Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Figyelő

Kádár Erzsébet: Nápolyi Johanna
Passuth László regénye - Athenaeum

Passuth László regénytájai: ünnepek. Új munkájában, a Nápolyi Johannában az olasz trecento vasárnapok ablaksorán könyököl ki. Lapozzunk bele az első fejezetekbe: egy pápai átok magasztos feloldása, majd királyi gyerekek menyegzője, követek fogadása, lovagi tornák, egy császárválasztás komédiája, «cour d'amour»-ok, egy költőkirály koronázása. Ezeken a zsúfolt, sokfigurájú képeken a karmazsinbársony és a selyemcsipke mindig hangosabb, mint azok, akik magukra öltik a kiáltó holmikat. Az ünnep eleme a díszlet, - Passuthnál kellékeiben él a kor. Figurái engedelmesen és személytelenül viselik selymeiket, bársonyaikat, bűneiket, pózaikat és fintoraikat. A korrajz Passuthnál nem háttér, - több ennél: tok, burok, a beleillő tárgy értékét hangsúlyozza. Csatja néhány nagy név, ilyenek: Giotto, Boccaccio, Petrarca. Ők jegyzik a kort, halhatatlanságuk tartásában: Giotto természetesen fest, Petrarca szonetteket szaval, Boccaccio egy gáláns kaland hőse.

Ez a fényes uszály egy királynő alakja köré fonódik. A regény hősnője a sokat vádolt, sokat hányatott asszony, Nápolyi Johanna, akit férjgyilkosság miatt elátkoztak és feloldottak, elűzték és visszatért trónjára, legyőzte vetélytársait, túlélte egy méregkeverő udvar intrikáit, az ellenpápák véres harcait.

Most kellene - az ilyen «nagy szerepek»-nél - szakítani a korfestés lelkiismeretes mesterségével és átlendülni az író feladatába: a merészségbe, az emberteremtésbe, az indulatok és szenvedélyek mágiájába. Passuth azonban vonakodik leróni ezt az adót és a restaurátor óvatosságával foltoz és repedéseket simít. Johannáját mindig a helyzetek teremtik meg. Mintha ezt a nagy szerepet felvagdalták volna kisebb felvonásokba és az egyes részeket más és más színésznők játszanák. Endre mellett halk, szűzies, a gyilkosság éjszakáján élettelen báb, a pápai bíróság előtt ragyogó színésznő. Ez a sokféle figura lehetne egyetlen asszony is. De éppen ez hiányzik Passuth Johannájából: a különböző maszkok alatt a változhatatlan emberi arc. Semmit nem tudunk erről a Johannáról. Nem tudjuk, mi hajtja alkalmi szeretői karjába, mi köti a hatalomhoz. Nem tudjuk, erős-e vagy gyenge, gyilkos-e vagy áldozat. Mi tartja fenn: könnyűsége-e vagy szívós kapaszkodása. Minél gyakrabban látjuk, annál érthetetlenebb. Sokféle arcot látunk, nincs közük egymáshoz.

Ilyen a többi hős is. A regénynek nincs igazi sodra, örvénylik, megreked, szétterül. Hiányzik belőle a sorsokon és történelmen átrohanó szenvedély, ehelyett törmelékek dombját, kavicshegyet épít az író. Saját tömege roppantja be ezt a gondos, nagy munkát.

Ha azonban egyes jeleneteit kiemeljük az öngyulladásig fullasztó nyomásból, ezek a jelenetek épek, erősek. Aki Passuthot, az írót akarja megismerni, olvassa el a Nápolyi Johanna egy-egy fejezetét, - különös fanyar helyzeteket tud teremteni, néha szűkszavún és biztosan villant fel kitűnő arcéleket. Az elbeszélőt a mellékutakon kell meglesnünk.