Sajnálandó, hogy a korábbi irók, kik Amerikai felfödözését és népesülését tárgyalták, részletesebb és részrehajlatlanabb rajzát nem adták a férfiaknak, kik a vadak közt szerepelnek. A kevés adoma, mi hozzánk jutott, sajátságteljes s igen érdekes; mélyebb tekintetet enged vetnünk az ember lényegébe; kimutatja: mi ő sorsszerü eredeti állapotában, s mit köszönhet a civilisatiónak. Némi fölfedezési élvet ad, ha a vad, járatlan nyomokon emberi természetre akadunk, s látjuk a különbséget, mivé fejlett az mesterségesen a társadalom karjai közt, és mivé nőtt szabadon, a természet kebelén.
Az ember a társadalomban, hol szerencséje, sőt csaknem létezése is embertársai véleményétől függ, szüntelen betanult szerepet játszik; eredeti merész jellemvonásai vagy egészen lehámlottak, vagy legalább az ugynevezett jóéletmód általánosító befolyása alatt szelidültek; szóval az ember civilisálódott, mi körül-belül ennyit tesz: megtanulta a nemes érzelmek látszatát ölteni fel, olly jól: hogy csaknem lehetlen megkülönböztetni mesterséges jellemét a valóditól. – Az indián ellenben nem ismerve a társadalmi élet kényszerét, finomságait és jobbadán magános, független lényül barangolva a rengetegekben, egyedül hajlama és okossága sugalmainak hódol, és igy lelke tulajdonai szabad fejlődésükben rendkivüli nagyságot és emelkedettséget érnek el. A polgári társaság hasonló a virágos rónához, hol minden emelkedés elsímitva, minden tövisbokor kitépve van; hol a szem örömmel mulat a bársonyszerű sík mosolygó zöldjén; de ki a természetet egész vadságában és változatosságában tanulmányozni akarja: mélyedjen a rengetegekbe, kémlelje a hegyszakadékokat, záporpatakok rohanását sziklaéleken és szédelgős örvények mélyeit.
E nézet szállta meg lelkemet, a mint esetlegesen egy művet olvastam a gyarmatok korábbi történetéből, mellyben elkeseredéssel van kimondva az ítélet az indiánok kegyetlenkedése és hadviselése fölött, Uj-Anglia*) ültetvényeseivel. A tudósitások részrehajlók, mégis azon szomoru bizonyosságra vezetnek: hogy a civilisatio első csirája a benszülöttek vérében fakadt fel, – hogy az ültetvényesek könnyen engedték magokat hódítási vágyból ellenségeskedésre ragadtatni, – hogy hadviselésük kiméletlen és gyilkos volt. – A képzelem megborzad a gondolatnál: hogy mennyi értelmes lény töröltetett el a földről; mennyi derék, nemes szív, legtisztább bélyegével az Istenségnek, törött meg és tiportatott a porba.
Ez volt sorsa Pokanoket Fülöpnek is, egy indián harczosnak, kinek neve ekkor rettegéssel tölté be Massachusetts és Connecticut tartományokat. Fülöp legkitünőbb volt a hasonkoru sachem-ok**) közül, kik Uj-Anglia első gyarmatai korában a pequods, narrhangasets, vampanoags, és több keleti törzsek fölött uralkodtak.***) E vad tömeg gyermekei benszülött hősök voltak, hadgyakorlat nélkül; de kik a legvitézebb ellenállást tanusították, mire csak emberi természet képes, és küzdöttek végső lehelletig a győzelem legkisebb reménye, vagy dicsőség gondolata nélkül egyedül hazájok ügyeért; költői korszakban élve, méltó tárgyai történet és regényes költésnek: mégis alig maradt fen hitelre-méltó nyomuk a történet lapjain; hanem lappangva csúsznak mint óriás árnyak a regevilág homályos alkonyulatában.
Plymouth ültetvényesei mint zarándokok – miként saját ivadékaiktól neveztettek – kerestek menhelyet az ó-világ vallási üldözései elől az uj világ partjain. Helyzetük eleinte rendkivül szomoru és borzasztó volt. Számuk csekély, ez is betegség és fáradalmak által hamar olvadt. Környezve kietlen rengeteg és vad törzsektől, kitéve csaknem sarkszerü (polusi) tél szigorának, változékony égalj rombolásainak, kedélyük sötét sejtelemben borult el, s csak vallási lelkesültségök gerjedelme tartá fen a kétségbeesés szélén ingadozókat. Ez elhagyott helyzetben ment hozzájok Massasoit, vampanoags törzs sachem-ja, egy hatalmas főnök, ki széles földterületen uralkodott, és a helyett, hogy gyöngeségüket használva kiűzte volna birtokából, barátságot s őskori vendégszeretetet tanusított. Koronként megjelent Massasoit Uj-Plymouthban, maroknyi néptől kisérve, megkötötte a béke- és barátságszövetséget, eladott nekik egy rész földet, s megigérte részökre nyerni szövetségeseit, a többi vadakat is. Beszéljenek bármit az indiánok hűtlenségéről: annyi bizonyos, hogy Massasoit becsületessége fölött kétely nem emelkedett. Hű és nagylelkű barátja maradt a fehéreknek, tűrte terjeszkedésüket, és nem tekinté féltékenységgel növekedő hatalmukat. Kevéssel halála előtt még egyszer meglátogatá Uj-Plymouth-ot, megujítandó a békeszerződést, és érvényesítendő utódaira nézve is.
Ezen tanácskozmány alkalmával biztosítandó ős apáinak vallását a missionariusok harapódzó buzgalma ellen, föltételül szabá: meggátolását minden további kisérletnek, népét pártütővé tenni apái vallásához. Azonban, midőn e feltételt az angolok makacsul ellenzék, felhagyott akaratával. Legutolsó tette volt: hogy két fiát, Sándort és Fülöpöt (miként az angolok nevezték) egy előkelő ültetvényes lakhelyére vitte, kölcsönös jó akaratot és bizalmat ajánlott s kérte, hogy azon szeretetet és barátságos viszonyt, mi közte s a fehérek közt létezett, gyermekire ruházzák át. A jó öreg sachem békében halt el, s boldogan tért meg apáihoz, mielőtt a balsors villáma megdörrent volna törzse fölött; de gyermekei visszamaradtak érezni a fehérek hálátlanságát.
Idősebb fia Sándor követte a főnökségben, ki heves, zordon kedélyű és büszke volt öröklött jogára és méltóságára. Az idegenek dölyfös politikája és dictatori viselete fölverte haragját és nyugtalansággal, boszusan nézte az irtó háborut a szomszéd törzsek ellen. Majd később saját személye iránt is ellenszenvet kelle tapasztalnia, azzal vádolák: hogy a narrhangasets törzzsel titkos szövetségben áll zendülés szításra, mellynek czélja: az angolokat kiűzni az országból. Nem határozható meg: vajjon tényeken nyugszik-e a vád, vagy puszta gyanún; de annyi világos az ültetvényesek erőszakos eljárásából: hogy érezték hatalmuk gyors növekedését, és kezdtek durvák és gondolatlanok lenni a bennszülöttek iránt. Fegyveres erőt küldöttek Sándor leküzdésére s törvényszék elé állitására. Fölkeresték őt erdőzugaiban, és megtámadák egy vadásztanyán, hol kiséretével a vadászat fáradalmai után gyanutlanul pihent. E véletlen letartóztatása és megsértése uralkodói méltóságának, annyira felingerelte a kevély vad haragját, hogy erős forrólázba esett. Megengedtetett ugyan hazatérnie azon föltét alatt, hogy kezestül visszatérteig fiját küldje be; de a vett csapás ránézve halálos volt, s mielőtt haza érne, meghalt, áldozatául megsértett lelke fájdalmainak.
Sándornak utóda lett Metamocet vagy Fülöp, miként őt az ültetvényesek nagyratörő szelleme s becsvágyó kedélyeért nevezték. Ismert ereje, és vállalkozó szelleme féltékenység és aggalom tárgyává tevék őt, és vádolák titkos, kérlelhetlen ellenszenvvel a fehérek iránt. Ez igen valószinü s természetes volt. Ugy tekinté őket mint eredetileg betolakodókat, kik a bennszülöttek együgyüségét használva, olly befolyást szereztek, melly az indián ős életnek rövidséget okoz. Látá kinyomva ősi birtokából, gyönge- széttépett- és leigázottá válni nemzetét, s elenyészni a földszinéről. Mondható: hogy a föld eredetileg megvásároltatott az ültetvényesek által; – de ki nem ismeri az indiánoktóli vásárlásmódot a gyarmatok korábbi idejében? Az európaiak, kereskedelmi ügyességöknél fogva, mindig előnyös foglalkozást űztek, s jelentékeny területeket nyertek a folytonos mozgalmak hullámzása közt majd törvényesen, majd törvénytelenül. Egy miveletlen vad keveset törődik a törvény eszélyességével, mellynek következtében törvényesen a rövidebbet huzhatni. Szemszuró tények, mik után ő itél; és Fülöpnek elég volt tudni: hogy honfiai az európaiak benyomulása előtt, a föld urai voltak, és most hontalanok, – földönfutókká váltak, apáik honában. Bármi élénk volt is a köz-sérelem érzete, s megalázó a bátyjávali bánás: most elnyomta azt; megujitá a békeegyezményt, és több évig békében élt Pokanoketben, vagy mint az angolok nevezték Mount-Hopeban, őseinek fejedelmi lakhelyén. A gyanú, melly eleinte csak mulékony és határozatlan volt, kezdett mindig határozottabb alakot és alapot nyerni, még végre vádolák: hogy szándoka felszítani a lázzadás lángjai a különböző keleti törzsekben s egy mindenütt hason időben tett erő feszítéssel, lerázni az elnyomók jármát. Azonban illy időtávban a hihetőség fokát meghatározni nehéz; de az való: hogy a fehérekben gyanura annyi hajlam, erőszakoskodásra annyi készség volt, hogy náluk minden haszontalan fecsegés sulyt és jelentéket nyert; a tömegben pedig találkoznak árulók, ha a hírhordás kegyeltetik és jutalmaztatik, és a kard könnyen kirepül a hüvelyből ott, hol sikere biztos, s országokat metsz.
Az egyetlen határozott vallomás Fülöp ellen Sausamánnak, egy áruló indiánnak vádja volt, kinek természetes ravaszsága fokozódott az ültetvényeseknél nyert nevelés által. Két- vagy háromszor cserélt hitet és urat, olly könnyüséggel, melly eléggé bizonyitá elvei változékonyságát. Egy ideig Fülöp bizalmas titoknoka volt, jóakaratát és védelmét élvezé. Midőn azonban sejté: hogy a balsors fellegei megtorulnak védnöke feje fölött, elhagyta, átment a fehérekhez s vádlóul lépett fel ellene, miszerint terveket koholt volna biztonsága ellen. Szigoru vizsgálat állt be. Fülöp és alattvalói alá veték magokat a vizsgálatnak; de mitsem bizonyíthatának ellenük. Az ültetvényesek azonban tovább mentek, sem hogy visszaléphetének; már korábban egyetértettek a fölött: hogy Fülöp veszélyes szomszéd; bizalmatlanságukat nyiltan kimondották, s igy a rendes következtetések sorozatán, Fülöp halála saját biztonságukra szükségessé vált. A hűtelen, áruló Sausamán kevéssel ezután holtan találtatott egy tóban, áldozatul törzse boszujának. Három indián, kik közül egyik barátja és tanácsnoka volt Fülöpnek, befogatott, törvényszék elé állitatott, egy igen gyanus tanú vallomására elitéltetett, és mint gyilkos kivégeztetett.
Az alattvalóin végrehajtott eljárás és bátyjávali megalázó bánás, sérték Fülöp kevélységét és izgalomba hozák egész szenvedélyét. A villám, melly olly közel vágott lábaihoz, figyelmezteté a közelgő zivatarra, s elhatározta: nem késedelmezni többé a fehérek irányában. Még élénken élt emlékezetében, bántalmazott, eltiprott testvérének sorsa, és uj intéskép állt előtte a narrhengasets törzs nagy sachemjé-nek Miantonimo-nak szomoru története, ki miután vádlóival a gyarmat törvényszéke előtt merészen szembeállt, magát az összeesküvési vád alól tisztázta, s békebiztosítást nyert, utjában hitszegőn elfogatott. Fülöp összegyüjté tehát harczosait, a közérdekbe vont rábeszélésével annyi idegent, mennyit csak tudott, a nőket gyermekeket biztonság végett a narrhangesets törzshez küldé, és a hol csak megjelent, fegyveres erő környezé.
A gyanu és ingerültség ez állapotában elég volt egyetlen szikra a láng kilobbantására. Az indiánok, kik fegyveresen jártak, hatalmaskodtak, és több apró rablásokat követtek el. Illy száguldozás alkalmával egy ültetvényes, egy indián harczosra lőtt, és azt megölte. Ez szolgált ürügyül az ellenségeskedés nyilt kitörésére. Az indiánok siettek társuk megboszulására, és fölhangzott a harczkiáltás egész Plymouth-ültetvényben.
E sötét és szomoru idők korábbi történetirataiban, a közhangulat beteges állapotának jeleire találunk. A sötét vallási nézet és helyzetük elhagyottsága, a nyomtalan erdők és vadtörzsek között, babonás fogalmakhoz vezették az ültetvényeseket, és képzelmöket a lélekvándorlás, boszorkányság stb. borzalomképeivel tölték meg. E szerint hittek az előjelekben is. A Fülöp- és indiánokkali bonyodalmat félelmes jelek sokasága előzte meg, melly nagy és közromlás előhirnökeül tekintetett. Uj-Plymouthban igen világosan volt látható az égen egy indián tegez, mit a lakosok „csudajelentés”-nek néztek. Hadley-ben, Nordhamptonban és a vidék városaiban egy „nagy ágyudörrenés hallatszott, mire a föld megrendült, és az egész vidék viszhangozott.” Mások egy csendes, napsugáros reggelen, puska- és muskétalövésekre ijedtek föl; golyózápor zugott és trombitazaj hangzott a levegőben keletre vonulva. Mások lódobogást véltek fejök fölött hallani, és némelly csudaszülöttek, kik ez időre estek, szomoru sejtelemmel tölték el a babonás nép lelkét. Sokat e csudás hangokból természeti tüneménynek tulajdoníthatunk: éjszakfénynek, melly a szélesség e foka alatt igen világos; meteoroknak, mellyek a levegőben szétpukkannak; a zivatar esetleges zugásának a fák koronáin a rengetegben; leszakadt szikladarabok, kidült ezredes tölgyek ropogásának vagy más szokatlan hangok- és csattanásoknak, mellyek a magános erdővidékeken olly különösen, olly kisértetien hangzanak. Köz-elterjedése e babonás fogalmaknak és azon komolyság, melylyel a kor legtudósabb férfiai azokat előadják, elég világosan jellemzik azon idők szellemét.
A harcz, mit itt következik, ollynemü volt, mi átalánosan jellemzi a mivelt emberek és vadak közti hadfolytatást; a fehérek részéről túlnyomó tapasztaltsággal és szerencsével folyt, anélkül mégis, hogy vetélytársuk vérét kimélték, és természeti jogát tisztelték volna; mig az indiánok a kétségbeesés azon erejével küzdöttek, melly nem irtózik a haláltól, a békétől nem vár semmit, csak megaláztatást, szolgaságot és lassu halált.
A hadi eseményeket, egy tiszteletes lelkész irja meg, ki borzalommal beszéli az indiánok kegyetlenkedéseit, bármi igazolhatók is; mig a fehérek legvérengzőbb iszonytetteiről tetszéssel emlékezik.
Az indiánok szándoka volt, kiterjedt és mindenütt egyidőbeni támadás, mi ha tervezetesen készült, nem közlélekre mutat, és ha korán föl nem fedeztetik, kiható következményü leendett. De igy a kitört háboru magános csatározás, egyes fegyvertények, összefüggetlen vállalatok puszta sorozata volt. Azonban igy is kitünik Fülöp katonai lángesze és vadbátorsága; még az előitéletes, részrehajló tudósításokban is akadunk tényekre, mellyek erős akaratot, gazdag segédforrást, daczkedvet a sorssal, kitartást és rendületlen határozottságot tanusítanak.
Kiüzve ősi birtokából, azon nagy és nyomtalan erdőségbe veté magát, melly az ültetvényekre dült, melly minden élő lénynek a vadállatok- és indiánokon kivül járhatlan vala. Itt voná össze küzderejét, miként vihar, melly felhalmozza vészeit a felleg-kebelben, kitörendő ott, hol legkevésbé gyanítják, hozva magával romlást és ijedelmet. E bekövetkező pusztulás hirnökei jelentkeztek itt-ott, mellyek rémülettel tölték az ültetvényesek lelkét. Hallatszott néha egy-egy puska-durranás az elhagyott erdővidékben, hol köztudat szerint egy fehér sem volt; a rengetegben barangoló állat sebesülve tért haza, és meg-megjelent az erdőszélen egy-két indián leselkedve, el-eltünve gyorsan, miként halgatagon vonagló villám a fellegpárkányon, mellyben zivatar készül.
Jóllehet Fülöp gyakran üldözve és bekeritve volt, kisiklott mindig s csudaképen tűnt el a rengetegben nyomtalanul, míg ismét egy egészen ellenkező ponton jelent meg, és pusztított. Hadműködése alapját a lápok és ingoványok képezék, mellyek Uj-Anglia némelly részeiben számosak, mély fekete, posványrögökből állva, mellyek közt csalit, tövisbokor, terjengő burján, dült fák szétszakadt ivódó törzsökei, barna bűröktől benőve, szétszórva hevernek. Bizonytalan talap, átszőtt ösvény tevék e vidéket járhatlanná a fehéreknek, míg az indián zerge-gyorsasággal szökelt rajta tova. Ezek egyikébe a pocasset-necki ingoványba szorittatott egykor Fülöp egy csapat harczossal. Az angolok nem merészlék üldözni, félvén a sötét borzalmas vidékbe nyomulni, hol a mocsár- és iszapdugványba merülni, vagy a leselkedő ellenségtől véletlenül lelövetni semmi kedvök nem volt. Megrakták tehát az ingovány bejárását, és erősséget kezdtek hányni az ellenség kiéheztetése tekintetéből; de Fülöp és harczosai az éjben tutajokon keresztültevék magokat a tengerkaron, és hátrahagyva nőket, gyermekeket, nyugotra siklottak; fölszították a harczlángjait a massachusets törzsei közt, a Nipmuk kerületben és Connecticut ültetvényeit fenyegeték.
(Vége következik.)