Az ujságokból olvastam Pesten, hogy pünkösdhétfőn Füredet bállal nyitják meg. Más embernek talán ez is elég lett volna, hogy kedvet kapjon oda rándulni, de én ezen kivül a Balatont is akartam látni, még pedig gőzösön, s partját a regényes várromokat. Igy történt, hogy pünkösdvasárnapján Pestről elindulván, aznap Fehérvárra értem. Hétfőn délután, zsidó gyorskocsival csak Veszprémig jöhettem, mert egy faluban hol épen próczeszió volt, kocsisunk és a népség közt perpatvar támadt, ugyhogy lovait össze vissza rángatták, istrángjait elszakitották s őt magát be akarták zárni. Csak nagy bajjal menthettük meg. Kedden Veszprémből 3 pftért Füredre értem, hol a bálról semmit sem tudtak, de bajos is lett volna annak megtartása, mert a fogadóban kivülem csak még egy szobában volt idegen. Rut hideg esős idő volt. Itt tudtam meg, hogy a balatoni gőzöst eladták, s most mozdulatlan hever.
Nem érhetvén czélomat, hogy a gőzösön utazhassak, szerdán korán reggel a faluba mentem s 7 pfért fogadtam kocsit Sümegig. Innen másnap hajnalban Tátika bércze felé vettem utamat. Hamar elhagytam a főutat, mert egy mellékut egyenesebben látszott czélomhoz vezetni. Bezzeg! egy órai járás után az én utam hirtelen káposztaföldekbe végződött, mellyek vizárkokkal voltak keritve; a kisebbeket csak átugrottam, de a főárokhoz érve, láttam, hogy ennek két partja végetlen nádmocsár, a melly ráugrásra épen nem alkalmatos. Mi tevő legyek! Vissza akartam menni, de nem találtam többé utat a mocsár labyrintusa között. Végre felmásztam egy fűzfára, s egy ágba kapaszkodva le ugrottam egy a tulsó parton álló fűzbokorra, hol szintén csupa mocsár és nádfü volt. Ezen keresztülgázolva, száraz rétre értem; egy fogoly mellettem szaladt el, előttem nyul ugrott fel, hogy botommal üthettem volna le őket. A füredi pinczér azt mondá, egy óra alatt fölmehetek a Tátika csucsára, de három órai gyaloglás után alig állottam a hegy tövében. Még nevettem magamban, gondolván: mivel Italiában a mü-árak (irrigazione, Bewässerung) megismerése végett sok árkot ugrottam át, most talán a honi müárakkal is akart megismertetni a sors.
A mint fölfelé folytatám utamat, az erdőszélén sok gyereket láttam körben ülve, mintha valami nagy dologról tanácskoztak volna. Körülöttök számtalan lud hemzsegett. Igen sajnáltam, hogy e gyermekek roszabb nevelést kapnak, mint a ludak, mellyekre van felügyelés, holott ők magokra hagyatva, henyélve töltik az egész istenadta napot. Különben egész utazásomban fájdalommal láttam, hogy gyakran a legszebb gyermekek két-három lud vagy disznó vagy bárány miatt, egész nap pásztort játszanak, hogy szinte kérdeztem magamban: mellyik nő fel vadabban, a pásztor vagy az állat? s mellyikre forditanak több gondot, az elsőre-e vagy az utolsóra?
Ámbár két vezetőm volt (2 gyerek 1 v. ftért,) mégis négyszer tévedtünk el a sötét erdőben s más csucsra értünk ki. Összehasonlitván a romot a „Balaton Albuma” rajzával, gondoltam magamban: sokat szabad a poétáknak és festőknek! Igy p. o. a leirásban az áll, hogy a két szomszédvárban, Tátikán és Rezin hajdan két barát lakott, kik ha egymást váraikból egy pohár borral akarták megkinálni, ezt dróton szálliták által, melly e czélból volt átnyujtva egyik várból a másikba. Más helyről olvashatta az a jó iró ezt a dolgot s aztán csakugy ráfogta ezen vidékre, mert a Tátika és Rezi közti távolság, szemmérték szerint, legalább 10 budapesti lánczhidnyi lehet. – Délután Sümeg várába mentem Tapolczára, honnan fölsétáltam Csobáncz várromjaira, hol különösen a falak vastagságai ragadták meg figyelmemet. Gyulakeszben a zsidó fogadóban nem kaphattam ebédet, nem volt se leves, se hus, csak komiszkenyér. Délután Badacsonyba sétálván, ismét mocsarak közé kerültem. A fogadóban mondám: „Eljöttem a hires badacsonyi bort megkóstolni!” – de olly rosz volt, hogy a kocsisom sem akarta meginni s én egy pohár tejet voltam kénytelen kérni. Majd a Szigligeti várromon keresztül, vissza érkeztem Tapolczára. Szigligetet a gyönyörü kilátás és gyönyörü kövei miatt találtam érdekesnek. Már a sümegi várkapu rámakövei is a budai fal négyszögü mesterséges köveire emlékeztettek, mellyeket itt a polgári kórház és fegyvertár közt találhatni. Vezetőm mondá, hogy a szigligeti kövek természetesek. A többi kövek pedig likacsos darázskövek (tuff,) a miért itt kenyérkőnek nevezik.
Utközben tudtam meg, hogy kocsisom falusi jegyző és iskolamester, kérdém tehát tőle: van-e sok tanulója? – Télen csak van, uram – mondá – de nyáron nem járnak iskolába. Ekkor eszembe jutottak a liba, – bárány – és disznópásztorok. A mit télen tanulnak, nyáron ismét elfelejtik. Biz igy nehezen megyünk előre. Én azt tartom, hogy ha egyszer iskolába kerül a gyermek, azt az egynehány esztendőt, melly lelke mivelésére van szánva, nem kellene tőle sajnálni szüleinek, hanem a mennyire csak lehet, megakasztás nélkül kellene az iskolára szoritani. Ha majd azután a gazdasághoz kerül, bizony több hasznát fogják venni a tanult fiunak vagy leánynak, mint a tanulatlannak!
Másnap reggel Veszprémbe indultam vissza. Hegyesvárnál a hegy tövében várt rám a kocsis, mig e romokat is bejártam. Sok várromot láttam, de olly csucsos hegyen egyet sem. A czukorsüveg formáju hegyre vezető ut, csigaszerüen vonult fölfelé s fallal volt kifelé elzárva; e falban lakások lehettek, mert a csucson nem fértek el.
Fölmenésem közben ökröket láttam a bokrok között, magokra hagyatva, pásztor nélkül. Annál inkább lepett meg, midőn a csucson 10–12 parasztgyerekből álló társaságot találtam. Az egyik egy fölfelé törekvő ökröt botjával terelt vissza s kérdezvén: miért nem szabad az ökörnek fölfelé jönni: felelé: följönni csak följöhetne, de a meredek sziklákon aztán le nem tud menni. – Egy leány is volt köztök, igen beteges szinben; a legnagyobb ficzkó 15 éves lehetett, ki, midőn lementem, egy siralmas nótát fujt utánam klárinéton. Vajjon nem lett volna-e egy pásztor elég tizenkettő helyett ez ökröknél szintugy, mint amott a ludaknál, bárányoknál s disznóknál? – Valóban, édes atyámfiai, ezen segiteni kellene valami módon, mert ez által csak henye és kóbor embereket nevelünk. Minden faluban van öreg vagy beteges ember elég, a ki elvégezheti a libapásztorkodást, nagyobb nyájak pedig ugyis megérdemlik, hogy külön őrzőt fogadjunk számukra. Mert a gyerekek iskolába valók, különben vadabban nőnek fel, mint az oktalan állatok!
Pencz Miklós.