Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / ·
Most már értem, milyen hazugságban élek, mert járok és beszélek és végzem a dolgom és pirulnom kellene, mert minden szavam hazugság, hiszen le kellene feküdnöm és meghalnom.
Ködös utcán — egyszerre szembejön a halott.
Én szelíden és nyugodtan — ugye most megyünk?
A feljegyzések itt hosszú időre megszakadnak. Ideges, apró jegyzetek következnek különböző tintával és ceruzákkal, a hevenyészve. Ilyenek akadnak: "Nem érzem magam felmentve attól, hogy jó legyek az emberekhez, azzal, hogy jó vagyok az emberiséghez" — azután: mintha egy-egy mondattal akarná a naplója témáját folytatni, egy oldalon át dátum nélkül rapszodikus ceruzasorok vonásokkal elválasztva:
Nem lehet, hogy nem látom többé.
Vasúton visszafelé menni a folyósón = emlékezés.
Nő halála az igazi halál.
Hogy tetszik neked odaát?
Szúrnak a szavak.
Kinek mondom el — tervek, kit érdekel a fájdalmam — csak őneki mondhatnám el.
Reggel fél nyolckor a végtelenségig.
Életfogytiglani fegyházára ítéltek a fájdalomnak azon a reggelen.
Óriási színpad — oltár — temető — jegenye — hegedű — őszi eső — könny.
Bátorság, szegény nyomorult vándor, bátorság. Elhagytad a boldogság Aequatorát — most hó és jég körülötted és a végtelen, reménytelen éjszakát kísértetekkel rémíti az északi fény. Hő és jég kívül és hő és jég a szívedben — bátorság, rettenthetetlen hajós, tovább! Emlékszel-e mit mondtál magadnak egykor? "Ha az, amit léleknek tudsz magadban, véletlenül nem beléd, élő és mozgó tömegbe kerül vala, hanem egy darab kőbe az utca kövei közt — annak a kőnek meg kell vala mozdulnia."