Tudva van, hogy az Északitenger ezen szigetcsoportját, melly ötven év óta oroszok birtoka volt, mult nyáron megszállotta az angol-franczia hajóhad s azok főerősségét. Bomarsundot be is vette. Azóta bővebb leirását is olvashatjuk e nevezetes szigeteknek, s ebből egy kis közleményt mi sem tartunk feleslegesnek.
Az Alandszigetek mostani lakói svéd eredetüek, ámbár minden arra mutat, hogy az ős lakosok finnekés lappok voltak. Hogy helyesen foghassuk fel e népet, meg kell gondolnunk, hogy változóbb sorsa talán egy népnek sem volt. Egyet sem látogattak meg annyira a természet és emberek csapásai. Olly égalj alatt él, melly, ugy látszik, csak a tulságosban találja kedvét, mert majd ollyan az időjárás, hogy csakugy sül és forr minden, majd ollyan hideg, hogy csonttá merevül minden, a szelid középet soha sem találja el. Tengerét majd viharok szántják, majd jégpánczél boritja. Hát még az emberi kar által szenvedett csapások! Mióta csak tud valamit a világ e szegény kis országról, mindig vetélkedő hatalmasságok küzdnek érte. Az egyik elfoglalja, a másik visszafoglalja, ma mint ellensége pusztitja azt, a ki tegnap mint barátja védelmezte s igy soha sem tudja, mellyik az ő igazi ura, mellyikre bizza jövőjét sorsát. Ime, ötven esztendeig békésen birta Oroszország, s egyszerre ott terem a nyugoti hatalmasságok flottája s tövestől felforgatja az addigi rendet. De hagyjuk ezt, s mondjunk el egyetmást lakosainak életmódjából.
Az alandiak rendesen bátor, edzett emberek, de azért udvariasak, szolgálatra készek és szivesek, csakhogy könnyen ingerelhetők, és különösen idegenek iránt, bizalmatlanok, gyanakodók. Csak ha ki ismeri emberét, hosszabb idő multával nyilik meg szive s oldódik meg nyelve, de azután van őszinteség, bőbeszédüség, jó kedv és vendégszeretet! – Az alandiak nem gazdagok, de a nagyobb rész jól birja magát, s mint mondani szoktuk, van mit apritania a tejbe. Házaik rendesen fenyüfából vannak épitve; szobáik téresek, de roszul vannak világitva; ágyaik a gerendákhoz kötve lóggnak le, sokszor olly magasságban, hogy csak létra segitségével térhetnek nyugalomra. A főszoba közepét egy nagy boglyakemencze foglalja el, s télen nem csak ezen hálnak az öregek, hanem egész nap alig hagyják el. Ott guggolnak, onnan lóggatják le lábaikat, ott esznek, pipáznak, sőt ezen furcsa trónuson fogadják ismerőseik látogatását is. Minden házhoz hozzá vannak épitve a szükséges csűrök (pajták), éléskamrák s fürdőház, gőz vagy orosz fürdőre alkalmazva. Ez utóbbi sehol sem hibázik s a mulhatatlan szükségek közé tartozik minden háznál vagy legalább minden tanyánál. Az alandiaknak azon jó szokások van, hogy minden szombaton s minden ünnep előestéjén megfürödnek; ez a bevezetés minden nyugnaphoz, minden mulatsághoz; sőt ha megbetegesznek, ez az ő gyógyszerök és patikájok minden bajban.
Az alandiak igen vallásosak; minden vasárnap templomba mennek, nyáron kocsin és csónakon, télen szánon. Otthon szorgalmasan olvassák a bibliát. A svédekkel együtt az evangelikus egyházhoz tartoznak. – Viseletökben, a nagy farkasbőrsipkán kivül, nincs semmi feltünő. Télen durva szürke posztóban s bundában járnak. – A jegyváltást és lakadalmat sok zajjal ünneplik. Egy alandi lakodalom több napig tart, hegyre völgyre szól s roppant pénzbe kerül. Csupa hiuságból többnyire nyár közepén kötik a házasságot, ezzel azt akarják mutatni, hogy a lakadalmi költségek fedezésére nem szorultak az aratás áldását bevárni. Néhol a lakodalmi éjjelen egy furcsa táncz van szokásban, mellyet mennyasszonyi táncznak hivnak. A fiatalok körbe állnak, középen a menyasszony bekötött szemmel. A kör forogni kezd, a mennyasszony kinyujtja karját s megragad egy tánczosnét; ekkor ennek fejére teszi saját koszoruját, annak jeléül, hogy utána ez lesz az első a ki férjhez megy. Ezután a megkoszoruzott leány lép a menyasszony helyébe s az elébbi játékot üzi. Ha három leány meg van koszoruzva, akkor egy harcz kezdődik, mellyben a házas férfiak és asszonyok is részt vesznek. Az asszonyok a menyasszonyt a férfiak a vőlegényt akarják elrabolni; amaz a leányok, ezt a legények védelmezik. Végre persze győznek az asszonyok és férfiak, a menyasszony asszonynyá, a vőlegény férjjé lesz, de azért csak most kezdődik a táncz javában, ki világos, kivirradtig!
Temetési szertartásaik egyszerüek. A holttestet először is fejér lepedőbe takarják. 24 óra mulva hideg szobába teszik, hol igen soká marad, mert a temetés csak későn következik be. Ez jó szokás volna, s meggátolná a tetszhalált, csak az a baj, hogy a holtat rendesen egészen magára, minden felügyelet nélkül hagyják, minek már sok káros következése volt. A temetés napján fekete fakoporsóba teszik a holttestet, gyermekeknek fehér koporsót adnak, melly virágokkal és csipkékkel van feldiszitve. Temetés után megülik a tort s a szokás azt kivánja, hogy innen minden vendég egy pereczet vagy más süteményt vigyen haza magával. Az utat, mellyen a temetés átvonul, mindenütt fenyűágakkal hintik be.
Eledelök igen egyszerü, olly egyszerü, hogy azt egy európai nép sem igen szokhatná meg egykönnyen, legalább nem zugolódás nélkül. Rozskenyér, friss vagy befőzött hal, vaj, sajt, hus. A hus kevés, sovány és épen nem izletes. Kenyeret csak kétszer háromszor sütnek egy esztendőben; a lapos czipókat karóra füzik szobáik gerendáin s ott száritják. Idővel olly keményekké lesznek, hogy baltával kell szétvágni, ha hasznokat akarják venni. S még is azt állitják, hogy e kenyér felséges izű. Italuk ser és gabonapálinka, az utóbbit különösen télen kedvelik a jég- és hómezőköni vándorlásaikon. Egy másik ital, a mit szeretnek, a tenger sós vize. Sokszor látni őket, a mint neki hasalnak a tenger jegének, s egy kivájt lyukon át nehány korty tengervizet szivnak be. Azt mondják, ez igen jól esik nekik. Általában az északi népnek igen sok sót emésztnek meg s talán annak köszönhetik erős testalkatukat. Különben egy darab kemény kenyér, irósvaj és gabonapálinka, – ez az alandi emberek rendes eledele. Hányan fognak nálunk felkiáltani: „Szegények!” – s mégis ki tudja, örömest cserélne-e pipát mással.