Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám · / · FIGYELŐ
A nagyon finom, apró megfigyelések mindig magasra lendítik a verset:
földön gunnyasztó apró rovar előtt
megcsillan a hóvirág hegyorma,
írja egyik tavaszi verse végén s az őszi tájban "ostorral vágtat az öregség" mögötte, "csillogó borokat forral" az ősz, s "arany békák táncolnak a sötétben". Az egyszerű, gyengéd líra néha szárnyra kap s repülni kezd:
Odafönn egy csillag összetört,
a légen át a vaspor a föld felé
szitál...
Különösen szerelmes verseiben emelkedik magasra s az apró megfigyelések és a kozmikus képek kettőssége különös lírai feszültséget ad a versnek.
...hogy torkom kiszáradt a rémülettől,
ha ruhád véletlen a ruhámhoz ért
s éjjel nem tudtam aludni a szemedtől.
Utólszor szól hozzád s többé soha
a vers -
nem őrzi a madár útját a Végtelen,
ki tehet róla és bántás kit érhet?
Az Ürben a csillagok csillagot érnek,
de kinek a karja érhet csillagot,
ha kitárja egy fényes éjjelen?
A sokszor könnyedén, sőt könnyelműen kezelt ritmuszavar, egy-egy nyelvi ügyetlenség, szórendi furcsaság, melynek költői célját nem nagyon látom, - gondatlanságnak hat, de néhány bájosan és tudatosan primitív strófavégződés néhány pontosan elhelyezett szóismétlés ösztönös és kitűnő fülű verselőre vallanak, akinél gyakoriak az imént idézetthez hasonló nagyon szép versszakok.