Feltünő, hogy az emberi életnek – a mennyiben az, tengéletnek mondható – sorsa egy a növények sorsával. Növényszerüleg fejlik alakká az anyatestben. Életünk korai a növények életkorai; előtermünk, növünk, virágzunk és meghalunk. Előállunk akaratlanul s nem kérdeznek meg, mi nemzet legyünk, melly szüléktől származzunk? melly földrészen élünk szűken vagy bőségben? s minő esemény által muljunk el innen vagy amonnan? Mind ezekben, az embert magasabb törvények határozzák, mellyek ellen, mint a növény, semmi kifogást nem tehet, sőt a mellyeknek akaratja ellen, szolgál egész ösztönerejével.
Mig az ember nő s benne a nedv zöldell: mi szép és vidám neki addig a világ! kitárja ágait mindenfelé s növésének az ég sem magas. Igy csalogatja őt a természet, az életbe; mig lángereje, lankadni nem tudó szorgalma, elsajátitja mind azon készséget, mellyel birnia kell azon téren, vagy veteményes ágyban, hová őt a természet helyzé. Miután benne czélját érte, lassanként elhagyja őt.
A tavasznak és ifjuságunknak viruló korában mi dus a természet mindenben és mindenfelől! az ember hiszi, miként e virágtermérdekséggel egy uj világot ültethet be. S mi másként van ez nehány havak mulva! A virágok nagy része lehull s nehány silány gyümölcs látszik. A fa erőködése s munkásságával a gyümölcsök érnek; de a levelek halványulnak. A fa, édes gyermekei után, mellyek elhagyák, megrázza bádjadt haját s ott áll pusztán, leveletlenül. – A vihar csörgeti kopár ágait, mignem egészen aláhanyatlik s benne a mi gyulékony vala, a lángok szárnyain, a természet lelkéhez olvad.
Nem igy jár-e az ember, ugy nézve őt, mint növényt? Minő remények, kilátás és tettvágy rajongnak az ifju lélekben! Mindenre kész, és mert bizik önmagában, minden sikerül.
A szerencse az ifjuság menyasszonya.
Kevés évekkel azután, körülte minden megváltozik; csak azért, mert ő is megváltozott. Csak igen kevés az, mit tehetett, mit véghez kell vala vinnie és boldog, hogy azt is vén korára nem hagyá, midőn nyugalomban jó elhervadni.
Ama magasabb valóság előtt, a mi földi munkásságunk csak olly lényeges, legalább olly meghatározott, mint egy élőfa munkássága és vállalata. Kifejt annyit, mennyit ki kell fejtenie s ebben ő is mester. Hajt sarjat és csirát, szül gyümölcsöt és ültet ifju fákat; „de a természettől kijelölt helyét el nem hagyja s a beleoltott erőnek legkisebb részét sem vesztegeti el.”
Különösen, ugy tetszik, mintha lealázná az embert, hogy azon édes ösztönnel, mellynek neve szerelem, s mellyet akaratától függeni vél, – csaknem olly vakon enged a természet törvényének, mint a növény. A bogács is, mondják, szép mikor virit; és tudjuk, hogy a virágzás a növények szerelemkora. A természet, a virág keblét, tevé a szerelem és gyönyör ágyává. Miért tevé ezt az embernél is, mért szőtt a szerelem övébe annyi kecseket? Azért, hogy ezen érzéki teremtmények kisszerű czéljain kivül, inkább az ő nagy czélja éressék el. És ezen nagy czél, a tenyészés, a nemzedékek fentartása. – A szerelemkora azért esik az ifjuság idejére, melly telve a meny és föld körébeni minden életszikrával, gyönyör lángjával.
Ismeretlen gerjelmek támadnak, mellyekről a gyermek mit sem tudott. Az ifjonc szemei élénkülnek, hangja mélyed, – a leányka fehér arcza hajnallik: két lény eped egymás után és nem tudják mért epednek s a csalódás tengerének rengő habjain álmadoznak. Édes csalódás gyermekei, álmadozzatok, élvezzétek napjaitokat! de tudjátok, miként a természet nagy czélja nem a ti könnyü álmadozástok és élveitek, hanem szövetségkötés a természet erkölcsi oltáránál, egyesülés a nagy czél kivitelére; hogy bennetek, jövendő nemzedékek legyenek biztositva.
Mihelyt a nemzedék biztositva van, a biztositó egyén lassudan hanyatlik. – A szarvas, párzása után, pompás szarvát elejti, a madarak éneke s szépsége eltünik; a halak jóize elvesz, és a növény szinét hagyja. A pillangó szárnyai elesnek, lélekzése megáll, rideg magányban él félévig. Mig az ifju növény virágot nem hajt, addig a hidegnek ellentáll; a mellyik korán hajt, korán elvesz. Az ugynevezett Muzsa száz évig elél: de mihelyt virágát kifejté, a következő évben megtarthatlanul veszni indul. – Az ernyőlámpa, 35 év alatt 70 lábnyira nő, ezután 4 hó alatt nő 30 lábnyit; ekkor virágzik, gyümölcsöz s ugyanazon évben elhal.
Ez a természet menete, lényeinek egymásutáni fejlesztésében; a folyam fut, mig egyik hab a másikba vész.
* * *
Minden növény vadon nő szerte szét a világon; a mi kerti- s disznövényeink is a szabad természet kebléről valók, hol saját égaljuk alatt legnagyobb tökélyüket érik el. – Igy van ez az állatok és emberekkel is: mert mindenik emberfaj, csak saját földöve közt fejlik az ő természete szerint. Mindenik földrész, hegység, ugyanazon lég és ugyanegy foku meleg vagy hideg alatt, a maga növényeit táplálja. Lappország szikláin, az alpeseken, a pyrenéken, nem tekintve az ezek közt terjengő messziséget, ugyanazon füvek nőnek; Északamerika, és Tatárország magas térei hasonló gyermekeket növelnek. – Az olly magaslatokon, hol a szél a növények körül kissé durván enyeleg és a nyár rövid, a növények kicsinyek ugyan, de felette maghozók s ha ezeket kertekbe ültetik, magasabbra nőnek ugyan s nagy leveleket hajtanak, de kevés gyümölcsöt termenek.
Bárki által látható világos hasonlat az állatok és emberekhez!
Minden növénynek szabad lég szükséges: az üvegházak foglyai arra hajlanak, honnan a világosság bármi kis lyukon betör. Becsukott melegben karcsubbak és indásak, de halványak, gyümölcstelenek s a szabad napra hirtelen kitétetve, leveleik elhanyatlanak. – Nem illyenek-e a tulfinom és kényszeres miveltségü emberek?
Különösen érdekes vizsgálni azon sajátszerü módot, miként szabják magukat a növények az év részéhez, sőt az idő órájához, mig más égaljhoz szokhatnak. – A földsarkhoz közel, növésükben késnek, de annál gyorsabban érnek; mert ott a nyár később jön, de jobban érlel. A délvilági növények, Europába hozatva, első évben később érnek, várván saját földövük melegére. A következő évben már gyorsabban; mert égaljukat már megszokták. – Az üvegházak csinált melegében, mindenik, saját hazája idejéhez tartja magát, bárha Europában 50 évet töltött is. Némely növény télben virit; mert hazájában akkor van nyár; – némellyik éjjel virit, mert hazájában nappal akkor van. – Igy, mindenik megtartja idejét, sőt a nap óráját, midőn vagy kinyilik, vagy beborul.
Ezek azt mutatják, hogy a növény természetes növésére, melegnél és viznél még több is kell. – Az emberi élet jólétéhez is több kell, mint kenyér….. Én szánom a növényt az üvegházban, mellybe ha belépek, szivemre valami nehézség sülyed; világosan látom, mint szenvednek az elzárt növények, a honvágy és szabadsághiány néma fájdalmában; – valamint nem sokra becsülöm, jellemtelennek tartom azon embert, kiben a legtermészetesebb ösztön, a honszerelem ösztöne nem gerjedez s szolgai hajlamát, önző anyagi vágyait követve, azt birja mondani, ubi bene, ibi patria. …
Miskolczi Pál.