(Vége.)
Senki sem volt szerencsétlenebb az öreg urnál. Azonban társai örültek. Azt mondották: jól van ez igy, mert komikus ugy sincs az egész társaságban, s az öreg urat az Isten is annak teremtette. Igy lett az öreg urból komikus. Vig szerepeket adtak neki, s az ő azokat egész komolysággal játszotta el. Lőn nagy taps, nevetés, éljen. Koszorukkal halmozták el, és számtalanszor kihivták. Mindenkinek jó kedve volt, csak neki volt rosz, szomoruan ballagott haza, egész éjjel nem aludt bujában, s mind azon tépelődött: miért teremtette őt az isten arra, hogy rajta nevessenek az emberek? s épen itt rejlett az öreg ur müvészetének titka. Ő a világ legkomolyabb embere volt, mindig komoly szerepeket szeretett volna játszani, ezt nem tehetvén a komikus szerepeket vette komolyan, s minthogy arcza, mozdulatai s egész lényében volt valami nevetséges, roppant komikai hatást idézett elő. Soha sem akart nevettetni, s mindig nevettetett; mert nem tulzott, természetes volt; mert nem tudott komédiázni, bajazzóskodni, mint most némelly szinész, müvész volt, bár öntudatlan. Ha gavallért, ügyvédet vagy tanárt helyettesitett, ugy játszott, mintha igazán gavallér, ügyvéd vagy tanár volna, minthogy pedig az öreg ur az életben igen nevetséges gavallér, ügyvéd vagy tanár lett volna, az volt a szinpadon is. Nevettek, iszonyuan nevettek rajta. Mihelyt megjelent, óriás kaczaj harsogott fel. Az öreg ur rettenetesen haragudott a nevetőkre, s ujra próbát tett komoly szerepben. Kifütyölték. Ezért ugy megneheztelt, hogy oda akarta hagyni jó barátját Sáskát, 30 váltó forint havi fizetését, s egész évre kibérelt szobácskáját, s készült kibujdosni a világból. De az igazgató lebeszélte szándokáról, s másnap egy komikus szerepben léptette föl. Volt taps, nevetés, koszoru, kihivás. Az öreg ur lelkében minden kaczaj és tapsra fájdalom nyilallott meg, lábaival tapodta a koszorukat, s midőn tizedikszer hivták ki, haragosan felkiáltott: „Tegnap, midőn derék és okos embert játszottam kifütyöltek, most midőn csak ollyan inczi-finczi szamarat játszom, megtapsolnak: – lehetne a közönség okosabb.” E beszédet nagy nevetés és taps követte. Ujra kihivták, de az öreg ur nem ment többé ki, szidta az egész világot, a bolond közönséget, a bolond igazgatót, a bolond sorsot, s nyakon ütötte legényét, ki vetkeztetés közben nem tartóztathatván többé nevetését, nagyot röhentett.
Az öreg ur sokat versengett a közönséggel, az igazgatóval, szinésztársaival, és sokszor kellett bocsánatot kérnie hol titkon, hol nyilván. Általában izgága embernek tartották, pedig nem volt egyéb baja, mint hogy haragudott: miért nevetnek rajta mindig. De ugyan ki ne nevetett volna, midőn a „Csörgő sapká”-ban Mandolino halászt, az „Epigramm”-ban Hippoltanzot az „Ujhold-vasárnapi gyermek”-ben a siket iskolamestert játszotta. Öreg apáink még most is nevetnek, ha csak nevét is hallják ez elavult szinmüveknek, mellyeket előttök az öreg szebbekké tett minden uj szinmünél. Hát aztán ötletei mennyire mulattatták őket. Ugyanis neki szokása volt, hogy szerepeit nagyon igazán szerette eljátszani. Ezért, ha ügyvédet játszott, ügyvédtől, ha kereskedőt, kereskedőtől, ha magyar nemes embert – s ezt igen szerette játszani, minthogy maga is az volt – nemesembertől kért ruhát kölcsön, vagy tanult el modort, s igy rendre sok embert kijátszott, miért nehányszor be is perelték. De a biráknak nevetniök kellett mind az öregen, mind bünén, s a legtöbbször felmentették, az öreg ur pedig haragudott, hogy mindig csak nevetnek rajta. Milly szomoru volt az öreg ur előtt ez a vig világ.
Nagyon megunta azt a sok röhögést. Azért midőn esténként öltözködött, vagy külön szobába ment, vagy a szinfalak mögé vonult, hogy öltözetén ne röhöghessenek társai. Ebből aztán a lett, hogy midőn kilépett, nem csak a közönség nevetett, hanem társai is. Elül hátul nevették az öreg urat. Ő pedig olly haragos lelkesülésbe jött, olly komolyan, olly méreggel, s épen azért sokszor a jellem komikumát olly élesen kiemelve játszott, hogy a vig kedvre hangolt közönség majd letörte a karzatot. A sok nevetés komorrá, hallgataggá tette az öreg urat, s bár néha kibékülni látszott szakmájával, egész végperczeig bánkódott, hogy nem játszhatta el Hamletet, hanem csak azokat az ostoba szerepeket. Mindenütt üldözte a kaczaj. Az utczán azért restelt sétálni, mert azt gondolta, hogy nevetik, nem kereste a társaságot, mert a zajban kaczajt hallott, nem engedte, hogy lerajzolják, mert nevetni fognak rajta, talán a nőkkel is azért nem szőtt komolyabb viszonyt, mert félt, hogy kinevetik. Legalább soha sem dicsekedett hóditásaival, s mások sem igen beszéltek róla. Majd száz ivre terjedő naplójában, mellyet harmincz évig vitt, s melly a gabona-áron, s a legmindennapibb dolgokon kivül semmit sem tartalmaz, csak ennyit találunk följegyezve, mi az öreg ur szerelmi viszonyait illeti: „Máj. 2-ka… Sári mosdott a kutnál, soha sem láttam gömbölyübb karokat és domborubb mellet, igazán gustuosus leány.”
Negyvenhárom évig szinészkedett, s volt Erdély kedvencze. Magán kivül soha sem látott jobb szinészt, s a Királyhágón túl csak Debreczenig és Miskolczig követte társait. Csak Erdélyt szerette ő erdős hegyeivel, s régies magyar mágnásaival, s a régi jó Kolozsvárt nagy fedelü házaival, s öreg templomaival. Itt volt az öreg ur otthon, s jobban elszenvedte, ha földiei nevetik mintha idegenek. Legalább itt megvigasztalhatta magát jó kolozsvári káposztával, czőkös czipóval, miket mód nélkül szeretett. Itt lépett le ő a szinpadról is, hetvennégy éves korában, 1835-ben. A „Csörgő sapkában” Mandolino halász volt az ő utolsó szerepe. Sokat nevetett a közönség és sirt is, ő pedig örült, hogy legalább utoljára érzékeny szerepet játszik. Sokat akart mondani az öreg ur, de csak annyit mondhatott „jó éjszakát!” A függöny legördült, s ő kezébe vette a koldusbotot.
De nem kellett koldulnia. A jó hazafiak ajtói nyitva voltak előtte, és számára is teritettek mindenütt. Csak az volt a baj, hogy azok a jó hazafiak szerettek nevetni. Szegény öreg urat a nevetés még mindig kisérte; a különbség csak az volt, hogy a kaczajból mosoly vált. Mosolyogtak szürke kabátján, nagy zsebein, meg azon, hogy mohón eszik, s rettentő komolyan beszél. Az öreg ur pedig hamar megharagudott. Egyszer, midőn egy bárónál ebédelt, és szokása szerint tele tömte zsebeit, hogy otthon a függő kosár ne álljon üresen, a báró azt találta mondani tréfából, hogy miért nem csináltat bádogzsebet, legalább akkor levest is vihetne haza? Az öreg ur nagyon felindult e gorombaságon, s azt mondotta, hogy többé soha sem megy oda. Azonban szokása szerint, hamar elfeledte az egészet, s ujra elment a báróhoz, még pedig ebédre. Midőn az asztalnál meglátta a báró, azt kérdé tőle: „Hát Jancsó uram! mivel vették be Magdeburgot?” Az öreg ur gondolkozott, s egyszer csak nagy haraggal felkiáltott: „Éhséggel báró uram! s noha épen töltött káposztát ett, legkedvenczebb ételét, fölkelt, elment, keményen becsapva az ajtót, s még vissza sem pillantva – a töltött káposztára. Pedig az öreg urat éhséggel csakugyan be lehetett venni.
Ott élt az öreg ur végperczéig a régi jó Kolozsváron, az ő kedves városában. Megtette minden reggel az ő szokott körutját, beirt naplójába mindent, felöltözködött a függő kosár mellett, elhozta grófja hirlapját, elment ebédre kedves grófjához, ki soha sem kérdezte tőle, mivel vették be Magdeburgot, evett, vitatkozott, haragudott és sóhajtva aludt el. Ezek voltak az ő jó napjai. De voltak roszak is, midőn pártfogója falura ment, midőn kosara üresen állott, midőn éhezett, fázott, s átkozta a világot. Azonban az Isten ekkor sem hagyta el. Megzendültek lelkén Szent-Dávid zsoltárai, mellyeket kántor korában olly buzgalommal énekelt. Szerepeit rég elfeledte, a közönség tapsa rég elhangzott, de a szent énekek, az orgonahang még mind éltek szivében. Nem ment szinházba, de a templomban mindig megjelent, s egész lelkéből énekelt. Ez volt az ő imádsága, mellyben megenyhült.
Az 1845-dik év dec. 1-én az ő kedves grófjának szakácsa meglátogatta, s elbeszélte, hogy ő házasodik, s a gróf a régi jó szokás szerint nagy lakodalmat üttet, mellyre ime ünnepélyesen meghivja az öreg urat, s egyszersmind biztositja, hogy minden kedvencz ételéből módja lesz ehetni. Az öreg ur megköszönte a jó akaratot és szépeket álmodozott a holnapi napról. Azonban midőn reggel fölkelt, érezte, hogy fázik, tüzet akart rakni, de alig vánszoroghatott a kályhához. Közeledett a halál, s azt mondotta az öreg urnak, hogy többé nem fog jól lakni, ma nem eszik kedvencz ételeiből, holnap sem, soha. Az öreg ur nyögött ágyában, s kikergette, ki orvosságot akart neki adni. Fölerőlködött kelni, de nem lehetett. Szomoruan nézett szürke kabátjára, szarvasbőr keztyüire, nádpálczájára, függő kosarára, mintha mondani akarná: öltöztessetek fel. Eljött a dél. Az öreg ur ugy képzelte, mintha hallaná a csengetyűt, melly ebédre zendül meg. Mint fájtak neki e hangok, mint betegedett meg lélekben is. Ott látta maga előbb lebegni a jó töltött káposztát, a párolgó sülteket, az illatos borokat. Elképzelte, hogy már eddig minden vendég leült, eszik és iszik, csak neki kell fekünni és éheznie. Meghalni a nélkül, hogy jól lakjék! Hát a halál is nevessen rajta? Föl akart kelni, de nem lehetett, átkozta a sorsot és roszabbul lőn. Azonban este felé kezdett elcsöndesülni. Megszólalt az estharang, az a vén harang, melly vasárnaponként templomba hivta, hogy énekeljen és imádkozzék. Hosszan zúgott lelkében a mély és szent hang s lassan-lassan elnyomta azt az istentelenül visitó csengetyüt. Ujra megzendültek lelkén a szent zsoltárok, mellyek ifjuságától fogva vénségéig kisérték. Kibékült az élettel és halállal. Imádkozva aludt el és többé föl nem kelt.
Végrendelete gondosan összefogva ott feküdt kedves Horatiusa mellett. Meg volt az irva annak rendje szerint s keményen lepecsételve. Mindenét a kolozsvári kálvinisták épülő félben levő külső templomának hagyományozta. Az ő egész mindene csak butorai, könyvei és naplójából állott. Sok volt ez mégis, mert mindene volt az öreg urnak. Az árverésen két száz pengő forint gyült be, mert a jó emberek magasra verték minden csekélység árát.
Nagy temetése volt. Megjelent az egész város. Szegény öreg ur utoljára a temetésen sem kerülhette ki a nevetést. Nehányan kik őt közelebbről ismerték, nem állhatták meg, hogy el ne mosolyodjanak, midőn sirtak. Ugyanis az öreg urnak három nagy ellensége volt a világon: egy festész, ki untalan járt hozzá, hogy lerajzolja, s kit ő mindig kikergetett; a nagy bajuszos énekmester és orgonista, kitől a gróf ebédjein annyi bosszuságot kelle szenvednie; egy éltes tragikus szinész, korabeli, noha nála sokkal ifjabb, kire mindig haragudott, hogy miért tragikus, miért nem inkább komikus, s miért szaval mindig olly kiabálva, mint egy bolond?
S mi történt?
Midőn az öreg ur koporsóban feküdt, s már temetni akarták, eljött a festész, nem engedte beszegeztetni a koporsót, leült s lerajzolta az öreg urat. Midőn beszegezték a koporsót, a nagy bajuszos orgonista és énekmester vezetése alatt megzendült a harmonia, s a nagy bajusz ugyancsak kitett magáért. Midőn kimentünk a sirhoz, fölállott az éltes tragikus szinész, s egy czifra beszédet tartott fölötte rettenetes pathoszszal, iszonyuan kiabálva. Szegény öreg ur, ha fölébred, mint megkergeti nádpálczájával ezeket az embereket, az ő legnagyobb ellenségeit, kik ennyire megtisztelni merészelték. Szegény öreg ur, ha olvasná e sorokat, mint megharagudna reám azért, hogy azt irtam róla: nagy komikus szinész volt. Milly vádló arczczal kérdené: „Ugyan öcsém, mivel érdemlettem ezt tőled?” De én meg tudnám engesztelni az öreg urat. Azt mondanám: „Urambátyám nemcsak nagy komikus volt, de a magyar szinmüvészet egyik első bajnoka, hazafi, ki megtette a magáét.”
Oh édes jó öregem, miért hogy többé nem boszankodhatol meg reám, miért hogy többé nem békülhetek ki veled?!