Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 10. szám
feléd nézek még olvatag,
hév ifjuságom. Elfutottál,
mint gyorsfolyású tűzpatak.
vörösben ég az alkonyat
az éj előtt, mely eltakarja
semmibe tűnő arcomat.
a messze csillagok alatt,
minden évből valami bánat,
valami szépség megmaradt.
között ingott az életem.
Ki voltam én? Mi volt a sorsom? -
tünődve, fájva kérdezem.
Vagy milyen írígy sivatag
takarja be emlékemet, ha
a sors a földnek visszaad?
nyomott, két szörnyű, bús titok,
hittem, hogy megfejthetem őket,
ha ajtót ajtóra nyitok.
tudatlanságom lett nagyobb,
a kétely dermesztő szelében
vergődöm és csonttá fagyok.
volt a világ, ma idegen;
zűrzavarával, mint nehéz kő
fekszik aléló szívemen.
nem az én korom ez a kor,
a pusztulást hallom a mélyben,
amint zihálva zakatol.