– Az öreg Napier már eddig sok apró pusztitást vitt véghez az orosz tengerpartokon. Sokan rosz néven vették neki ezt, ámbár elismerik, hogy az angolok elég emberi módon bántak az ellenséggel. Ezt kivánja a mai kor szelleme, melly mindennemü kegyetlenkedést kizár. Erre vonatkozólag dévajkodik egy lap, midőn azt mondja, hogy mai időben már nem szokás, mint hajdan volt, hogy mind a négy végén gyujtsák fel a várost, hanem most minden házat egyszerre boritnak lángba, hogy megkönnyitsék a város szenvedéseit. Azután most legalább megszokták elébb kérdezni az illető város polgármesterétől, vajjon nincs-e ellenvetése, ha felgyujtják a várost, és csak ha kifogást tesz, szokták a lakosokat is odaperzselni. Szabad zsákmányra sehol nem eresztik többé a katonát; csupán felszólitják a lakosokat, hogy vagyonukat egész kényelemmel, de mégis bizonyos határidőig, kocsin vagy hajókon a táborba hozzák át. Ha igy megy a dolog, évek mulva még nagyobb haladást fog tenni az emberi érzés. Még megérjük, hogy a golyókkal mindjárt a szükséges sebészi flastromot, a hozzávaló utasitással egyszerre fogják kilőni, s a csatatéren illy udvarias szavak közben fogják magukat agyonvágni és szúrni: Kedves barátom, felette sajnálom, de hazám nyugalma és boldogsága kényszerit, hogy sirva bár, de más világra küldjelek. Azon felül minden ágyu fölé egy óvó táblát fognak akasztani, mellyen illően felszólittatik az ellenség, hogy közelébe ne jőjjön, különben nem biztositja senki, hogy baja nem akad. – Ugy látszik, hogy a mostani háboruban, legtovább mentek a humanitásban az oroszok. Lőpor aknáikat ugy rakják, hogy sokszor nem az ellenséget, hanem saját magokat repítik a levegőbe, s golyóik sokszor ugy repülnek, kardjaik, szuronyaik ugy találnak, hogy nem annyira a törökök, hanem saját embereik hullnak el. Hanem vajjon humanitásból tették-e ezt? ez a kérdés.
– Az angol lótenyésztés régi jó hirben áll; e hirnek hasznát is veszik az angolok a jelen háborus időkben. A Törökországban levő franczia katonák nem győzik eléggé csudálni az angol katonalovak szépségét, idomosságát és ügyességét. Telivér angol lovat birni, ezt tartja a pénzes fiatal franczia katona legfőbb kivánságának. S ha látja, hogy illy szép lovaik nem csak egyes tiszteknek vannak, hanem az egész angol lovasság olly gyönyörü paripákon ül, hogy a hires longchampsi franczia lóversenyre is beillenének, akkor már határt nem ismer bámulása. Most az a kérdés, hogy fogják e lovak kiállani a nagy strapácziókat? El fogják-e birni a hosszu táborozás nehéz fáradalmait e finom állatok? s nem sinylik-e meg a gyakran szűken jutó és rosz abrakot? Mindekkoráig még nem igen látszik meg rajtok, hogy megfogyatkoztak volna, de alkalmasint még tart a megszokott jó abrak, mit velök együtt szállitottak hazájokból Törökországba. A francziák annál inkább csodálhatják az angol lovasság lovait, mert az ő részökről eddig csak csontos, izmos ágyus lovakat szállitottak oda, s azokban bármit lehet inkább becsülni, mint a vért.