Dinnyészeti interpellatióját e lap 20. számában olvastam s örömmel üdvözlöm önt, érzékileg ismeretlen de szellemileg igen jól ismert irodalmi társam, a dinnyészet szép és áldott mezején! Áldottnak mondom, mert az, kivált iróra nézve, menedékhelyt nyujtván neki a máskép elkerülhetlen szobabeteg arcz és ideg ellen; költőnek, philosophnak, azonkivül is barátkozni kell a természettel, hogy az üres képzelgések ködvilágába ne merüljenek.
Azonban tisztelet becsület de igazság is, ön költő létére, a Svábhegyen lelkesedésében mégis keleten túl magas polczra emelte a dinnyészetet. Ha fris trágyához és üvegekhez nem folyamadik, egy kissé későcskén jut érett dinnyékhez. Az áldott szüz erdei föld, az igaz sokat pótolhat s igy, ha későn is, de elvégre mégis eredményt arat, mert a hányszor a pesti Saharából a budai hegyek közzé vetődöm, mindannyiszor sovargó szemmel tekintem a barna televényes földet, áthelyezni ohajtván belőle pár szekérrel, ha azt Hegeli modorban, a fogalom és tárgy azonságánál fogva, pusztán gondolkodva tehetném; mert hogy valóságban tegyem, Jupiter uram azon hajdani szeszélye tiltja, mellynél fogva a világ szétosztogatásánál, a magyar bölcselkedőkre még kevesebb tekintettel volt, mint a magyar költőkre.
A svábhegyi Siberia daczára, igy tudósit ön, kertjében a dinnyemagvak a szabadban szerencsésen kiteleltek, magoktól kikeltek s kérdi: nem kellene-e a dinnyét is, mint a gabonát, őszkor vetni, minekutána a tapasztalás bizonyitja, mikép az őszi gabona gazdagabb s becsesebb terményt ád mint a tavaszi?
Szelid telet nálunk a szabad földben nem csak a gabonának magvai, hanem más kertiveteményekéi is kiállnak, sőt még a dohány és dinnye magvak is, s igy történik, hogy olly helyen, hol a föld kora tavaszkor fel nem szántatik vagy fel nem ásatik, a maguktól elszórt magvak kikelnek. Van eset, hogy az alföldön, az ugynevezett vadbuza, önmagát szaporítva, kétszer egymásután kielégitő termést ád. Ez bizonyítja termőföldünk erejét, de – köztünk maradjon a szó – nem az alföldi nép aratási szorgalmát. Egy felföldi atyafi, meglátogatván az alföldre költözködött rokonát, midőn földjén illy vadbuzát látott, magvát hegyei közé vitte, de bizony abból azon patriában, hol egy tót deák mondása szerint: „habemus bonam aquam, bonum aërem et praeterea nihil”, (van jó vizünk, jó levegőnk; egyéb semmi) semmi sem lett. Ha a dohány nem hegyeztetik és nem kacsoltatik, őszkor maga körül elszórja magvait s ha e hely tavaszkor fel nem ásatik, szelid tél után, a magvak maguktól kikelnek. Illy önmagát évről évre szaporitó dohányültetvényt Mohácson láttam egy öreg bajtársam kertjében s a terményből is nyertem nehány csomókat. Nem nagy levelű, gyönge pipadohány volt, meglehetős, tudni való nem olly jó, mintha a föld elébb trágyáztatik s jól megmüveltetik.
A dinnye szintezen helyzetben van. Szelid tél után elszórt magvai tavaszkor kikelnek, csakhogy nem tudhatni, hányadik része. A Gazdasági Egyesület budai szőlőkertjében, nem régiben egy bizottmány, mellynek magam is tagja valék, a netalán ismét mutatkozó Odium Tukeri jelenkezését nyomozta. A tudós tagok, szerencsénkre, Tuker ur semmi nyomára nem akadtak s azon kivül nem is láttak semmit; de én, ki a dinnyerászát olly hihetetlen távolságban pillantom meg, mint a hajdani juratus a szép leányt, a trágyadombon egy egész dinnyeültetvényt láttam, melly a multévi dinnyetermés odahányt magvaiból önként keletkezett. Ezen átkozott szokás, a dinnyemagvakat trágyadombra kihányni, életem kis bajai legbosszantóbbjainak egyike. Ha a dinnyész itt Pesten mint én – persze kivált philosophiai nélkülözésből, mint ön gyanitani fogja – paripákat nem tart, s kénytelen idegen kézből trágyát szerezni, általa dinnyeföldjén majd minden évben, a leggyalázatosabb kótyok magvai szóratnak el. Ha ezek azután a táblának földjén kelnek ki, akkor sebaj, kivágjuk; de ha a fészekben: ekkor a szigoruan az elkülönités elvéhez ragaszkodó dinnyész ugyancsak sarokba szorul. Sokszor lehetetlen a kikelt kakuktojásra elébb ráismerni, mint a rásza virágzásakor s ekkor már késő, a körülötte álló tiszta faj himpor- közösülés által már el van korcsosítva. Mult évben is igy jártam egy egész tábla Mészáros dinnyével. Meg nem szedhettem magvait. Ez oknálfogva ezentúl idegen trágyát fészekbe nem merek használni, ha csak elébb egy évig kertemben halomban nem állott és párszor meg nem forgattatott.
De, fogja ön kérdezni, a kikelt és szorgalmasan ápolt kakuktojásból, bizonyosan paradicsom-madár fejlődött ki, – Manót! gyalázatos ehetetlen kóty; ez szaporitja még a boszuságot! Megmondom okát.
Az őszkor elvetett búza gazdagabb és nehezebb termést át, mint a tavaszkor elvetett; mert magvai még a tél beállta előtt kikelnek, a csirák meggyökeresednek, megbokrosodnak s kiállják a telet s következés képen a palánta jövő évben tökéletesebben fejlődvén ki, nagyobb s nemesebb terményt is ád. A dohánynyal dinnyével ellenkezőleg áll a viszony. Melly mag tél előtt kicsirázik, az télen át elvesz, isten tudja mennyi; tehát csak a tavaszkor kicsirázott mag kelhetvén ki, a palánta teljesebben ki nem fejlődhetik mint a tavaszkor elvetett magból keletkezett s következésképen tökéletesebb gyümölcsöt nem is adhat. Főleg pedig a bizonytalanság az, melly a dinnyészt az őszi vetéstől eltiltja. Ha a dinnyész előszeretettel eleve elkészít mindent, mi termesztése sikerét biztosithatja, s minden készen van, csak a fő – a rásza hiányzik; nincs ennél boszantóbb körülmény, mert a későbben vetett s későbben megért dinnye nem olly becses többé. A dinnyemag általában kényes, rosz időjáráskor ollykor még tavaszkor elvetve sem kel ki vagy igen gyéren, miért is a mükertészek, kik termesztésük eredményét nem koczkáztathatják, mert egész keresetüket képezi, nem is vetik el hidegföldbe, hanem mindig melegágyba, s azután onnan ültetik át a kész rászát a szabadba.
Próbálni azonban mindent lehet, sőt kell is, igy magam is nem egyszer neveltem fel illy magától a szabadban kikelt rászát; de semmi előnyt nem találván, a régi szokásnál maradtam, reményt veszitve hogy ez valaha változhatik.
Talán többet is szóltam már mint kelletett volna olly tárgyról, melly önt, tisztelt dinnyészeti társam, érdekli ugyan; de érdekli-e e lap olvasóit és a tisztelt szerkesztőséget is? azt nem tudom, sőt kétlem. Ha vétettem, bocsánatot kérek; Pilátusként mosván kezemet, mert a történt interpellatiója csakugyan felelnem kelletett.*)
Szontágh Gusztáv.