Esztergomból egy óra járásnyira lefelé a Duna mentiben van egy hegy, mellynek csucsán egy kereszt áll, e hegy neve „Szamárhegy”.
Elneveztetési története következő:
Midőn a török járom szép hazánk vidékeit s fővárosát nyomta, Esztergom tájékán egy maroknyi magyar sereg családostul ezen hegysor közti völgyben magát vitézül tartotta, s a törökökkel majdnem naponkint a fent nevezett hegy szorosánál ütközött, a véres csaták emlékeül még maiglan is a hegy tövén levő csárdát „Basarcznak” (Basaharcznak) nevezik. A sok csatában a magyar gyengüld, a török pedig dühösödvén, hogy illy maroknyi népen nem győz, napról napra összébb szoritotta a kört, mellyen ezen vitéz csapat tanyázott, s a szegények már már kifáradtak, marháikból kifogytak s annyira megszorultak, hogy a nők, mig férjeik a törökökkel harczoltak, kénytelenek voltak az ekét huzni, s szántani. Vezérök, ki a hegy csucsáról a törökök mozdulásaira figyelt, látván a völgyben szegény nemzetét kinlódni, felfohászkodott Istenhez, s a hegy könyörületességéhez folyamodván, ezen szókra fakadt: „Szólj már hegy, s mond meg milly nagy sanyaruságunk”. Környezte, ki ezen szivreható buzgó szókat hallá, „Szó már hegy”-nek keresztelte. Az idők eltörülték a nemzet akkori fájdalmát, a hegy keresztelése is feledékenységbe jött s a köznép most már csak röviden „Szamárhegynek” nevezi.
A keresztről azt mondják, hogy midőn Buda várát a töröktől visszavették, egy vitéz a hirrel az esztergami várkapitányhoz küldetett, ki eltévesztvén az utat, a hegy csucsára ért, s minthogy már sötét volt, nem tudván milly veszélyes helyen jár, lovát sarkantyuzta s egyenesen a Dunába ugrott vele, mellyből azonban szerencsésen kiuszván, megmentése jeléül e keresztet csináltatá.
Igy szólt az esztergami népmonda.
N–k.