedtessék nőül menni országa egyik hatalmas herczegéhez, hogy két hét mulva fellázitsa a népet, s trónját visszakövetelje?… Szegény barátom! folytatá kezét a térdeplő herczegnek nyujtva, ki azt csókokkal halmozá, körülem a boldogság rózsái nem teremnek, süllyedő hajó vagyok én, s ha menekülni, élni akarsz, köteleimbe horgonyaidat ne akaszszad!
– Tehát nincs-e mód e kelepczéből szabadulni? – kérdé baljós hangon a herczeg.
– Van Eristáw, – egyetlen egy.
– És az?
– Általános lázadás, az oroszok bekeritése s a királyság helyreállitása. De ez nagy mű herczegem, és a veszély közel; addig én rég ártalmatlanná fogok tétetni. De mindegy; te közelben léssz és meg fogsz engemet egykori játék-társadat boszulni – nemde. Eristáwom?…
A királynő viszont átengedé szép kezeit.
– Megmentelek! – kiáltá őrült hévvel az ifju; mindent mérlegbe dobok, kardomat, életemet, szivvéremet! Titokban rendre járom a békételen nemességet; elbeszélem szenvedésedet a köznépnek; föllázitom a hegyek lakóit: az immereket, mingreleket, cserkeszeket. Lábaidhoz rakom a muszka minden tábornokának kardjait…De fogsz-e akkor felelni nekem királynő?
Mária kétkedőleg mosolygott; de karcsu derekát áthagyá ölelni, s gyönyörü fejét az ifju vállaira hajtotta.
Milly szent, magasztos érzelem! Milly édes örömmel távoznának tova, ismeretlen szigetekre, hol e neveket trón, király, érdekek, nem ismerik. Milly boldogok lennének örök feledségbe temetve s élve igaz, önzéstelen szerelmöknek egyedül!…
De a sors könyvébe máskép van irva. csodálatos nyomtatvány ez, mellyhez a betüket szeszélyesen hányják össze-vissza, s ki tehet róla, e szavak mellé „forró, igaz szerelem” gyakran e szavak esnek: halál, kétségbeesés?…
(Folytatjuk.)