Irtak sokat, több száz esztendeig,
Balassától le Arany Jánosig:
Ez bátor és győzelmes harczokat,
Amaz tudós vagy vidám dolgokat.
Jó volt a könyv, látszott rajt az ipar,
Kandallónál olvasta sok magyar,
De a könyvből hibázott valami:
Irók voltak, nem a nép papjai!
O zöld mezők boldog családa, nép,
Ki érzed azt mi jó, tudod mi szép,
Nem volt iród, neked csak kántor irt,
S ez volt bucsuztató, melly szerze hirt.
Nem ismerék a hegyforrást azok.
Arany kehelyből jobb volt inniok,
Dicsőséget szomjazván, melly tünik.
Vagy részeg, vagy szomjas volt mindenik.
De jobb napok viradnak, hála, ránk;
Munkás mező az, hol felvirradánk.
A népért gondol most tisztult fejünk:
Veritéket együtt kell ejtenünk;
Melly fényes bölcsőt ringatott a dal,
Ma játszik a mezők kalászival;
S festő ki rajzolt nagy ősképeket,
Szerény vásznon fest munkás népeket.
Magasról hult rég a zöld koszoru,
Kunyhókból most, hol oszlik a boru;
s mik bor közt szóltak, honfi-énekek:
Imába füzik azt ma gyermekek.
Mit ér a szép könyv fényes asztalon,
Ha nem pihen szem a meleg lapon?
Feküdjék ott az ujság az ekén:
Virág nő a barázdák’ tetején.
Remélj remélj! a nép olvasni kezd,
Jövőről szólva eztán őt nevezd.
Övé a holnap, minden a mi zöld.
Az ő veritékén virul a föld!
S megmondjam-e, mit értünk nép alatt?
Mit Krisztus érte: egy fát, melly fakad.
Értünk romlatlan vallásos kebelt,
Egy tiszta szivet s áldozó kehelyt! –
Ez ifju fáért, melly egy nap virul;
S kelyhért, mellybe harmat cseppe hull;
S testért, mellyet szent vér válta meg,
Dolgozzunk! ó munkás irósereg.
A könyv legyen olcsóbb mint a kenyér,
Kenyér ez is, mit lelkünk éhe kér.
Egy könyv ára legyen egy itcze bor:
Az ember lelke szomjas annyiszor.
Mi nem várunk fényes babérokat,
Elég ha a nép olvas és arat;
Vidáman hordozván a boronát,
Szántunk vetünk s mit a jó Isten ád!
De még egy szót, hogy a mag mit vetünk,
Jó mag legyen, és tisztább mint kezünk;
Szent tiszta föld a népnek kebele:
Konkolyt vagy mérget ó ne vess bele!