(Vége.)
Igy lőn Fülöp általános rémület tárgya. A titok, mibe burkolózott, még növelé valódi félelmességét. Gonosz szellemnek tartatott, ki az éjfél sötétében csúszik, kinek jövetét senki előre nem láthatá, s ki ellen senki eléggé nem őrizkedheték. Az egész vidék hír és aggodalommal volt tele. Fülöp a mindenüttlét tulajdonságával látszott birni; mert a hosszu vonalon, bárhol történt kirontás, azt hivék, hogy Fülöp állott élén. Némi babonás fogalmak is keringtek felőle: hogy bűvészetet űz, és egy vén boszorkányt, vagy jós-nőt tart magánál, ki őt bűvszereivel és szellemidézéseivel segíti. Ez valóban gyakran történt az indiánfőnököknél, vagy mivel maguk hittek benne, vagy mivel hatást gyakoroltak vele harczosaikra. A jós és álomlátó hatása az indiánok lelkére harczaiknál, az ujabb időkben tökéletesen bebizonyult.*)
Azon időben, midőn Fülöp Pocassetből kisiklott, helyzete igen kétes volt. Küzdereje a gyakori csaták által leolvadt, és elvesztette csaknem minden segéd forrását. E végszükségben egy hű barátot talált Canonchet, minden narrhagansetsek fő sachemjában, fia és örökösében Miantonimonak, a nagy sachemnek, ki mint emlitve volt, az összeesküvési vád alól fölmentés után, az ültetvényesek hűtlen suttogásaira titokban elitéltetett. Canonchet – mint a történész megjegyzi – apjának egész szemtelenségét és büszkeségét birá, valamint örökké annak gyülöletét is az angolok iránt. Igenis: örököse volt az apján elkövetett bántalomnak, jogtalanságnak és törvényes megtorlója gyalázatos halálának. Jóllehet ő tettleges részt nem vett e reménytelen harczban: mégis nyilt karokkal fogadá Fülöpöt és serege romjait, s fölajánlá nagylelküleg részvétét és segélyét. Ez voná fejére az angolok gyülöletét, kik elhatározák megtenni az utolsó csapát a két sachem megrontására. E végre jelentékeny haderőt vontak össze Massachusets-, Plymouth- és Connecticut-ból, és tél közepén a narrhangasets törzs birtokaiba küldék, midőn a befagyott, lombtalan ingovány könnyen járható, és nem ajánlkozhaték többé sötét áthathatlan zugul az indiánoknak.
Canonchet, ki a támadást előre látá, hadkészlete legnagyobb részét, valamint az öregeket, betegeket, nőket és gyermekeket egy erősségbe küldötte, hová ő és Fülöp összes hadcsapataikat összevonták. Ezen erősség, mit az indiánok bevehetlennek hittek, egy halmon feküdt, vagy inkább 5–6 hold területnyi szigeten, mocsár közepett, olly gond- és ügyességgel készítve, hogy jóval felülmulá mindazt, mi indián várműveknél látható, bizonyságaul a két főnök katonai lángeszének.
Egy szökönc indiántól vezetve, nyomultak az angolok a decemberi havon a vármű elé, és megtámadák az őrséget. A csata heves és rendetlen volt. A támadók az első rohamnál visszaverettek, legderekabb tisztjeik kezökben karddal lövettek le a megrohant sáncz tetején. A támadás azonban jobb sikerrel ismételtetett. A támadók szilárd állást nyertek; az indiánok állomásról állomásra nyomatva védelmeztek minden talpalatnyi földet, és küzdöttek a kétségbeesés erejével. Legjobb harczosaik levagdaltattak, és Fülöp és Canonchet hosszu, véres csata után, egy maroknyi harczossal kivonultak az erősségből, és a körülfekvő ős erdők homályiban kerestek menhelyet.
A győzők a kunyhókat és erősséget felgyujtották. Fényes lángban állt minden; tehetlen aggok, nők és gyermekek sikoltása hangzott a lángmorajban. Ez utolsó borzasztó tett fölrázta magát az indián stoicismust; a szomszéd ős erdők harsogtak a futó harczosok kétségbeesési és dühkiáltásaitól, a mint látták lakhelyök pusztulását, és hallották nőik, gyermekeik halálsikoltásait. „A kunyhók lángropogása, – mond egy hasonkoru történész – a nők, gyermekek nyöszörgése, sikoltása és a harczosok ordítása, félelmes megrázó jelenetet képeztek, ugy, hogy néhányan a katonák közül is igen megindultak.” Ugyanazon történész tartózkodva hozzáteszi: „Később gondolkodtak fölötte, és komoly vita tárgya lőn: vajjon az ellenségnek élve megégetése megegyező-e a humanismussal és az evangeliom szelid tanaival?”
A derék emelkedett lelkű Canonchet sorsa különösen figyelemre méltó, s életének, utolsó jelenete legszebb példánya az indián lélekfönségnek.
Az elhatárzó vereség után megrabolva hatalma- és segédforrásaitól, visszautasitott szövetségesei- és szerencsétlen ügyéhez híven, minden békeajánlatot, mellyet tettek: ha Fülöpöt és társait elárulá. Kijelentve: hogy védni fogja magát a legvégsőig, semhogy az angolok szolgája legyen. Midőn lakhelye lerombolva, országa a hódítók berohanásai által elpusztítva, eltörölve volt: kényszerült Connecticut partjaira vándorolni, hol haderőt szervezett a nyugoti indiánokból, s több angol ültetvényeket elpusztított.
Tavasz kezdetén tizenhárom választott harczossal kiindult egy merész vállalatra. Ugyanis Saeconk-ba, Mount-Hope közelébe akart nyomulni, eleséget szerzendő a csapatok élelmezésére. E kis kalandor-tömeg észrevétlenül jutott át a Pequeods földön, és a harrhangasets törzs közepén állapodott meg, s egy elhagyott kunyhóban a Pantuket folyam partján nyugodott, a mint hirül hozák: hogy az ellenség közel van. Kettőt emberei közül a szomszéd halom ormára küldött bizonyos hirt veendő az ellenség felől; de kik megrettenve a gyorsan előnyomuló indián- és angol csapatok megjelenésén, léleknélküli sietséggel rohantak el a vezér mellett, anélkül, hogy azt a veszélyről tudósitanák. Canonchet másik futárt küldött, ki hasonlót tőn. Erre küldött még két embert, kik közül egyik megzavarodva, ijedten tért vissza, s jelenté: hogy az egész britt haderő jelen van. Canonchet-nek csak a rögtöni futás maradt fönn. Keresztül akart siklani a hegyen, de észrevétetve, az ellenséges indiánok- és némelly gyorsabb angoloktól üldöztetett. Midőn gyorsabb üldözői beközelíték, hogy futását gyorsíthassa elveté köpenyét, ezüst síkkal kivart öltönyét, övét, mikről ellenei megismervén, kettőzött hévvel üldözték.
Végre a mint egy folyón átgázolt, lába megsiklott, a vízbe esett és puskája megnedvesült. Ez eset annyira megzavarta: hogy mint később bevallá: szíve és lelke megfordult s erőtlen lett, mint száraz ág… annyira, hogy a mint egy pequeod-indián a folyótól nem messze megragadá, nem volt képes ellentállani, bár rendkivüli testi erővel és rettenthetlen bátorsággal birt. De, midőn fogolynak látá magát, fölébredett egész kevélysége, és mi, fejedelmi léleknagyság villámait látjuk abban, mit róla ugyanez időből beszélnek ellenségei. Ugyanis egy legelébb közeledő angol suhancz kérdéseire igy válaszolt: te még gyermek vagy, nem értesz a hadügyekhez, küld bátyádat, vagy főnöködet, azzal beszédbe ereszkedem.
Jóllehet többször megkinálták életével a törzséveli meghódolás feltéte alatt; de mindig megvetéssel utasitá vissza azt, s ellenkezett illyszerű ajánlatot tenni alattvalóinak; mert előre tudja, mint mondá: hogy közülök arra egy sem leend képes. A mint hitszegését, fenyegetéseit, hogy az angolokat házaikban akará megégetni, szemére hányák, nem tartotta érdemesnek igazolásra s válaszolás: hogy mások ép olly háborura hajlók mint ő, és hogy: „róla többé hallani sem akar.”
Olly nemes, rendületlen lélek, olly hű ragaszkodás ügyéhez, barátaihoz… meghatott volna minden derék, nemes kebelt; de Canonchet indián volt; olly lény, ki iránt a háboru kiméletet, az emberiség törvényt, a vallás szánalmat nem ismer… elitéltetett halálra. Utolsó szavai, mik a rege ajkain élnek, méltók valának magas lelkéhez. Midőn halálitéletét kimondák, megjegyezte: „hogy vele tökéletesen megelégedve van, mert igy elébb meghaland, mint szive ellágyult, vagy olly valamit mondhatott volna, mi hozzá nem méltó leendett.”
Az erősség bevétele s Canonchet kivégeztetése halálcsapás volt Fülöpre. Hasztalan kisérté meg haderő gyüjtés végett a mohaoks törzs fegyverre izgatását; mert bár természetes államférfiui bölcsességgel birt: tervei a mivelt ellenség túlnyomó eszélyessége által meghiusultak, és a fehérek hadtapasztaltságátóli félelem, megingatá a szomszéd törzsek határozottságát. A szerencsétlen főnök látta naponként fogyni küzderejét, és elolvadni maga körül csapatait. Egy rész elcsábítatott a fehérek által, a más rész éhség, fáradalom, és szüntelen nyugtalanító támadások áldozata lőn; elvétettek élelemszerei, szemei előtt hulltak el legjobb barátai, nagybátyja mellette lövetett le, nővére foglyul hurczoltatott, s egy gyors menekvéskor kényszerült nejét, és egyetlen fiát az ellenség kezeiben hagyni.” Midőn romlása – mond a történész – igy lassan-lassan elközelgetett, szenvedése nem rövidült, hanem növekedett; mert érzé, mit tesz: fogságban tudni gyermekét, elveszítni barátait, legyilkoltatni alattvalóit, eltépni rokonsági köteléket és megfosztani önmagát minden örömtől, mielőtt saját életével lakolna.”
Hogy csordultig legyen a balsors kelyhe: alattvalói összeesküdtek élete ellen, gyalázatos biztonságot vásárlandók maguk számára. Leghűbb követői, Vetamoe, egy indián herczegnőnek s rokonának alattvalói, szinte árulás által estek az ellenség kezeibe. Maga Vetamoe is köztük volt, s hogy elszökhessen, keresztül uszta a szomszéd folyamot. Lehet, hogy az uszás kimeríté erejét, vagy az éhség és hideg ölte meg… holtan és mezetlenül találtatott a folyamparton. Azonban az üldözés nem egyszer érte czélját a sírnál. Maga a halál a szerencsétlenek menhelye, hol felhagynak a gonoszok üldözéseikkel, nem nyujthatott menedéket e szerencsétlen asszonynak, kinek nagy bűne a hűség volt, rokonai és barátai iránt. Hullája embertelen és gyáva boszu tárgya lőn; feje levágatott, karóba huzatott és ugy mutogatták elfogott alattvalóinak, Tauntonban. Ezek rögtön megismerték szerencsétlen királynőjük vonásait, s e látmányon annyira megrendültek, hogy a tudósitás szerint: „a legborzasztóbb és ördögibb fájdalomkiáltásban törtek ki.”
Fülöp a nyomor és szerencsétlenség csapásait, mellyek minden oldalról megrohanák, férfias szilárdsággal tűrte; de a seb mit szivén alattvalóinak árulása vágott, a kétségbeesés felé tolta őt. Azt mondják, hogy: „az időtől derült nem volt soha, és terveit nem közlé senkivel. Reménye elveszett, vállalkozó szelleme kialudt; körülnézett, és csak vészt és pusztulást, és sötétséget látott maga körül; nem volt egy szem, melly megsirassa, egy kar, melly segélyt nyujtson felé. Egy kis csapat harczossal, melly hű maradt kétségbeesett helyzetében, barangolt Mount-Hope vidékére ős apáinak fejedelmi székhelyére. Lappangva csuszott tova mint kisértet, hajdani hatalmának és szerencséjének szinhelyén hazátlanul, barátlanul és családtalanul. Szánandó helyzetének hívebb rajza nincs, mint mellyet a történész egyszerü tolla nyújt, ki akarata ellen szánó érzelmet kelt az olvasóban, a szerencsétlen harczos iránt. „Fülöp – mond ő – miután az angoloktól vadállatként több száz mérföldet ide s tova vadásztatott, végre saját völgyeibe nyomatott vissza, hol legjobb barátaival egy ingoványba rejté magát, melly börtönévé vált, hol bezárva maradt, mig a halál angyala megjött, végrehajtandó rajta Isten akarata szerint a boszuparancsot.”
A végső kétségbeesés ez utolsó menhelyén hajdani nagysága lengi körül emlékezetét. Mi ugy rajzoljuk őt, a mint hallgatagon szerencséje romjain merengve gondemésztett harczosai közepett ül, s a mint neki rejthelyének félelmessége és zordonsága bizonyos vad nagyságot kölcsönöz. Megveretve, de nem megtörve; eltiporva, de nem megalázva, még kevélyebbnek mutatkozott a balsors nyomása alatt, és némi vad örömöt érzett abban: kiüríteni a romlás kelyhét végső csepjeig. Kis lelket megtör és megaláz a szerencsétlenség; nagy szellemek fölmagaslanak azon. Már a meghódolás gondolata képes volt fölverni Fülöp dühét, s egy harczosát, ki békeajánlatot tett, megölte rögtön. A megölt testvérje elszökött, s elárulta boszúból főnöke menhelyét. Egy csapat fehér és indián küldetett rögtön az ingoványba, hol Fülöp düh- és kétségbeeséstől emésztve lappangott, s mielőtt megérkezésüket sejtené, bekeríttetett. Kevés percz alatt leghívebb öt harczosát látta halva rogyni lábaihoz; hasztalan lőn minden ellenállás; kirohant állomásából, merész kisérletet tőn menekvésre; de egy saját törzsebeli szököncz indiántól lelövetett.
Ime egyszerű története a derék, de szerencsétlen Fülöp királynak, ki mig élt, üldöztetett; halála után rágalmaztatott és meggyaláztatott. Ha azonban magát az előitéletes történetiratot vizsgáljuk is, mellyet ellenségei hagytak: kedves, nagyszerü jellemvonásaira találunk, mellyek rokonszenvet költenek sorsa, tiszteletet emlékezete iránt. Ugy találjuk: hogy a legsulyosabb gond és vadszenvedélyek közepett, miket a háboru szül, a szelidebb férji érzelem – apai gyöngédség – valamint a barátság feláldozó érzelme iránt sem volt közönyös. „Kedves nejének és egyetlen fiának” fogsága legélesebb fájdalmat okozott neki; barátainak halála egy-egy ujabb sebet vágott fájó lelkén; honfiainak árulása és pártütése, kiknek rendületlenségére épité reményét, széttépte szivét, és feldulta lelke nyugalmát. Fülöp honfi volt, ki hazája földén szerelemmel csüngött; herczeg, ki alattvalóit szerette, elkeseredett a tőlök vett méltatlanságon; hős, ki a csatában merész, szerencsétlenségben kitartó volt; tűrt fáradalmat, éhséget, szenvedést és az ügyért, mellyért vivott, éltével áldozott. Kevély szivvel és a termeszeti szabadság szilaj szerelmével inkább akart a rengeteg vadai között barangolni, vagy a lápok és ingoványok nyomoru sivár rejtekeiben lappangani, mint meghajtani kevély lelkét a járom alá és függve élni az ültetvényesek kellemei és kényelmeiben. Hősi tulajdonokkal, merész vitézséggel – mellyek bár kit a művelt világból történelem és költés tárgyává teendettek – vándor és földönfutó volt hazája földén, és mint magános hajó elveszett a sötétben és viharban, anélkül: hogy a szánalom könnye hullna utána, vagy egy baráti kéz följegyezné végső csatáját.