Napoleon herczeg.
(Életleirását jövő számunkban közlendük.)
Az 1846-dik évben megverte Isten Cserkeszországot. Ama hegyi patakok és folyók, mellyek máskor tenyészetet adtak a gazdag virágéletnek és sebes estökben áldással önték el partjaikat, most teherbe ejtve a fellegszakadások rohanó özöne által, s növeltetve a kaukaz olvadó jéggerinczeitől, irtózatos rombolás közben söpörtek végig a szép Avarián, sivataggá tették az ubichok földét, sár és fövényhalommal önték el a gyönyörü Kabarta völgyeit. Ott feküdt az áldás: ezer meg ezer munkáskéz gyümölcse; a fákat gyökerestől tépte ki az iszonyu vihar; a szőllő venyigéit eliszapolta az ár, vagy megfagyasztotta a rombolást követő fagy. Szóval az egész tartomány, az egész szép Cserkeszföld ollyan képet mutatott, mint a tiz csapástól látogatott Egyiptom.
A természet nem lelete helyét: a viharrongálta fák alig voltak képesek rügyre vergődni; a madarak más vidékre költöztek, a mindenüktől megfosztott lakosok kétségbeesve tekintettek a csapásra; még a szél is sirva kereste fel a halmokat: csak a szerencsétlen ország démona, a cserkeszek örök ellensége kaczagott – a moszkó!
Parancs lőn adva, hogy a megrongált hadi utak helyre állitassanak, s expeditionalis hadtömegek nyomultak az elpusztult ország belsejébe; mellyek nem emberekre, hanem azok élelmére vadásztak, – felégetvén a csűröket, szekerekre rakván minden emészthetőt, s magok előtt hajtva azon nyájakat, mellyeket el nem sepert volt a vihar.
A legvadabb állatot, mellyet sem a fegyver ereje, sem emberi mesterségek meg nem szelidithettek, kalitba zárják és éheztetik mind addig, mig megszelidül; az éhség a legnagyobb mester … jól tudta ezt a moszkó. Hadvezérei gyakran az ország beljébe nyomultak; töltött erszénnyel csaknem a vezér szivéig, – nem ért semmit.
De most midőn a csapás fölülről jön, midőn a hóditásnak a természet láttatik segédkezet nyujtani: most látták elérkezettnek az időt, midőn az Elborús hegyének hóboritotta ormára hamut lehet hinteni; midőn a Kaukaz tüskés gerinczeit le lehet simitani, s az orditó oroszlánt a hatalmas cserkesz nemzetet lábhoz lehet fektetni.
A tengerpart ostromzár alá vettetett. A csernomori kozákok és Kaukazia sikjai felől, egész Georgia és Sirván földjén át kordon vonatott azon utasitással, hogy az egyetlen szem gabonát se bocsásson be a cserkeszek földére.
Az éhség különben a déli tartományokat azubichok földét és Imeretit sujtá, s ezért gond volt reá, hogy Samyl figyelme keletre fordittatván, ez elkeseredett népeknek segédül ne lehessen.
Napoleon herczeg.
(Életleirását jövő számunkban közlendük.)
Hetek multak el és kétségbe esett nyugalommal türtek a hegyek lakói. Végre megszakadt a türelem fonala s mig a muridák hatalmas hada Samyllal Voronzoff herczeg csapatait törte keresztül, az otthon maradtak inség és éhhaláltól üzetve, gyülést hirdettek Dargóba hogy ott a teendők felett tanácskozzanak.
Irtózatos volt látni az éhség miatt kiaszott anyákat kebleiken tartott összeaszott csecsemőikkel s körülfogva a gyermekek rajától, melly szüntelen kenyér és eledel után orditozott. A férfiak arcza nyugodt volt, de e nyugalom a siréhoz hasonlitott, melly inti a halandót, hogy alatta halott van. Egykedvüen emlité némellyik, hogy már napok óta nem evett. Éhség miatt összeroskadt csoportok minden borzadály nélkül beszéltek az emberhús élvezetéről és a figyelmes hallgató, testvér- és gyermekgyilkolásról hallott szólani.
A zaj növekedőben volt, a békétlenség gyermekeikről a nőkre is ráragadt, csak a férfiak néztek büszkén és vészteljes nyugalommal a közeledő Bersek bey felé, ki méltósággal haladt ama mecset tornya felé, mellyről a próféta szokta osztogatni parancsait.
Bersek bey, Samyl tanitványa, s az ubich nép herczege, arczra, termetre igen hasonlit a cserkeszek prófétájához, de gyémánt kemény jelleme és hasonlithatatlan harczi bátorsága tették őt a Chán kegyenczévé, a cserkeszföld egyik legszeretettebb vezérévé.
Most is szavára elcsendesült a zaj, elhallgatott a fájdalom s az élet szikrája visszatért a szemekbe.
– Hegyek lakói! – szólt a vezér – tudva van előttünk, hogy mig a próféta a halál mezején arat, a ti mezeitek kopáran maradtak, s nincs rajtuk az Isten áldása. A chánt moszkók ezrei foglalkodtatják, s mig hozzájok jöhetne, ugy lehet nem lennétek az élet fiai többé. Azért maga helyett engem külde, hogy harczi vagy békés uton, ész vagy fegyver által számotokra eleséget szerezzek…
– Harcz, harcz! – kiáltá a férfitömeg kivont szablyák és lángra gyult arczokkal – halál a moszkónak!
– Csillapuljatok – szólt méltósággal Bersek bey – a dühösség utja nem az, melly jó tanácshoz vezet. A csaták sorsát Allah keze vezeti, s e kéz, melly büntetésül semmivé tevé kezeitek munkáját, megfoszta barmaitoktól – ki tudja nem hárit-e akadályt kardjaitok elé, mig itthon összerogyó nejeitek sirba fektetik éhen holt gyermekeiteket. A veszély közel; százakat látok itt e téren, kik éhség miatt nem képesek felemelni karjaikat, s kiknek a holnap késő. Ismeritek Samyl ama mondását: „hogy a föld melly ételünket és ruházatunkat adja, nem teszi a hazát, hanem teszi a férfiak ama serge, melly azt, ha szükségből percze az ellennek átengedte is: akár mikor vissza foglalni képes.” Győzzétek le a jelen büszkeségét a jövő reményeért. Az oroszlán is leguggol mielőtt martalékát megragadja. Több ezer életet menthetünk meg, mint mennyi hazánk védelmében évekig elesnék, s a mód melly által ezt tesszük, nem hoz gyalázatot a cserkeszek nemzetére. Van jogunk követelni az ellentől, hogy midőn minket vadaknak, s magát kereszténynek nevezi, legyen ember. Van jogunk követelni a moszkótól, Istenünk és az ő Istene nevében, hogy ez embertelen, gyalázatos eszközzel ne éljen, s az a hatalmas czár, kinek birodalma déltől északig terjed, győzzön le katonái ezreivel, s ne tartsa dicsőségnek lábaihoz csúszott ebeket veretni főbe.
– Én tehát elmegyek a moszkók parancsnokához, s elmondom neki azt, mit itt elmondék. Ha szive nem hyenáé, melly a sírok ásásában gyönyörködik, vagy nem a rókáé, melly ravaszságnál egyebet nem ismer – szóval – ha ember, meg fogja engedni, hogy a tengerparti városokból eleséget szállithassunk, – ha nem. … akkor legyen meg Allah akarata!…
* * *
Az akkori anapai kormányzó nem tartozott a kegyetlen emberek közé. Szigoru és pontos mint a halál, s mint minden orosz katona, azonban birtokában azon lovagias és emberies érzelmeknek, mellyek az orosz tábornokok nagy részét jellemzik. A cserkesz küldöttet rögtön maga elé bocsátá.
Bersek bey a muridák teljes diszöltönyében s férfias méltósággal álla eléje. Fejét kerek ellenzőtlen sisak födte, melly férfiasan szép arczát egészen látni engedé: hajfürtei elül kilógtak, de hátul födve valának a sisak farkától, melly a nyakon lenyulva, azt csaknem a lapoczkákig fedezé. A finom szövetü burkán*) és bő ujjú cserkeszkán**) felül vas hálót viselt, melly termetének tömör, de nem idomtalan kifejezést adott.
Az orosz tábornok első látásra alig titkolhatá azon benyomást, mellyet reá a vitéz cserkesz látása tett. Mintegy atyáskodó leereszkedéssel kérdé:
– Mi kivánságuk van a mi cserkeszeinknek? Mi jót hozasz Bersek bey, disze fajodnak?
– Mi nem vagyunk senki cserkeszei, hanem szabad lakói a hegyeknek, mint a sas, melly tetszése szerint választja a bérczen lakását. Ti megirigyeltétek azon földet, melly nekünk életet ad, s bár országtok, – mint annyiszor büszkén emlititek – százszor nagyobb a mienknél, nem hagytok nekünk békét itt e parányi földön sem. De nem jöttem hozzád panaszkodni sem koldulni; azért jöttem, hogy tudtodra adjam azon embertelenséget, melly velünk elkövetettetik, még pedig bizonyosan tudtotokon kivül… Tudd meg tehát, hogy Kaukazus népeit isten csapásai érték; a föld semmit sem termett, s az ég semmi áldást nem hozott számunkra. A kiáradt folyók magukkal ragadák még nyájainkat is. A mink ezen felül maradt, katonáitok dulták fel, s a békés cserkesz, ki éhségétől üzetve, öltönyein sőt fegyverein eledelt cserélni a hegyekről alá jön, katonáitok puskatüze által fogadtatik. A tengeri városok piaczaira nem bocsáttatunk többé.
– Igen – szólt a tábornok – ez az én uram, a minden oroszok czárjának akarata.
– De a ti uratok ember – szólt emelkedettebb hangon Bersek bey – és ha ember, nem akarhatja ezt!. Előtte bizonyosan nincs tudva, hogy a hegyek lakói az éhhalál kinaival küszködnek; hogy a csecsemő szájában elfonnyad a tápla nélküli annyai kebel s hogy irtózatos önfentartási ösztöntől kinoztatva, a testvér órul ejti el testvérét!.. Ellenségeink vagytok, s ám legyetek azok, de ne éljetek olly fegyverrel, mellyet Isten csak maga számára tartott fenn. A lovag, hogy lovát megzabolázza, nem fogja éhhel ölni meg; s alábbvalók vagyunk-e mi az állatoknál? Mi nem kivánjuk a ti kenyereiteket, csak az engedélyt, hogy a magunkéből vásárolhassunk. Az ártatlanok halálhörgése, s a haldoklók kinai a ti álmaitokat fogják háborgatni, s bár mit higyjetek, az emberi vér, legyen az bár ellenségé, ha nem fegyver által ontatott ki, ott fog száradni kezeiteken, s be kell mutatnotok azt az örökkévaló Istennek. Győzzetek le, konczoljatok fel; de féljetek lelkekkel vivni, mellyek már elhagyták a testet, s mellyek nem válnak szolgáitokká a halál után sem soha!***)
– Szavaid – szólt a tábornok – meghatottak, s bár az én felséges uram akarata ellen semmit sem tehetek, hatalmamban van hazafiaidnak egy módot nyujtanom, melly őket a beállt veszélytől megmentheti.
– S miben áll e mód? – kérdé Bersek bey.
– Országtok szélein – szólt a tábornok –több rendü váraink és erősitéseink vannak készülőben. Ki a halál elől menekülni akar, annak verejték után is nyereség a kenyér. Mond társaidnak, gyüljenek e munkákhoz, s éhök bizonynyal csillapitva lesz.
A cserkesz vezér megrázkodott, s arcza az utálat kifejezését ölté fel.
– Allahra mondom, játék ez, melly hasonlit a macskáéhoz, midőn az a ragadományát el-el ereszti csak azért, hogy kinjaiban gyönyörködjék.
A tábornok megütödve hallá a cserkesz vezér szavait.
– Hitemre mondom ubychok fejedelme – szólt komolyan – szavaimtól még csak árnyéka is távol volt a tréfának!
– És én hitemre mondom – szólt tüzzel a bey, – hogy nem hiszem, miszerint e világon nemzet volna, melly ajánlatodat elfogadni ne pirulna!. Ha az ellenünk épitett várakat lerontatni kivánod, ott lesz az utolsó cserkesz gyerek, de várat épiteni saját hazája ellen, nem fog megjelenni a Kaukazus lakója soha!..
Az orosz tábornok elgondolkozott. Ugy tetszett mintha a cserkesz szavait ő is érteni kezdené…
– Többet fájdalom nem tehetek; ennyi mind az, mire hatalmam kiterjed.
– Legyen tehát Allah akarata; a fél holtak küzdeni fognak a falat kenyérért!.. Azonban hogy népemet megismerd, ajánlatodat minden hozzátétel nélkül kihirdettetem, – az eredményt meglátod. Béke veled!.
* * *
Remény és kétségbeesés között várt a szerencsétlen nép Dargó mecsete körül. Az éhség iszonyu pusztitást tön köztük; erős férfiak, kik a panaszt szégyennek tartották, szótlanul rogytak össze s hajtották fejeiket az örök álomra; a nők, gyermekek, erőfogyottan hulltak azon gyökerek mellé, mellyeket éhök csillapitására, körmeikkel ástak a földből.
Végre hirnök jött, melly Bersekbey közeledését jelenté. Perczre az egész tömeg megelevenült; a halál félelme odahagyta a lelkeket s helyette az élet reménye mosolygott arczon, szemben, mint utolsó csillag, melly vihar közeledtekor a hajóst Isten jelenlétével biztatja.
A bey arcza nem mutatott sem ijesztőt, sem reményadót, hideg és megfejthetlen volt az, mint sirkő, m?llyre semmit sem irtak az emberek. Fellépett a mecset torony-erkelyére s szólt, a mint következik:
– Hegyek lakói!.. A moszkók igen kegyelmesek hozzátok… kit éhség kinoz, szabadon folyamodhatik hozzájok és ők lakásaikba fogadják, megvigasztalják kenyérrel, tüzitallal*) sőt talán pénzt is adandnak neki. Beláthatjátok azonban, hogy a jószivü keresztények mindezt ingyen nem tehetik.. hiszen a sasnak is fáradni kell táplálékáért s a föld sem hozza ingyen termékeit… A moszkók mind e jótéteményekért igen csekély dolgot kivánnak… Tudjátok, hogy az abcházok földének azon részén, mellyet ők Kis-Abcháziának neveznek, nehéz kőkoczkákból nagy épületek rakatnak, mellyeknek ormaira a „czár fényes puskái” szoktak sorba állittatni, hogy a moskók ellenségét halomra döntsék… Azt is tudjátok, hogy a moskó katonák egyébbel lévén elfoglalva, e várak igen lassan épülhetnek, mert a moskók szemvakitó aranyaikért sem kapnak munkásokat… Ime, ott a kinálkozó alkalom.. szálljatok le hegyeitek ormairól; menjetek segiteni e munkánál és csillapitva lesz éhetek és szomjatok; ezenfelül aranypénzeket aggathattok öltönyeitekre.”
Ezt mondá a bey és végig tekintett a tenger-sokaságon.
Egy lassu moraj keletkezett a férfiak ajkain, nem találva szavakat még, csak születve és elhalva, mint lassu menydörgés, melly vihar közeledtét jelenti. Bersek bey ismerte e moraj értelmét.
Mi előtt azonban az értelem hanggá vált volna, három ember törte át a tömeget, a mecset előtt hagyott puszta térre tolakodva. Lapos fövegeik, s kuszált öltözetük mutatá, hogy Imerethiből valók, azon tartományból t. i. melly ez időben legnagyobb közlekedésben vala az oroszokkal.
– Mi a kivánságtok? kérdé felülről a bey.
– Gyermekeink éhhalállal küzdenek, nejeink nem képesek lábra állani… bocsáss minket a moskókhoz.
– El vagytok bocsátva – szólt egyhanguan a bey.
A három szerencsétlen elindult, de alig tüntek el az első ház-sorok között, midőn a visszamaradt lapos kalapu imeriaiak közől nehányan a tömegből gyorsan kiváltak s követték az irányt, mellyet a szökevények vettek maguknak.
Percz mulva visszatértek s három közülök a mecset tornya alá állott, valamit rejtegetve mindenik köpenye alatt.
– Vezér! – szólt az egyik, mi nem engedhettük országunk és családunk megaláztatását; a szerencsétlenek rokonaink voltak… ime itt hozzuk fejeiket… Halál a moszkónak!
– Halál a moszkónak! – orditá az egész tömeg s sorai megingottak, mint a tenger hullámai.
Most intett Bersek bey, s csendes lőn ura minden.
– Imerethiek! – szólt ő – mit tettetek kegyetlenül, de dicsőn volt téve; rokonaitok vére lemosta a gyalázatot, mit tetteik reátok hoztak volna… És most szedjétek össze erőtöket férfiak; ássatok és főzzetek gyökereket; a reggel után találand Georgia felé.
* * *
Gyönyörü csillagos éj borult Cserkeszországra; az ég fénye kárpótolni akará a föld nyomorát.
Az „alu*)” egyik végső kunyhójában inségtől környezve aludt egy cserkesz család.
Tudva van, hogy a cserkeszeknél a vérboszu maig is divatozik s e végből a rokonok rendesen összevonulnak s együtt laknak, hogy a családjok ellen intézett leseket könyebben kikerüljék vagy a vett sérelmet megtorolják.
Ezért nem fog az olvasó csodálkozni, midőn azt mondjuk, hogy a kis lakban öt teljes számu család feküdt s öt háznép küzdött az éhhalál kinaival.
Rettentő dolog az az éhség. Ti gazdagok, kiknek arról fogalmatok sincsen, ott dőzsöltök rakott asztalaitok mellett s ha illatos dohány es füszeres kávétok mellett éhségről olvastok, egykedvüen forditjátok odább e kellemetlen tárgyról a lapot; pedig naponkinti hulladékaitokkal gyermeket tarthatnátok meg az anyának és anyákat a csecsemőnek.
Az éhség kínai iszonyuak, alig van csapás melly ahoz hasonlitható volna. S mi legirtózatosabb, az éhség soha sem jár egyedül, legszokottabb kisérője a bélpoklosság, ez iszonyu nyavalya, melly a gyomornak nem enged kielégitést s csaknem lehetlenné teszi az egyesek segélyét. Aztán az életerő perczenkénti fogyása, a telhetlenség s a pokol vágygyal tölt kinai, mellyek lassanként vonják össze a belrészeket, mig végre ólomlábakon elközelg a felmentő halál.
Mind mondám tehát, a kis lakban öt szerencsétlen család küzdött kinokkal. Egyikök sem aludt, de mindnyájan hallgattak s csak a setétben innen-onnan hangzó fájdalmas sohaj árulá el a nyomor életét.
Egyszerre tompa sikoltás hallatott s utánna suttogó hangok. Egyik nőéi voltak azok, ki férjének sugá:
– A gyermek kezei hidegültek, ő nem az életét többé; de a másik meleg még, ó Tezir, fussunk az átok e földéről megmenteni, ha éltünk árán is ez utolsó kincsünket. A moszkók nincsenek messze s ölj meg bár, de kimondom: inkább leszek rabszolganő, mint gyilkosa gyermekemnek.
Senki sem szólt, pedig mindnyájan hallák a nő szavait. Órákkal előbb talán megfojtották volna érte, de most már oda volt a nemzeti büszkeség, a szabadság és honszerelem; érezték, hogy azon országba léptek be, mellyben minden dicsőség foszlánnyá válik: a halál országába. Az ész és sziv kiestek szerepeikből; az uralkodást az ösztön vette át, az első ur az ember bölcsője és koporsójánál.
Némán, őrült gyorsasággal szedelőzködtek fel; mintha eddig csak arra vártak volna, hogy valaki a bűvlánczot megoldja. Mindenik érezte, hogy e föld nem az, mellyen uj határzatukkal csak perczig is maradhassanak többé.
A szabadba értek; olly nyájasan mosolyogtak a csillagok.
– Boruljatok le és csókoljátok meg a földet, mellyet soha nem fogtok látni többé. Az egész csapat ugy tőn mint Tezir mondá, aztán utra kelt, hogy soha se lássa hazáját többé. Nem is látta soha egyik sem.
A reggelt fölvirradt s Cserkesz ország fiaiból csak amaz öt hibázott.
Észrevették ezt a szomszédok s midőn a lakra menve azt üresen találták, sejteni kezdék a gyalázatot. Egy szót sem szóltak, hanem elkezdték a házat bontani; a felkelő nap csak egy sírforma halmot látott, melly Cserkeszföld gyalázatát takará.
* * *
Még kora reggel futárok jöttek jelenteni Bersek beynek, hogy a győzelmes Samyl délre megérkezend. Utját eleség és ragadmány követik.
Az öröm napja földerült az Ubichok és Dsighettek népének; harmadnap mulva már harczban álltak a moszkóval. Illyen a cserkesz!
P. Szathmáry Károly.