Ázsiából, melly ugyszólván az emberi nem bölcsője volt, Krisztus születése után 374-ben Balamber vezérlete alatt egy lovas nemzet kelt át a Volga vizén Európába; e nép szántásvetést nem ismert, mesterségekhez nem igen értett, de mintegy a lóra született, csatára termett, s vitézségben a világon párját kereste. Nevét a görög és deák irók khunnus-nak vagy hunnus-nak irták, igaz magyar neve azonban régiesen khún vagy mint ma ejtjük kún volt. A kelet-európai nemzetek, részint önkényt hozzá csatlakoztak, részint kényszeritve lőnek az erőnek engedni. Leginkább ügyekezett ellenállni a góth nép, melly akkor a Tisza vidékétől a Fekete tengerig lakott; de ezek is véres csaták után legyőzve országukból kiszorultak, s földjüket a kúnok foglalták el. 376-ban Kúnország, vagy deákosan Hunnia, már a Tiszáig, rövid idő mulva a Dunán tulra is terjedt, s a római birodalommal mérkőzhetett.
Több fejedelem uralkodott a kúnokon 60 éven át, kik az országot mind inkább terjeszték, hatalmát növelték, a nyugoti tartományokban karddal gyakran bőven arattak, s a keleti császárt adófizetésre szoritották. Végre Rof fejedelem halálával 434. vagy 435-ben Kr. u. a birodalom kormánya ennek unokaöcseire Attilára és Budára szállt.
Attila, vagy miként a hazai krónikák gyakran nevezik, Etele, ekkor 35–40 éves lehetett. Alacsony termetü, széles vállú, hatalmas nagyfejü, ritka szakállú, barna bőrü volt. Fejét büszkén hátravetve hordta, szeme nyugtalanul járt ide s tova, homlokán méltóság ült. Keveset, de nyomatékosan beszélt, annál többet cselekedett. Indulatos, hirtelen haragu, de ritkán volt kegyetlen; boszuját csak a vele daczolókkal éreztette. Különben a meghódoltakhoz kegyelmes, a könyörgők iránt engedékeny, cselédeihez, vitézeihez nagylelkü, népének igazságos birája volt. Országát a világ egyik legnagyobb birodalmává, nemzetét a fél világ kincsének urává tette; de ő magaviseletében, életmódjában a legegyszerübb maradt. Dolmánya nem csillogott, mint a kún fő embereké, aranytól ezüsttől, egyszerü de hófehér, tiszta öltözőt viselt; lova féke, takarója nem volt rakva gyöngygyel és drága kövel mint vitézeié; étele husból állt, mellyet fatálon hordtak eléje, borát fakupából itta; míg vendégei előtt dúsan teritett asztala arany és ezüst tálak, és kupák alatt görnyedezett.
Sok szép, nagy és nemes vonás volt Attila lelkében, de mint minden embernek, ki gyarlónak születik, neki is meg voltak hibái, s miként a fénynyel együtt jár az árnyék, az ő fényes életének is voltak árnyék oldalai.
Legfőbb hibája, melly nagy tetteinek ösztönző rugójául, de egyszersmind vétkének forrásául szolgált, a hatalomvágy volt. Uralkodni, de egy maga akart uralkodni. Mint nagyratörő s roppant lelki erejét érző ember, ki kardjával s hozzá vakon ragaszkodó vitéz seregével mit sem tartott lehetetlennek, a világ meghóditásán törte fejét, s mit ő egyszer fejébe vett, annak kivitelétől semmi vissza nem rettenthette, azért semmi eszközt, semmi áldozatot nem kimélt. Lánglelke mint a gátot szakitott árviz ragadta őt föltarthatatlanul előre, utjából minden akadályt elseperve. Neki a világot kellett birni, de e világ fölött senkivel nem akart osztozni; neki egy világ szük lett volna, hogy benne testvérével Budával, mint magával egyenlővel, megférhessen.
Nagyszerü terveiben egy véletlen körülmény igen megerősitette. Volt egy kard, mellyet a régi keleti nemzetek a puszták közepében félig leásva, mint a hadak istenének jelképét imádtak. Sok századig állott ott e kard, uj meg uj népek barangoltak körülötte, végre az idő lassanként porral csaknem egészen betemette, a fű és bozót benőtte, s helyét többé senki sem ismeré. Fönmaradt azonban a népeknél a hit, hogy a kit isten e karddal megajándékoz, az mint hóditó a világ urává lesz. Nemsokára Attila uralkodásának kezdete után történt, hogy egy pásztor ökreit a pusztán legeltetvén, észreveszi, hogy egyik tinaja lábán erősen vérzik. Nem tudván ennek okát kitalálni, a vér nyomán megindul, s a sürü fű közt Hadur, vagy mint deákul nevezik, Márs kardjára akad. Ezt rögtön a földből kiássa, s vele mint nagy drága ajándékkal egyenesen urához Attilához siet. Attila az ajándékot szivesen s örömmel fogadta. E pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, kit e különös szerencse által mintegy isten maga hivott uralkodni e karddal a föld népei fölött.
Buda, Attilának bátyja, nem birt öcscse rendkivüli erejével, s az uralkodást, mellyet a kunok régibb szokása szerint a fejedelmi fiak a nemzetség fejeivel közösen szoktak viselni, inkább csak névvel, mint valósággal vitte; mert a birodalom kormánya, a hadsereg fölötti hatalom, valósággal Attila erős kezében volt. Ez Budának nehezen eshetett, s neheztelését bátyja iránt hihetőleg nemcsak szavakban, de tettekben is mutatta. Annyi bizonyos, hogy magában a fejedelmi családban, s a fő emberek közt Attila hatalmas föllépése csakhamar ellenségeket támasztott, kik árulók gyanánt az ellenséghez Theodosius görög császárhoz szöktek, s annyira került a dolog, hogy több nemzetségnél, mellyek Budához és pártosaihoz szitottak, zugolódás és engedetlenség kezdett mutatkozni.
Mi része volt ebben Budának, volt-e összeköttetése ez áruló szökevényekkel, forralt-e magában titkos boszut bátyja ellen? mindezt a krónikairók, mint hihetőleg akkor is titkos dolgot, tisztán nem tudják. Némellyek gyanitják, mások állitják, míg ismét mások Attilát vádolják csalárdsággal és gonosz indulattal. Bünös volt-e mindkét testvér egymás ellen, nem tudhatjuk, de a föntebbiekből következtethetjük, hogy akármint volt a dolog, Budának Attila előtt engedni, vagy veszni kellett. Két kard nem fér egy hüvelybe, egy testnek csak egy feje lehet, gondolá és hitte Attila.
Jól tudta ő, hogy a melly nemzet fejei egymás közt meghasonlanak, egymás ellen törnek, az soha nagy, hatalmas és erős nem lehet, az előbb utóbb maga fogja magát sírba temetni; látta, hogy nemzete a visszavonás, s ezzel együtt a romlás karjába vetné magát, ha a bajt rögtön ki nem irtja, a fejszét a pártosság fájának gyökerére nem veti; feltámadt e mellett benne a féltékenység, a határtalan hatalomvágy, s talán a megsértett büszkeség is, s bőszült lelkében megfogamzott a rettentő gondolat: testvérét meggyilkolni, hogy magát és országát nagygyá tehesse. E gondolatot nem birta leküzdeni, büverővel ragadta ez őt a vétek örvényébe, s az iszonyu tett, melly Attila fényes életének egyik legsötétebb foltja, végre lőn hajtva. Buda testvérének gyilka által veszett el.
Némelly hazai régi irók e gyilkosság egyenes okául azt mondják, hogy Buda, azalatt mig Attila messze nyugoton harczolt, urodalmát, mellyet öcscse a Tiszától a Don vizéig szabott, önkényesen áthágta, nevezetesen pedig azon várat, mellyet Attila a mai Ó-Buda helyén egy régi római város romjaiból épittetett és a maga nevéről Etele várának neveztetett, a maga nevére Budának neveztette. Hozzá teszi, hogy Buda halála után Attila a Buda vára nevet minden népeinél eltiltotta, s a németek azt csakugyan Etzelburgnak, azaz Etele várának hivták, sőt több száz esztendő mulva is igy irták; de a magyarok a szerencsétlen véráldozat emlékére azt folyvást Buda várá-nak nevezték, a mint mai napig is a helyet, hol e vár állt, Ó-Budá-nak nevezzük.