Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 12. szám · / · FIGYELŐ
Régi jó ismerőseinket látjuk viszont, akikről azt hittük, már rég nyugalomba vonultak, s mégis minduntalan megjelennek a színpadon. Szívósságuk elpusztíthatatlan. Eszményi lendületű férfi, a szellem embere, és silány, köznapi nő, az anyag embere - csaknem tegeződő viszonyban vagyunk már velük. Az ellentét köztük valamikor az irodalmi motívumok arisztokráciájához tartozott, később lecsúszott az érzelgős irodalom közkincsévé.
Ezek az ősök komikus, illetőleg tragikomikus alakok voltak, Németh László azonban komolyan veszi a maga Holly Sebestyénét, és nagyon komoly dolgokról való véleményét fejezteti ki vele, a házasságról alkotott felfogásának szószólójává teszi. Ez a felfogás az író általános elégedetlenségéből, lénye egyik alapvető jellemvonásából származik, és abban a dialógus folyamán ki nem mondott megállapításban hegyeződik ki, hogy míg a proletárok közt a férfi az úr a házban, mert úgy veri meg a feleségét, ahogy kedve tartja, a középosztályban nőuralom van, a férfit rabszolgaként tartja nemisége, lelkiismereti kényessége, felelősségérzése pórázán az asszony. Általánosabban kifejezve a házasságban is a durvább és alacsonyabb rendű uralkodik a finomabb, tehát érzékenyebb és felsőbbrendű fölött.
A tétellel nem vitatkozunk, az írónak joga van bizonyítani, ha tudja. A bizonyításra azonban, amely a darab cselekvényében történik, nekünk van jogunk megtenni a megjegyzéseinket. Ez a különben derék Holy Sebestyén, aki a szociológusnő és orvos testvérpár biztatására és hathatós közreműködésükkel ki akar törni házassága ketrecéből, ahogy a színpadon látjuk, mazochista lény, akinek kell a szenvedés, nem tud meglenni nélküle, s ha kiszabadították, visszaszökik. Hány százaléka ilyen a férfiaknak? A felesége, Lonka, alig különb egy prostituáltnál, legalább lelkileg. Hány százaléka ilyen a középosztályi nőknek? Ez a házasság szélsőséges eset, tehát nem bizonyíthat általános tételt. Az író maga is bemutat egy ellenbizonyítékot, az orvost és feleségét. Átlagorvos férj, és a háztartásban kielégülő feleség - ez az a normális eset, amelynek bizonyító ereje lehetne. A legkevésbé bizonyított dolog az, amely túl van bizonyítva.
Erre azonban azt mondhatja az író, hogy ő nem akart semmiféle tételt bizonyítani, mindössze egy emberi helyzetet és magatartást akart felmutatni. Jól van, de akkor mért kelti a cselekvény és méginkább a párbeszéd azt a hatást, hogy itt egy tétel bizonyítása folyik? Folyton általános megállapításokat hallunk a házasságról, a férfi jogáról személyiségéhez, ideáljaihoz, munkájához. A szociológusnő, Viola, tulajdonképpen alig mutat emberi vonásokat, inkább csak hangszórója idevágó - sokszor valóban szellemes és okos - gondolatoknak, s a többiek is inkább tételek és ellentételek, mint emberek. Az író szinte rászuggerálja a nézőre, hogy valamit bizonyítani akar, s az ő baja, ha engedünk szuggeszciójának.
Azt el kell ismerni, Holly Sebestyén alakjában van élet. Ilyen ember, akármennyire patológiai jellegű, van és elképzelhető. Fejlődés, kitárulás nincs benne, csak történnek vele bizonyos dolgok, a végén is ott van, ahol az elején. Ilyen bénult akaratú embernél ez érthető, nem is igen lehet másképp. Csak megvilágítani lehet, s megvilágítva eléggé megvan. Csak egyet nem lehet: komolyan venni őt és történetét. A nézőtéren túlnyomórészt egészséges, ép emberek ülnek, akiknek egy ilyen alakkal szemben csak kétféle magatartásuk lehet: vagy megvetik, vagy nevetnek rajta. És igazuk is van. Lélekbúvár orvosnak az ilyen alak lehet komolyan vett és érdekes, de írói mű - az más.
Most aztán itt vagyunk azon a ponton, ahol megértjük, mi a baj a
A dialógusai arra vallanak, hogy nem érzi teljesen a színház akusztikáját. Néha erős világító erővel lobbannak ki, de sokkal többször nem tudnak három dimenzióba érni, nem drámai párbeszédek, hanem vitatkozások elméleti tételekről. Nemegyszer a cselekvénytől függetlenül is. Ezért akadozik minduntalan a nézőtér kapcsolódása. Az áramvezetékek színpad és nézőtér között gyakran csak megszakításokkal működnek.
A színészek közül csak
*
Ha az asszony megtudja, hogy az ura elidegenedik tőle és más nő felé fordul, sokféle módon próbálhatja visszaszerezni. Mindegyik mód egyforma célravezető és célra nem vezető, egyik sem biztos hatású. Bókay ezek közül egyet ajánl: féltékennyé kell tenni a férjet. Legalábbis a hősnője, a fiatalság augusztusában járó Anna ezt választja. Éspedig, el kell ismerni, okos módon. Helénnek, annak a nőnek, aki agresszív módon kapaszkodik férje után, hazudja, hogy szeretője van, Géza, a család régi barátja. Helén diadalmasan közli a nagy újságot Zoltánnal, a férjjel, de felsül vele, mert Zoltán egyszerre féltékeny lesz, és őt nem is nagyon udvariasan elzavarja. Ügyes vígjátéki négyesfogat, Anna, Géza, Zoltán, Helén, s az író mindegyiknek ad olyan szerepet, hogy külön-külön mindegyik, s az egész együtt érdekes, és főképpen mulatságos legyen. Helén szerelmi intrikájának csődjén éppúgy mulathat a közönség, mint Zoltán férji pálfordulásán. Géza titkolt szerelmének hirtelen kirobbanása és egy baráti csókkal való lehűtése azt az érzelmes ízt adja a keverékbe, amire az ilyen komédiában szükség van, Anna fölényes diadala és a végén megértő bölcsessége pedig a polgári közönség helyeslése mellett helyreállítja a megbomlott családi rendet.
A mi közönségünk szereti ezt a könnyű műfajt, és színészeink jól tudnak játszani. Volt módjuk beletanulni a hangjába. Kedvvel játsszák Bókay darabját is a Nemzeti Kamaraszínházában, művészetükkel megadják neki még a súly látszatát is.
*
Lehet, hogy van olyan kör, ahol ilyen emberek mozognak, ilyen erkölcsökkel és érdeklődésekkel; nem vagyok ismerős ezzel a világgal. De hogy az író ezegyszer túllőtt a célon haragja egyoldalúságában, azt nyilvánvalónak látom. Még ilyen frakkos és aranylamés alvilágban is kell valami emberinek lenni, onnan is lehetetlen, hogy ne nyíljon egy kis ablak valahogy a jobb levegőre. A szemlélet egyoldalúságát nem tudja elfeledtetni sem a szerkezet hatásos építése, a jelenetek pontos kihegyezése és a dialógus sokszor megvesztegető frissessége. A befejezésnek pedig, amely levonja a cselekvény konzekvenciáit, ellene kell mondanom. Éva és férje végülis rájönnek, hogy ebben a társaságban nem lehet élni. Kivándorolnak Jávába. Ez nem így van. Nem kell olyan messzire menniök. Találnak közelebb is jobb kört, itt, Budapesten. Az a rongy társaság nem Budapest, legfeljebb annak egy kis, nem is fontos töredéke, nem muszáj benne élni, aki nem akar.
Az előadás a Vígszínház szokott színvonalán mozog.
*
Edouard
*
Az igazi gonosztevő Shakespeare hősei közt III. Richárd, ő a természeténél fogva, felelőtlenül gonosz. Macbeth nem az, ő a mértéktelen becsvágy áldozata, ezért követi el - feleségétől is sugallva - Duncan király meggyilkolását. Lénye jobb felét leküzdve, habozva, lelkiismeretét visszafojtva követi el, közben szívesen visszatorpanna, ha nem volna mellette a felesége. Ettől kezdve állandó rettegésben él, eszeveszett félelmében egyre jobban belebonyolódva önmaga hínárjába, gyilkol tovább, egyre aljasabb módon. Ez már a félelem tragédiája, nem a becsvágyé. Macbeth már nem akar semmit, csak megmaradni, s azokat gyilkoltatja le, akiktől fél. Beteg lélek, lépésről lépésre közeledik az őrültség felé. Látomása, Banquo szellemének felbukkanása már a bomlott léleké. Hiába minden vérengzés, az igazi ellenség benne van, a lelkiismeretében. Ezért menthetetlenül el van bukva. Az, hogy Macduff csatában leszúrja, már csak a pont a végzetén.
Az előadás többi részéről nincs sok mondanivalónk. Egy szereplő sem emelkedik ki, az egész nem jobb és nem újabb a régebbi Shakespeare-előadások átlagánál. Csak keret, és nem nagyon eleven keret a két főszereplő játékához.
Kiss Ferenc és Tőkés Anna játéka mellett külön értéke az előadásnak