(Folytatása.)
Az öreg ur ez előtt majdnem egy századdal 1761-ben született Székelyföldön, Háromszék Gidófalva nevü falujában. Szülői lófő székelyek voltak. A „lófő” alatt nem kell valami csodás dolgot érteni. Ez csak annyit tesz, hogy vitézlő emberek voltak, s lóval tettek szolgálatot az országnak, mint nemeseink. Büszke is volt az öreg ur nemes származására, s mindig ugy irta nevét: Gidófalvi Jancsó Pál. Most bizonyosan roszul esnék neki, ha látná, hogy mennyire kiment e szokás divatból, s most már névről alig lehet többé megismerni, ki a nemes ember, ki nem.
A székely, legalább papiroson, egytől egyig nemes ember levén, mindig különbnek hitte magát a magyarnál. Az öreg ur is nagyobbra volt nemességével, mint bármelly magyar nemes. Valóban nagyobbra is lehetett, de más okon. Több volt ő a legtöbb magyar és székely nemesnél, mert müvész volt, még pedig magyar müvész. Szép czim ez mindenesetre, ha nem is épen boldog állapot.
Az öreg ur nem volt valami csodagyerek. Elsőbb éveiben csak az a nevezetes történt rajta, hogy Pálnak keresztelték, mert makacs és mérges volt, el-elpáholták, s tizennégy éves korában egy tarisznyát akasztva nyakába, beküldötték a nagy-enyedi kollegiomba, hogy legyen belőle ember. Az öreg urból hat év alatt ember is lett, mert bajusza nőtt, s nemcsak olvasni tanult meg, hanem még diákul is. Még egyebet is tudott az öreg ur. Az egész tanodában senki sem birt annyit enni, mint ő, senki sem énekelt olly szépen, mint ő, és senki sem volt olly haragos, mint ő. Szép hangjáért megis tisztelték az öreg urat: a tanári szék annak rendje szerint cantus praesesnek nevezte ki.
Nagy buzgósággal járt el hivatalában. Ugy illett is neki abban a szép fekete togában vezetni a diákságot a temetéseken, méltóságosan kinyujtott kezekkel verni a tactust, s énekelni olly szivből, hogy könnyei eredjenek meg. Az öreg ur énekével annyira megtudta inditani a sziveket, hogy midőn egyszer Szebenben egy főurnak adta meg a végtisztességet, a szebeni magyar kalvinisták meghivták kántornak. Az öreg ur elfogadta a meghivást, bár nagyon nehezen esett neki megválni a tanároktól, kikre mindig haragudott, tanulótársaitól, kik mindig bosszantották, a kollegiomi czipótól, mely jó volt ugyan, de egyszersmind olly kicsiny, hogy belőle soha sem ehetett eleget.
Kántor lett hát az öreg urból. Harsogott hangjától a kicsiny szebeni templom, s áhitattal fügöttek ajkain a hivők. Ha minden kántor olly szívből énekelne, mint az öreg ur énekelt, több volna a vallásos ember. Azt mondta ő mindig, hogy az ének az igazi imádság, s nemcsak mondta, hanem érezte is. Ő Szent-Dáviddal együtt szenvedett, sirt, enyhült, s vele szenvedtek, sirtak, enyhültek hallgatói. Ki gondolta volna még ekkor, hogy az öreg urból szinész lesz, ki az egész világot megnevetteti. De az öreg ur soha sem szégyelé sem egyik, sem másik hivatalát. Mindenütt igaz ember volt ő, szinpadon és orgona mellett. Lélekből és komolyan vett mindent. Mig a kántor énekén magokba szállottak az emberek és büneiken bánkódtak, addig a szinész játékán bolondságaikat nevették ki. Mindenütt egy istent szolgált ő, mert a szinház is templom, ha a költő és szinész igazi papja.
Azonban az öreg ur nem sokáig volt kántor. Szeben szász város lévén, sehogy sem találta magát jól benne. Roszul izlelt neki a szászos koszt, visszatetszettek neki a bajusztalan szászok, a szőke és nagykezü szász menyecskék, s az a hidri-hadri nyelv, mellyből egy szót sem értett. Haragunni kezdett az egész városra. Aztán valami semmiségért összevetett a kuratorral is. Ez gorombáskodni kezdett vele. Azt mondotta, hogy jobban megerőlteti magát a versengésben, mint az énekben. „Bolond az ember!” – kiálta föl az öreg ur mérgesen, s másnap mindjárt visszament Enyedre diáknak.
Ott véndiákoskodott egy darabig az öreg ur, mig egyszer meggondolta magát, s elment a vécsi uradalomba tiszttartónak. Hogy millyen gazda ember volt az öreg ur, sem ő nem beszélte nekem, sem mások. Csak annyit hallottam, hogy haragosnak elég haragos volt, s a fizetésében járó buzát, bort és sertést, nem igen adta el, hanem maga ette meg. Azután mintha most is kántor volna, minden vasárnap elment a templomba, s olly hangosan és szépen énekelt, hogy a nép nem győzött eléggé csodálkozni, a kántor pedig eléggé boszankodni. Dicsekedett is a báró tiszttartójával. Azt beszélte, hogy Jancsó uram tiszttartónak ugyan rosz, de legjobb kántor az egész országban, hogy az isten akárhova tegye dolgát.
Az 1792-ik év egy szép reggelén gabonát szállitott az öreg ur Kolozsvárra. Rosz kedve volt, haragudott az egész világra, különösen kocsisára, ki leitta magát. Midőn kiindult az utczára egy Sáska nevü ember jött vele szembe, ki egész sáskamódon nyakába ugrott. Régi barátja, tanulótársa volt. Az öreg urnak jó kedve kerekedett, be ment vele egy kurta korcsmába, s bor mellett rettenetesen elbusulta magát. De mélyen gondolkozóba esett, midőn Sáska elbeszélte, hogy miben töri ő a fejét, s vele együtt a Fejértestvérek, meg aztán Kócsi, Koncz, Verestói, kik mindnyájan derék nemes emberek. Azt akarják, hogy magyar szinházat állitsanak, és szinészekké legyenek. Már Magyarországon gr. Ráday igazgatása alatt Kelemen megalakitotta az első szinész-társaságot. Illő, hogy Erdély is tegye meg a magáért, sőt tul tegyen rajta. Elbeszélte, hogy a magyarnak mint nincs semmiféle müvészete, szép nyelve milly miveletlen, mint szorul ki a miveltebb körökből, s hogy a nemes embernek, valamint a lófő székelyeknek is, nemcsak karddal és lóval kell védeni a hazát, hanem szivvel és észszel is. Elbeszélte, hogy már maholnap oda jutunk, midőn a büszke magyar név szégyen lesz, mert nem tudunk egyebet, mint aljasodni és kérkedni vele. Elbeszélte, hogy ők nehányan összebeszéltek magyar szinészetet teremteni, az a szinészet pedig nem afféle komédia, hanem müvészet, melly szivet nemesit és nyelvet müvel, s ő, ha belőle jó szinész válhatnék, nem cserélne akármelly alispánnal, s az ő Palkó barátja is jobban tenné, hogy mig a rest béresekre pazarolja szép hangját, hozzájok állana, s a közönségnek énekelne. Illy ügyért bukni is dicsőség, szenvedni is öröm. Még több effélét beszélt Sáska, és sokkal meghatóbban, mint én el tudnám mondani, mert a régi magyar irodalom és müvészet embereiben nemcsak a kitartás volt több, mint mostaniakban, de a lelkesülés is.
Az öreg ur nagy figyelemmel hallgatta mindezt, ivott és sirt, közbe-közbe felsóhajtván: „ejnye barátom!” De minthogy ő mindent megfontolva cselekedett, itt is elébb végére akart járni a dolognak. Elment barátjával azon házhoz, hol az első magyar szinpad készült. Nagy rendetlenség volt: mig egyik szobában furtak faragtak, addig a másikban folyt a próba a „Titkos ellenzés” czimü darabból. Az öreg ur végig nézte a próbát, megdicsért mindenkit, s ráadásul, miután szépen megkérték, elénekelt egy kedvelt világi nótát. Nagy tapsot aratott, a férfiak kezét szoritották, a szép szinésznők bókokat mondottak neki, ő pedig jó kedvében olly nagyot nevetett, mint a midőn cantus praesesnek nevezték ki. Fejér, az igazgató, mindjárt elhitta ebédre. Jó kolozsvári káposztát tettek eléje, rózsamáli bort töltöttek poharába, tréfákkal füszerezték minden falatját. Jó kedvök volt, emlegették a hazát és a szép asszonyokat, éltették a sülyedő magyar nyelvet, ittak a megszületendő magyar szinészet egészségére. Az öreg urnak nagyon megtetszett ez az élet, s midőn délután félre vágott kalappal, dudorászva haza ment, s kocsisa kérdé tőle: hát uram mikor indulunk? nyakon ütötte és igy szólott: „induljon a ló!”
Levelet intézett a báróhoz, mellyben megirta, hogy küldi vissza a kocsist, kit a báró vágasson meg kétszer, jövet részeg volt, menet is bizonyosan az lesz; küldi a szekeret minden hiba nélkül, ő maga is haza menne, de actor lett belőle. Ezután hosszan bele irta azt is, mit bor mellett Sáska beszélt neki a hazáról, nyelvről és szinészetről, hogy lássuk: nem hijába hagyja ő oda tisztességes állomását. E percz óta az öreg ur, ki épen harminczegyedik évét tölté be, szinész volt.
Mint első tenorista kezdett szerepelni. De ki irja le fájdalmát, midőn mihelyt szinpadra lépett, el kezdett a közönség rajta nevetni. Éneke ugyan szép volt, de arcza, mozdulatai- s egész magatartásában valami ollyan volt, mi mosolyt idézett elő. Még próbát tett egy párszor az öreg ur, de a nevetés, hol kisebb, hol nagyobb mértékben soha sem maradt el. Rettenetesen megboszankodott és drámai szinészszé lőn. Hősöket, szerelmeseket, cselszövőket játszott, de itt sem járt különben. Senki sem tudta róla elhinni, mint hősről, hogy meg tud ölni valakit, mint szerelmesről, hogy elcsábithat egy leányt, mint cselszövőről, hogy a legegyügyübb embert is rászedheti. Folyvást nevettek rajta. Jaj mint szerette volna az öreg ur megpálczázni azokat a nevetőket.
(Vége következik.)