Hogy a háboru napjainkban is csak olly rémületes, mint hajdan volt s a béke áldásait jobban megkivánhatja bármi okoskodásnál, tanusitja a sok csataleirás, mellyekkel most tele vannak a hirlapok. Illyeneket olvasunk még mindig a november 5-ki csatáról Szebasztopol falai alatt, hol mintegy 15,000 ember halt és sebesült meg. Tudjuk, hogy az angol hirlapoknak mindenütt vannak tudósitóik, hol valami nevezetes adja elő magát. Egy illy tudósitó harmadnapra kisétálván a csatamezőre, annak, a mit ott látott, nem épen épületes rajzát adja.
Egy hegyoldalon – igy ir többi között az angol tudósitó – legsürübben feküdtek a holttestek. Az angol testőrök medvebőr-csákói, az angol gyalogság vörös és a franczia vadászok világos-kék kabátjai jelölték a pontokat, hol legerősebben pusztitott a halál. Boldogok valának a halottak – a megüvegesedett hideg szem, a sima homlok s a kissé nyilt ajkak bizonyitják, milly nyugottan hal meg a csatában, a kit sziven talál a puskagolyó. Az angolok és francziák, kik közül sokat akkor öltek meg az oroszok, midőn már sebesülten hevertek a földön, iszonyu halálharcz nyomait láttaták arczaikon. Egy része a földet turta fel s ég felé emelt kezeik még mindig marokra szoritva tartották a kitépett füvet. Mindazon holtakat, kiknek arczait fájdalom torzitá el, szuronynyal ölték meg, kiknek ajkai körül mosoly volt látható, azoknak lövés vetett véget. De a szegény sebesültek! – nagy része két egész napig hevert elhagyatva egy helyen, mig a hegyoldal sürüjében végre rájok akadtak. Legnagyobb számmal voltak köztök jajgató és rángatózó oroszok. Egy része, a könnyebb elszállitás végett, rakásra volt hányva egymásra; mások, mint vad állatok, meresztették ki szemeiket a bokrokból; ismét mások ismeretlen nyelven, de olly hangon, mellyet lehetetlen volt meg nem érteni, rimánkodtak viz és segitség után, majd ég felé emelve csonka karjaikat, majd égető sebeikre mutatva. Némelly arczon iszonyu volt az elfojtott düh kifejezése. Engesztelhetlen gyülölséget lövelt lázas pillantásuk, s ha sajnálkozva nézte is őket az ember, fel kelle mégis rólok tenni, hogy elsütik pisztolyaikat még arra is, a ki megkönyörülve kinaikon, enyhitő itallal oltja szomjukat – a mi többször történt meg.
Az egész hegyoldalon franczia és angol hordárokat lehete látni, kik nagy bajosan hurczolták nehéz terheiket fölfelé a hegynek hol a sir, hol a kórház számára. Ezen emberek borzasztó ügyességet szereztek a csatatéren. Egyikök ráakad például egy elesett katonára. „Hé! muszkát találtam!” – kiáltja társainak. Előlép egy másik, felnyitja az elesett szempilláit vagy megrántja lábát s ebből kitudja, élővel vagy halottal van-e dolga. Majd vállat vonit. „Ez oda van s ráér várakozni. Menjünk odább!” – szól és mennek. – Más helyen ásóval dolgozik egy másik csoport. A sirok 20–25 ölnyire vannak egymástól, mindegyike 30 láb hosszu, 20 láb széles s 6 láb mély; mindegyikben 30–40 holttest mindenféle állásban. A sirásók csevegve állják körül a sirokat s találgatják, ki lehet az uj jövevény, kit a szent Mihály lován hoznak feléjök. „János káplár lesz a 10-ik ezredből” – szól az egyik. – „Nem a – szól a másik – az az én szomszédom a harmadik szakaszból, vörös hajáról ismerem meg.” – „Pogány egy ember volt – nem egyszer feküdtem meg miatta a derest, de most vége van. Az Isten nyugtassa meg. O szegény Miska! 15 esztendőt szolgált s nem volt a nagy világon párja” stb. – Végre megtelik a sir; némelly halott kinyujtott karokkal fekszik, mintha czélozna s a ráhányt földből gyakran sokáig néz ki még egyegy láb vagy kéz. A temető másfél angol mérföld hosszában nyulik el a hegyoldalon.
– A temetés közben is megtörtént, hogy egyszerre csak egyet villámlik a muszka táborban s utána mindjárt bomba csap a temetéssel foglalkozók közé. Az illy barbarság hozza azután legnagyobb dühbe az egyesült sereg katonáit.