Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Figyelő
Egy idő óta valami óvatos kétkedéssel vették kezükbe sokan Márai könyveit: az a kis kör, mely első sikereire felfigyelt s hat-nyolc éve valami újító csodát várt tőle, mind idegenebbül érezhette magát a hirtelen támadt Márai-divat zsivajában s mind féltékenyebben kérhette tőle számon a
A gyanakvók sem merték azonban tagadni, hogy Márai a vérbeli írók biztonságával találta meg azt a hangot, mellyel olvasóit valami jóleső, kalandos és meglepő varázslat köreibe csalogatta - furcsán, idegenül csengő hang volt ez kezdetben, de aki megismerte, rákapott valósággal és mind többet kívánt belőle. Márai jól tudta ezt s egyre gyakrabban élt titkával, egyre sűrűbben tért vissza azokhoz a helyzetekhez, melyekben alakjai és történetei egy hol izgatott, hol bágyatag tájképbe merevedtek lassanként. A «modorosság» vádja, melyet oly szívesen s oly könnyedén hangoztattak egyesek, mégis igazságtalanabbnak bizonyult, mintsem első pillanatra látszott: csábítóan tökéletes volt ez a kép, író és olvasó egyaránt túl otthonosan érezték magukat előtte: egymás arcvonásait, mozdulatait örökölték a regényalakok s ugyanaz a kibogozhatatlan talány rejtezett mindegyikük lelkében - az író fölénye mögött mégis volt mindvégig valami lírai izgalom, mágikus nyugtalanság, ami a legtöbb kételyt ébresztő lapokért is láthatatlan és szemérmes kezességet mert vállalni. A forma lehetett ugyan rosszindulatú árulkodó, az írót mégsem kaphatta rajta senki áruláson; az ébredő kárörömre rácáfolt egy-egy későbbi fejezet szabad tisztasága.
Márainak azonban így sem volt már szabad kelleténél tovább kétségek között hagynia azokat a híveit, akik hovatovább belefáradtak némelyik regényének kétértelmű bújócskáiba s abba a kockázatos játékba, melynek szabályait a sikerében biztos író szinte a végletekig lazította. A
Ha csak esszé-oldaláról akarnók megközelíteni Márai könyvét, örömmel kellene üdvözölnünk a legszebb és legteljesebb tanulmányt, amit valaha Krúdyról írtak - noha ennek a tanulmánynak hőse nem az a Krúdy, aki minap még kortársunk volt, hanem a regényalak, akinek Szindbádban, vagy Rezeda Kázmérban megfestette önmagát. A regényírónak az esszéista latolgató kíváncsisága siet segítségére s a könyv legerősebb pillérét olyan irodalomtörténeti mondanivaló alkotja, mely csak egy ilyen szélesen elregényesített arcképben találhatja meg legméltóbb helyét.
Szindbád utolsó napjáról szól a regény; mi minden elfér reggel s éjszaka között, mennyi jelképes cselekedet, bölcsen leszűrt tanítás, mennyi fékentartott, úri szenvedély! Az utolsó nap egy egész élet foglalatává válik, tragikus jelentőségében - pedig talán még annyi sem történik itt, mint azokban a tündéri Krúdy-novellákban, hol a gyomorbajos Szortiment szerkesztő ebédel velőscsontot, majd savanyútüdőt, gombóccal, vagy Fridolin, az öregpincér szunyókál suttyomban az elnémult falióra alatt. Márai regényének legfőbb eseményei: egy gőzfürdői látogatás, délelőtti munka a kávéházi asztalnál s csendes borozgatás a London-étteremben - a tokaszalonna s a főtt marhahús felett azonban a Proust-i teáscsésze varázslata ismétlődik meg; ízek és emlékezések fölé egy csodálatos, mesés Magyarország látomása épül, mely Magyarországnak talán nem is volt más polgára, az