Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 4. szám
De nagy gondomról is itthon jobban tudok,
tudnék már egy kocsissal, csősszel
beszélni, mint okos barátiddal, a sok
gyorsnyelvü, lélekbontó bölccsel.
Koporsók savanyú istálló-illata,
oh, a paraszt-szagú halottak! -
Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza?
De itthon is már hallgatok csak.
Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és
a versben is mind szállanom kell!
Hajtja a lelket a megnemelégedés;
hajtja, - de mit tudok meg ezzel?
Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát
szivom, míg bátyáim beszélnek.
Mint a szerecsenek Afrika illatát:
hordják a sírét a szegények.
Az ősökét. Mintha mindenkit a halál
parasztnak lökne vissza ismét:
bólongnak biztosan - mindent jól tudva már -
mint egy konok, barbár követség.
Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron, - kezek
meredten s, már előre, sárral!
Összeölelkezünk, mélyet lélegezek,
mint majd ha holt apám kap által.