Van egy boldog ország, – mellynek földjén ellenség még nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a benn lakók nem tudnak semmit, mert ők magukat nem igy nevezik.
A földképeken szépen határokat vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle szinekkel, kerületekre osztották; eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit, és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.
Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái, s mert fővárosában nem laknak ollyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat épitenek, mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s fő-fő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; minthogy azonban szerencsémre a magyar nép együgyü mesélgetője vagyok, hozzámfér, hogy ezt a kis cserkesz földet igen boldog országnak találjam, hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor sziveért; egyebet tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.
– Édes szerelmemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apja nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon: minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas arczot, hű szivet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fain világnak keresve keresett bajai.
Egyik törzsökét e népnek hivják avaroknak. Talán ők képezék azt a hős törzsökfát, mellyről az avarnép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint, hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek ollyan napja, a mikor minden háznál asztalt teritenek üresen hagyott székeket rakva mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…
Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, melly szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik széllyel, mellyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékek lakói is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hivták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendü Andi leányi kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, nálok maradt meg legtöbb történeti emléke a fajnak, hires kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mind diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is megvannak a fiak birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha ollyan jól fognak-e most is mint az előtt?
A kis Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó hegység: várnak is beillik. Sebes rohanásu hegyi folyam zuhog el mellette két felől, s csak a tömött szikla, mellyre a házak épültek, őrizi azokat, hogy a rohanó viz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, ollyan keskeny uton; hogy két lovas alig mehet el egymás mellett, ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik kétfelől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot; az egy nap alatt ugy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk hegyi utat, s oda senki be nem mehet.
E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötvenéves. Két fia közül egyikét hiták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez husz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.
Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyében, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, mellyen köröskörül lehetett járni, s mellyre vén vadszölők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkan fejekkel, szarvas ágbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.
Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tüzhelyes konyha, réz és faedényeivel, tul rajta a tágas étkező terem, alacsony lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivó kürtökkel, kupákkal, s a hosszu gerendákról alácsüngő négylábu kecskebőr tömlőkkel, mik piros füstölt hus s szalonna-oldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyiltak két felé a családtagok elkülönzött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. az utóbbi szoba drága szőnyegekkel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lantforma koboz is látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamellyik ősanyja az Andi családnak, fiatal korában énekhez is értett. A férfi szobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra párduczbőrök, medvetakarók voltak, leteritve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajitó kopjákból, rézszegekkel kivett bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha ugy pénzzel meglehetne venni az életet, mennyi aranynyal ezüsttel felérne ez a sok vas darab, a mi annyi éltet elvett ingyen.
A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, mellyre szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ezelőtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta mindenivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Óh sok pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.
De nem adják azt ollyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.
Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik majd másik szomszéd. Hisz a mióta a Bábel tornyánál összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztitani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.
Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók verekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen s iparkodtak jó barátok lenni.
De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással; a kik nem ugy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden lépés után megerősiték magukat, és senki sem birta őket többé elmozditani, a hova egyszer lábaikat letették…. a moszkák, a moszkák!
(Folytatjuk.)