Mint tanitja a fecske fiait saját mesterségére?
E napokban egy ismerősünk sajátszerü természeti tüneményre figyelmeztetett bennünket, melly, mint tanubizonysága az állatok okossága és leleményességének, méltó, hogy a természet titkaiban gyönyörködök számára feljegyeztessék.
Padlásán ugyanis a fecskék raktak s barátunk számtalanszor gyönyörködött benne, milly gyöngédséggel ápolta a fecskepár pelyhedző fiait. E közben azonban feltünövé kezdett lenni előtte, hogy azon a tájon, hol a fészek volt rakva, olly szerü döngést, zugást hallott, mintha egész méhkas volna oda rejtve. Miután e zugás okát sokáig ki nem birta találni, végre tudnivágyból felmászott a fészekig s bámulattal gyöződék meg a fecskék leleményessége felől.
A fészek körül ugyanis a padlás deszkái finom lágy sárral voltak betapasztva s az anyafecske ebbe a puha sárba dugdosta bele félig a fiainak haza hordott mindennemü bogarakat, mintha egy egész bogárgyüjteményt szedett volna össze valami muzeum számára; az elevenen hagyott rovarok ugy voltak a sárba dugdosva, hogy szárnyaik kivül maradván, életük jelét adhatták, de ki nem szabadulhattak s ez okozá az emlitett zugást. A fecske igy akarta fiait az eleven bogarak elfogására kapatni, s a kicsinyek szorgalmasan látszottak tanulni az eléjük rakott leczkét. A madarak rendesen szájukbol szokták etetni fiókjaikat; hanem ezzel sok idő eltelik; ki adhatá azt az eszmét ennek a madárnak, hogy illyen ujitást találjon fel régi rendszerében, melly annál sokkal tökéletesebb?