Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ
Pásztor Bél tartalmas kötete egy igen érdekes vonással járul hozzá a legfiatalabb magyar költészet arcképéhez. Ez a vonás, a József Attila fiatalkori verseire nagyon emlékeztető szertelenség vált alapjává Pásztor Béla költeményeinek. Pásztor Béla tehetsége szertelen képzeletében rejlik. Ez a szürrealisztikusan elferdült, hat dimenziós, de mindig gondosan és szinte a túlzásig analitikus szemlélet, amely az atomjaikra bontott élményelemekből bizarr önkénnyel ácsolja szokatlan asszociációit, nem ismeretlen előttünk, csak kevésbé hangsúlyozott - József Attilában eszköz volt, Pásztor Bélában költői tárggyá, öncéllá lett. De a versek minden kétséget kizáróan győznek meg bennünket arról, hogy szerzőjük lelkialkatából szükségképpen, elhivatva születnek meg így - képletek, amelyek magukon hordozzák minden esetben, minden egyes versvegyületben a sajátos és nemes érzelmi alapanyag vegyértékeit. Furcsa talán és szokatlan versekről kémiai nyelven beszélni. De ritkán megokoltabb és célravezetőbb ez, mint a