Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · ŐRJÁRAT

SZÉKELY ARTÚR: "MI TESZI A NAGY ÍRÓT?"

A mindennapi élet politikai izgalmaiból és meglepetéseiből mindenkinek jól esik néha visszavonulni a "tiszta" irodalom légkörébe és az irodalom különleges kérdéseivel foglalkozni.

Kedvelt francia közírónk, Emile Henriot, akinek Szükség van-e irodalomra? című szellemes fejtegetéseit a Nyugat 1838. júniusi számában ismertettem, ezúttal arról elmélkedik a Temps-ban. hogy mi teszi a nagy írót. (Qu'st-ce que c'est qu'un grand écrivain?) A cikk megírására az adta az alkalmat, hogy Henriotnak szemrehányást tettek, mert azt állította Sainte-Beuve-ről, hogy bár nagy szellem volt, nem volt nagy író. Henriot megkísérli a nagy író fogalmának meghatározását, hangsúlyozván, hogy mindig hasznos a szabatos osztályozás, emberekről és dolgokról világos képzetek alkotása, általában a ködössé vált fogalmak tisztázása, de erre ma sokkal inkább szükség van, mint bármikor, mert a szavakkal való visszaélés és zavarkeltés korunk egyik nagy bűne. Mindenekelőtt kerülni kell a szuperlatívuszok és korlátozni a nagy szavak használatát. A nagy író címét csak kis számú írónak szabad adományozni, akiről mindenkinek ösztönszerűen egy a véleménye. Az irodalmi "tábornagy"-ok kinevezése alkalmával éppoly túlzott óvatossággal kell eljárni, mintha hadseregek győzelmes vezéreiről volna szó. Az, hogy valaki nagy író e, az idők során válik el. A kortársak ítélete nagyon gyakran nem helytálló és a közvetlen utódoké sem. Ronsard nagy író, de két századon át megvetették és Delille abbé, akit kora istenített, teljesen eltűnt. Henriot úgy látja, hogy a nagy íróban minden nagy: a lélek, a tehetség, a gondolat, a személyiség, minden, amit képvisel, még ha kisebb részletekről vitatkozni is lehet. Montaigne, Rabelais, Pascal, Corneille, Bossuet, Saint-Simon, Voltaire, Lamartine, Chateaubriand, Stendhal, Hugo kétségtelenül nagy írók. Kifogásolni lehet Bossuet bölcseletét, Saint-Simon szenvedélyes nézeteit, Hugo politikáját és emberlátását, Lamartine költői technikájának bágyadtságát: a lángész minden munkájukban megnyilvánul. A nagy író nem szükségszerűen a legértelmesebb író. Sainte-Beuve bizonnyal intelligensebb, finomabb, szubtilisabb, embernek és léleknek jobb ismerője volt, mint Victor Hugo; több ízlése is volt. A különbség mégis magától adódik, Sainte-Beuve nagy szellem, de a nagy író Hugo, akiben minden fogyatékossága mellett meg van mindaz, ami Sainte-Beuve-ből hiányzik: gazdagság, lendület, hév, képzelet, csodálatos kifejező- és zseniális formakészség, a nyelv szellemével való természetes összeforródás. A legfőbb erények között, amelyek a nagy írót alkotják, a részesedés különböző arányokban oszlik meg: Henriot mégis azt hiszi, hogy a forma számít legtöbbet. Nagy írók mellett igen nagyokat is ismert Henriot, akik közé sorolja Montaigne-t, Pascalt, Corneille-t.

Mint a föntiekből kitűnik, Henriot különbséget tesz nagy írók és nagy szellemek között. Az utóbbiak típusa Sainte-Beuve, aki mindent tudott, látott és megértett, talán érzékenyebb, igazságszeretőbb és ízlésesebb, de lelkében kevésbé gazdag, mint a nagy írók. Renan is nagy szellem, de hiányzik belőle az a természetesség, az a közvetlen és ösztönös szárnyalás, amelyet intelligencia és szorgalom nem pótolhat. Mert a természetesség szintén hozzátartozik a nagysághoz. A nagy írók és nagy szellemek után következnek a szépen írók ("beaux écrivans"), az irodalmi tábornokok, ha az előbbieket tábornagyoknak nevezzük. Szépen írók az összes fegyvernemekből, stiliszták, analitikusok, lélekbúvárok, tanácsadók, eszmemozgatók, festők, költők, zenészek. Írónk nem akar ez utóbbi csoportba tartozó példákat említeni, csupán a kategóriákat kívánta megállapítani, amelyekben a besorozásokat mindenki igazság- és arányosságérzéke szerint végezheti el, mint ahogy Henriot osztályozása is - mint látjuk - meglehetősen egyéni és vitat tárgya lehet. A klasszifikálás különben nem játék, hanem a művészi hatás értékelésének módszeres gyakorlata.

Az elmés fejtegetésekhez még csak azt szeretnénk hozzáfűzni, hogy bármi rosszat írjanak is Franciaországról a franciákkal szemben barátságtalan érzelmeket mutató egyes magyar lapok, nem lehet nagy baj abban az országban, ahol a legelőkelőbb konzervatív újság a legnagyobb világ- és belpolitikai izgalmak közepette első lapján ilyen másodrendűnek látszó, de minden irodalomszerető ember lelkét örvendeztető kérdésekkel foglalkoztatja olvasóit.