Olvasóink emlékezni fognak dr. Tschudi nevére, kinek „Die Alpenwelt” czimü nagyhirü munkájából egy kis mutatványt közöltek e lapok a „Havasi sas” ismertetésében. E jeles természettudós 1851-ben, a Wittelshofer Lipót pesti hazánkfia által Bécsben, nagy gonddal szerkesztett orvosi heti lapban, a méregevőkről egy igen érdekes és a természetvizsgálók figyelmét nagy mértékben foglalkodtató czikket közölt. Bennünket e tünemény szintén érdekel, miután a méregevők közvetlen közelünkben laknak. Ezért közöljük a jeles természettudós czikkét mi is.
Alsó-Ausztria és Stiriának főkép Magyarországgal határos hegyvidékein, különösen a földnép között, az arzenikum-evés*) veszélyes szokása uralkodik.**) Az arzenikumot e méregevők Hedri (Hidri, Hidrich, – Husterrauch) nevezet alatt, vándorló fűgyüjtők, házalók utján nyerik, kik azt a magyarországi üveggyárak munkásaitól, vagy baromorvosoktól, kuruzslóktól stb. vásárolják.
E veszélyes élvezetnél két czélra törekszik a méregevő. Az egyik czél, hogy egészséges, fris külsőre és a testesség, a testkerekdedség bizonyos fokára tehessen szert. Ennélfogva, mint számtalan példa mutatja, e vidékeken a parasztfiuk és leányok, merő tetszésvágyból e módhoz folyamodnak a külső szépség emelésére, mert e vidék fogalma szerint a szépség a test teljével, hizásával kezdődik. És különös, hogy ép ez ifju méregevőknél mutatkozik a leghathatósb sikere e veszélyes szokásnak, miután külsejök a méreggel-élés után a legvirágzóbb arczszinezetet s a legépebb egészséget mutatja. De mig a méregnek illy eredménye is van, hány élt esik áldozatul addig? a méreg-evéssel visszaélés hány ifju életet dönt a sirba. A számtalan példa közül csak egyet emlitek. Egy egészséges, de sovány nőcselédet ismertem, ki szeretőjét virágzóbb külső által akarta magához szorosan kötni; az általa is ismert módhoz folyamodott s hetenkint nehányszor arzenikumot evett. A kívánt eredmény el nem maradt; néhány hónap mulva testesedni kezdett, orczái kiviritottak s nem sokára majdnem ugy nézett ki, a millyennek ohajtá őt szeretője. Hogy a hatást emelje, vigyázatlanul az arzenikum-adagokat nagyobb mértékben szedte be s hiuságának áldozata lett. A megmérgezés legkinosb fájdalmai közt halt meg. És valóban az arzenikum-evéssel visszaélés áldozatai, főkép az ifjabb nemzedék között, igen gyakoriak. Minden lelkipásztor emlékezik e vidékeken a megmérgezés gyakori esetére, s a nálok gyüjtött tapasztalások nevezetes, sajátságos resultatumokat mutathatnak fel. Az arzenikum birtokát tiltó törvénytőli félelem, vagy a tény veszélyességének ismerete miatt titkolják-e el a méregevők veszélyes élvezetüket? De mig egy részről a méreggel élés lehetőleg titokban üzetik, a megmérgezés által okozott halálesete is nagyon ritkán jelentetik fel. A hatóság figyelme nem lehet eléggé éber, főkép azok irányában, kik a méreggel tiltott kereskedést üznek.
A másik czél, mellyet a méregevők elérni akarnak, hogy (mint ők magokat kifejezik) „légiebbé” válljanak, azaz hogy a hegymászásnál testök megkönnyüljön az elősegitett kipárolgás által. Minden hegyi ut előtt, egy morzsányi arzenikumot vesznek be e hegylakosok. Ennek folytában, mint előttem többen álliták, a legmagasb hegyet a legkönnyebben másszák meg, midőn ez előkészület nélkül, egyébkor, illy utat fárasztó lélegzetvétellel tehettek meg.
Azon adag, mellyel a méregevők e veszélyes szokást kezdik, több méregevő vállomása szerint, mintegy lencse nagyságu, sulyra nézve tehát félszemernél kevesebb. E mennyiségnél maradnak egy jó ideig, azt hetenkint néhányszor éhgyomorra véve be, mig lassanként megszokván, vigyázva és fokonként nagyitják ez adagot, a mint t. i. az elébbi adag hatni megszünt. E progressióban akként haladnak, hogy egy általam ismert 60 éves földmives, rendesen 4 szemer (gran) arzenikumot vesz be. Több mint 40 éve annak, hogy ez atyjáról öröklött életmódot követi, melly hagyománykép maradand fiaira is.
Meg kell jegyeznem, miként valamint ennél, ugy a többi méregevőnél sem tünik fel a mireny-senyv nyoma, valamint hogy a chronikus mirenymérgezés symptomái olly egyéneknél, kik a méreggeli élést testalkatuk és a megszokás erejéhez mérik, soha sem mutatkoznak; azonban meg kell szintén jegyeznem, hogy a mint e méreggel élés arzenik-hiány vagy más ok miatt félbeszakittatik, olly kórállapot lepi a méregevőt, melly a kismértékbeni megmérgezés következéseivel egészen hasonló, u. m. nagy kedvetlenség, a környezet iránti közömbösség, félénkség, az emésztési szervezet megbomlása, étvágyvesztés, a teltgyomruság lankasztó érzete, reggelenként hányásra kényszerités, nyálkaömlés, a gyomor, száj és üreg égése, a nyeldeklő görcsös összeszoritása, csikarás és különösen lélekzeti bajok. E jelenségek ellen rögtön csak egy szer használ a méregevőknél, a méreggel éléshez visszatérés.
A méregevés e hegylakóknál nem válik szenvedélylyé, mint a mákony (opium) evés keleten vagy a betel-rágás Indiában és Polynesiában, vagy a coco rágása Peruban, hanem mint látjuk, ha egyszer elkezdett, szükséggé válik.
Sok helyt azonban, arzenikum helyett a méregevők más mérget használnak. Ez a highalvag (sublim merc. corosivus, Queck-silber-sublimat) minek alkatrésze higany (kéneső) és halvany (chlor). Emlékezhetünk még azon brussai mákonyevőre, ki, mint ezt az angolkövet igazolá, mákonyával naponként 40 szemer highalvagot evett meg. Roppant mennyiség. A szokás hatalmát igazolja és eszünkbe juttatja Mithridates esetét. A perui hegyi lakosok nagy mértékben élnek a highalvaggal és Boliviában az e méreggel élés még gyakoriabb, még elterjedettebb, hol a highalvag az indusok piaczán az élelmi czikkek között árultatik.
Még megjegyezhetjük miként az arzenikumnak Bécsben is sok fogyasztója van, és pedig az urasági kocsisok közt, kik lovaikat hizlalják e méreggel, s az annyira kedvelt zabolatajtékzást idézik elő. A lovak sebes hizása és rendkivül fényes szőre innen származik, mit mindenki könnyen észrevehet az illy lovak dus tajtékáról. A kocsisok e czélra egy kis vászondarabban egy borsónyi mirenydarabot kötnek a zabolára. Mint fent érintettük, a mireny a nyálka gyors képezését előmozditja. A hegylakosok közt igen elterjedett azon szokás, hogy ha a lovakkal hosszu hegyutat tesznek, az utolsó abrakba egy bizonyos adag mireny vegyitetik.* E gyakorlat üzetik éveken át minden káros következés nélkül; azonban ha a ló olly birtokos kezére kerül, ki a lótól e különös étetést megvonja, a ló husát elveszti, kedvtelen, fáradt lesz s a legjobb tartás mellett sem veheti többé fel magát.*
Pompéry.