I.

Ki ne hallotta volna hirét a világrenditő Attilának, a hatalmas hóditónak, ki kardjával és lángeszével a fél világot vetette urodalma alá, kinek tetteit a késő kor krónikákban és énekekben örökité, kit Európa népei míg élt mint Isten ostorát rettegtek, s halála után maig is emlegetnek?

Tizennégy század mult el azóta, hogy ő hazánk földén a sirban nyugoszik; nemzetek vivtak egymással századokon át a rengeteg alföldi sikon, hol egykor Attila zászlai lobogtak, míg végre az örökséget a magyar nemzet egy ezred év előtt visszaváltotta. A vérrel szerzett hont vérrel kellett megtartani; harczokban folyt a magyar nemzet életének fele; Magyarország nagy királyokat, hires vezéreket szült; de ezeknek dicsősége, melly országokra terjedt, Attila világra szóló hirét nem enyésztette el; a csaták zaja közt a ő kardja villogott az Árpád vezérek kezében, az ő neve lelkesitette a vitézeket, s a béke napjain az ősi tüzhely körül, az ő nevéről zengett az ének, az ő nagy tetteit regélte az ősz apa áhitattal hallgató cselédeinek. Hirét tizennégy század nem temethette el, s bár az énekek róla a magyar nép ajkain elhaltak, és regéit csak itt ott, kivált a székely földön, mondogatják még az öregek; de neve minden magyar lelkében él, s emlékére minden magyar szive büszkébben dobog.

Emlékezzünk meg azért e nagy hatalmas királyról, s míg tetteit a régi krónikák után röviden, de igazán elbeszélem, gyönyörködjünk az ő nagyszerü élete pályáján, mint valamelly ritka üstökös futásán, mellyet a világ nem minden században lát, és a régi nagy dolgok emlékét eszünkbe forgatva, ügyekezzünk a multból tanulságot szerezni a jövőre.