Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám
Minden prousti alakkal kétszer ismerkedik a szerző és az elvarázsolt olvasó; először, amikor csak a neve zeng távoli képzeteket idézve, vagy a híre ver fel gyötrő vágyódást a közelébejutásra, vagy az először látott arc indít el bonyolult érzelemhullámokat, amelyek kiegészülést, igazolást, beteljesedést keresnek a további ismeretségben és másodszor, a szívet szorongató, határozatlan, többé meg nem ismétlődő első mámor után, amidőn kezdetét veszi a birtokolás öröme, folytonos meglepetésekkel, de alapjában csak magyarázó észleletekben vezetve le a nagy megrendülést. Az első élmény töményméregként forgatja fel a szervezetet, a további már csak az akklimatizálódás lassú munkája; a képzelet lobot vetett és a valóság csendes, olthatatlan tűzzel izzik a nyomában. Így hat rám tíz évi szünet után újraolvasva, az idegen elvarázsolásból az anyanyelv otthoniasságába ültetve, [*] az emlékké vált és újra testi elevenséggel felbukkanó személyeknek, az előlegezett célzásoknak, motívumoknak most már teljes cinkos ismeretében a mű maga is, a prousti világ, egyúttal fiatalságom feltámadt világa. Mert gyilkos hatásának ez volt a titka: felfedzései együtt rohantak meg a magam, minden fiatal lélek egyszeri, mámoros, egész életünkre kisugárzó felfedezéseivel, a megfogalmazott szó lappangó gondolataimmal, az olvasás kéje az élet izgalmaival. Nehéz lett volna akkor elválasztani élményt, olvasmányt, cselekedetet, az elbeszélt ifjúkort és a megéltet, az enyém-tied-övé határait, az ént, amely egyszerre megsemmisült és óriásira nőtt a példakép nyomán. Szerencsés voltam, mert egyidős a könyv hősével s a mű alaphangulata egybeesett a fiatal ábrándokkal és az olvasmánynak kiszolgáltatottság édesen gyötrő érzésével. Önállóságot keres, mégis csak tekintélynek hisz a kamasz; saját magát is csak a képzelt hősökön és a készen kapott gondolatokon keresztül érti meg, fogadja el és élvezi, esztétikai bálványimádó. Úgy ahogy az olvasástól kábult Marcel nézett fel íróeszményére, Bergotte-ra; «mivel meg voltam győződve, hogy ez a tökéletes elme csupa együgyűségnek nézné az én gondolataimat, annyira irtottam valamennyit, hogyha egyszer véletlenül őnála, az ő könyveiben találtam olyat, amire én is rájöttem már,
Számára (s a következőkben egyszerre lesz róla szó, mint egyénről és a fiatalember ősképéről) egyetlen valóság van a világegyetemben: az éntudat. Minden belőle indul ki vagy hozzá tér vissza, mindenesetre általa nyeri el értelmét; az élet drámai színjátéka csak arra jó, hogy afficiálja, az emberek, hogy gyönyörködtessék, a cselekedetek, hogy a választás lehetőségeiben tobzódhasson a képzelete. «Ist nicht der Kern der Natur Menschen im Herzen?
A mű félálommal kezdődik, azzal a lélekállapottal, hol a megzavarodott érzékek egy-egy helyzeti, testi benyomást, a környezet elmosódó képét váratlan, dús színjátékká dolgozzák át. A kis gyerek Combrayban még egy valódi laterna magica fényét táncoltatta a hideg falakon, a hős Golo ügetését Brabanti Genovéva kastélyához; de már a fantáziája jobban betöltötte a szobát, mint a tovasikló képek. És a mindennapos esti szorongásban, az anyára várakozás idegtépő izgalmában ez a képzelet már önmagát marcangolta, megint a fiatalság jellemző kettősségével, amely egyszerre élvezi, hogy kisérteteket tud felidézni és hogy ezek a mellére telepedve fojtogatják. A fiatal képzelet kényúr és rabszolga; gyönyörködik a hatalmában és retteg ismeretlen hatalmaktól; szeret borzongani, képességei birtokában szívesen emlegeti az elsötétülést. Ha meg beteg, kultuszt űz és erőt fakaszt a szenvedésből. Ideges gyerek, tartotta róla a nagyanya és család, az idegességet kitenyészteni, munkába fogni lesz korán a gyermeknek a vágya. A korlátok között is kicsikarni a lehetőségeket, a meglévő gyengékből a hiányzó erényeket
«Néha épúgy, mint ahogy Éva Ádám egy bordájából született, álom közben egy nő született bennem, a combom egy kényelmetlen helyzetéből.» A nőt, ha később nem is az álmodás szeszélye, de a valóság sodorja elébe, igazi élettel az ő rajongása ajándékozza meg. A nő a leghálásabb nyersanyag,
A nő mindebből alig vesz észre valamit, gyakorlati érzékével az eredményre ügyel, csak alkalmazkodó ösztöne súgja meg, hogy ne nézze le végleg a céltalan kavargást, a férfilélek viharát a pohár vízben. Odette nem különb, mint Gilberte (amíg a gyermek Marcel szerelmese) vagy később Albertine; látszólagos sokrétűségük mellett is mindnyájan csupán ürügyek, hogy körülöttük, szinte függetlenül tőlük, a férfivágy kitombolja magát, megfutva törvényszerű pályáját. Nem női alakok a regényírói jellemzés értelmében; meg sem közelítik egy Duchesse de Guermantes színes teljességét, a szerelemtől nem érintett asszonyokét. A szerelmet adó nő nem magáért és magában való Proustnál, szinte nem is él önálló életet, csak vetülete a férfi életének, visszfénye a belső lángoknak, nélkülözhetetlen, de fiatal elbizakodással sokszor feleslegesnek érzett eszköz a szerelmi önkínzásban. «Szerelme sokkal, de sokkal messzebbre terjedt, mint a testi kívánság régiói. Magának Odettenek személye sem foglalt el benne nagy helyet. Ha az asztalán észrevette Odette-nek a fényképét, vagy ha maga Odette jött hozzá, alig tudta azonosítani a valóságot vagy a képet azzal a fájó s folytonos izgalommal, amely a bensőjében lakozott». A nőt, akibe szerelmes, megszürkíti, hogy annál ragyogóbban táncoltathassa rajta a képzelet laterna magica-jának képeit, lehántja róla a valót, hogy fantomot ölelhessen, hogy ölelkezhessék önző önmagával. Örök fiatal élmény ez és tegyék hozzá, örök művészet, örök naivitás és örök bölcseség, amely tájnak és nőnek a teljességét csak akkor élvezi, ha beléjük öltöztetheti a lelkét; díszlet, amelyhez ő, a férfi adja a
De a regény ifjú hősének nemcsak élményhez és nőkhöz, a társadalomhoz közeledése is kiváltotta az évtársi elragadtatást. A fiatalember forradalmár sznob; kínos gonddal őrzi a függetlenségét, lázadó magányát, de ugyanakkor a közösséget valami csodálatos, titokzatos szervezetnek képzeli, amely pazar pompában, a maga belső törvényei szerint virágzik; lélegzetvisszafojtva gyönyörködni kell benne mint boldog káprázatban, vagy dobni a bombát, hogy megtörjön szédülete. A társas élet csak a fiatalnak szimbólikus szertartás, átlényegülés, magasabb szerepkörhöz alkalmazkodás, később hétköznapi lényének szórakozása. Nos, a mindennapiságból kivetkőztetést, egy-egy összejövetelnek ősi misztériumok vagy szabadkőmíves rituálék rangjára emelését senki sem érti lenyügözőbben, mint Proust. Mint a beavatandók állomásai, váltogatják egymást a nagyvilági fokozatok; jó és még jobb társaságok, Verdurinék szűkebb köre után a Duchesse de Guermantes háza, egyre nagyobbszerű, titkokkal telibb, fantáziabontó alkalmak, szakadatlan sora a felfedezéseknek, próbatételeknek, hogy a művet záró estély varázséjszakájában bekövetkezzen végül a nagy egyesülés és fölszentelődés, a tévelygő lélek befogadása. A prousti társaságjárás a zarándok útja, vallásos vagy vallást pótló ritusok megfelelője, folytonos megigazulás, erkölcsi tökeletességre törekvés. Swannt, a beavatottat, akit egyéni érdemei juttattak a születéssel kiválasztottak közé, szinte a világi szentség levegője veszi körül, de a különös rendnek megvannak a törtetői is, mint Legrandin, vagy bürokratái, mint Cottard, vagy rajongó novíciusai, mint maga a szerző. És hogy Swannról Marcel szülei, vagy Verdurinék nem tudják, hogy micsoda környezethez van szokva és kegyet gyakorolnak a fogadásával, holott alászállott hozzájuk, olyan, mint az emberiség tévedése, amely sohasem ismeri fel a magasabbrendűt és kiválasztottat. Mennyi jelentéktelen izgalom, végül milyen örök dolgok körül!
Persze a titokká fokozás nem feltétlen ünnepélyes; ha így képzelné, nyomban szembetalálná magával eddigi szövetségeseit, a fiatalokat. A nevetés joga legdrágább kincsük, derüvel nézni arra, amiben hisznek, leghozzájukillőbb képességük. Proust a társaságot, amelynek életmunkájával és szenvedélyes figyelmével rabja, nem veszi egész komolyan. A valószerűtlenségét élvezi, operaszerűségét, a játékká, díszletté, látványossággá vált életet, a konvenciók parádéját, a minden szertartásosság mélyén lappangó groteszkséget. Ahogy a barokk templomban a bókoló szobrok egyszerre áhítatott keltők és színpadiasak, elragadtatásukkal küzdők és a ruháik redőzetére ügyelők, ahogy barokk ünnepi játékokon operajelmezekbe bujtak az udvari méltóságok és így emlékeztettek rangjukra, (aranyos sugarak farsangi jelvénye idézte a napkirályt, pásztorruha a hercegnőket), a prousti összejöveteleken együtt kavarog a méltóságos a kacagtatóval, a szertartás a játékkal, az átszellemült a burleszkkel. Amikor Swann a Saint-Euverte palota lépcsőházában felfelé halad az estélyre, kétoldalt lakájok hada, mozdulatlan szoborként vagy szolgálatára rohanva, megannyi fényes ruhájú, merev óriás jelzi az ünnepélyes óra céltalan szépségét, jelentéktelenül fontos izgalmát. Megannyi derék kispolgár,
«Benn a teremben egyszerre átélte a férfiúi csúnyaság benyomását, mikor a függönyökön túl, a cselédség látványát felváltotta a vendégeké.» A derüs áhítat, amellyel a nagyvilági jeleneteket egészében szemléli, mint tableaut, új érzéssé élesedik, ha az egyes résztvevőkről van szó, a kép után a személyről: elragadtatott iróniává. Nem flauberti gőggel, ostort suhogtatva az alakok felett, nem is a dickensi kedély és együttérzés mosolyával, még francei kiábrándult fölénnyel sem, amit pedig nagyon szeretett, hódolattal és odaadó, lázas kíváncsisággal, hálásan figyel a remek példányokra, akikkel összehozta a sors, minden szavuk fontos, hangjuk minden árnyalata, mozgásuk, fejtartásuk, gesztusaik, minden tünet, amit észrevenni rajtuk és amiből lélektani következtetést lehet kicsikarni. Minden jelentős, ami testi-lelki mechanizmusukhoz tartozik; de akinek a szeme ilyen tic-ekre van beidegezve, mennyire bábúnak, pokolian mulatságos gépezetnek tekinti a legszeretettebb emberét is. A végletekig meglesni valakit, annyi mint ártalmatlanná tenni, kifejteni a tiszteletetadó ruháiból, hogy nevetséges meztelenül álljon a szemünk előtt. A prousti hősök nudista gyülekezetében nem marad fogyatkozás rejtett, szépséghiba kinevetetlen, mégsem leleplezést érzünk, ellenkezőleg a megismerés szenvedélyét, tiszteletadást a rútnak, mint a szépnek, ahogy kedvesében a közönséges és ellenszenves vonások is gyönyörködtetik. Persze nem naturalista módon túlozza a visszásat, hanem a költő és a fiatalember külön érzékével a furcsaságok iránt, a nyomorékot egyszerre sajnálva és ámulva groteszk eltorzulását, a látszólag egészségesben is felfedezve a különöset, kórosat. Proust szerint a társasági lény, minden ember nyomorék, évszázados civilizációs szokások megviseltje, külsőleg-belsőleg hozzáidomult az érintkezés kívánta formaságokhoz; így van rendjén, hiszen a kultúra deformálódás, de így mulatságos is. Ha Laumes hercegnő, a későbbi Duchesse de Guermantes, belép a Saint-Euverte szalonba és egész testtartásával azon iparkodik, hogy se fensőbbségesnek, se leereszkedőnek ne lássék a kisebbrangúak között, ez a legmagasabb lelki kultúra kivirágzása s felér a legjobb bohózattal. Proust a hasonló jelenetek leírásában nem fukarkodik sem a bűvölettel, sem a komikummal.
A tüneti lélektan, az önleleplezések szenvedélyes gyüjtése benne magában is egy rosszul rejtegetett vágyra, fiatalos ábrándra árulkodik: függetlenül az emberektől, reális kapcsolatba nem kerülni velük, csak a felnagyító és kicsinyítő, élvező és gúnyolódó tiszta szemlélet útján, közöttük és mégsem közöttük, húsból-vérből való Aeneasként testetlen, de érdekes fantómok között. A fiatal élet az idegen városban bolyongásra emlékeztet, ahol a hétköznapi élet nyüzsgése izgatott, hódoló panorámává terül szét előttünk, a ráérés jogán uralkodók előtt. Ráérő képzelet a legmámorítóbb hatalom, magány, amely nem szomorú és megalázott, ellenkezőleg diadalmas és gőgös, visszahúzódás az énbe, de úgy, hogy szolgálatunkra álljon engedelmes díszletként a világ. Minden fiatal álma megsemmisíteni a létező környezetet, kötelékeivel és rendjével, változhatatlanságával és függetlenségével s félálomban újra építeni, titokzatossá és játékossá változtatva, hogy az igazi Balbechez soha se hasonlítson az a Balbec, amelyről ábrándozunk, a maguk életét élő fiatal leányok nyomába se léphessenek annak a virágzó látomásnak, amellyel nekünk éltek s a valódi társaság irígyen és elkáprázva tekintsen arra a soha nem volt eszményre, amellyé mi formáltuk a szerepét. Proust felszabadító hatásának itt a végső gyökere; nemcsak a művészi teremtőerőben való hitet adta meg, mint a nagy írásmű általában, hanem idegpályáinkban felbolygatta a képzelet hatalmi tébolyát. Alapjában bennünket, olvasóit is, kelléktárába fogott be, mint az alakjait, síron túl figyelő irónikus szemmel, hogy ész és szív fiatal láza mint futja ki azután formáját, fenséges-mulatságosan ismételve meg a kénytelen lélektani egymásutánt. Kihülünk, mint Swann, pedig tovább is úgy szeretnénk égni, mint ő, akinek oly csodálatosan sikerült: Marcel.
*
Tíz év után meghiggadva olvasom a megvilágosodott könyvet. Az első benyomás: mennyire ismerős! Részletei olyan hiánytalanul maradtak meg az emlékezetben, ahogy csak dallamok szoktak rögződni, egyetlen taktusukkal maguk után kényszerítve a kibontakozó melódiát. Az erős élményen túl, amit egy-egy nagy jelenet tartalmilag kiváltott, a felépítés mechanizmusában van valami szabályosan ismétlődő, szoktató, emlékezetbe véső. Nemcsak a közismert visszatérő motívumokban, amelyek egyenesen zenei hasonlóságból születtek meg; az alapvető témáktól, (emlékezés, szerelem, féltékenység) a lélektani indokolásokon, emberek bemutatásán, társas képek elindításán keresztül egészen a pontosságot egyforma fordulatokkal kicsikaró stílusig rengeteg az ismétlés, a hasonló változat, anélkül, hogy az elevenség, a meglepetés rovására menne. Sőt az ismétlés ténye fokozza fel a várakozást, a jólismert ritmuson ringatózás az elkövetkező friss örömet, ahogy a hullámverés újra meg újra váratlan ajándék a testünknek. Mert ráismerni van olyan, ha nem nagyobb esztétikai élvezet, mint megismerni és az élet gazdagságát nem kisebbíti, ellenkezőleg felfokozza a megszokás. A combray-i sétákon Swannék és Guermantesék felé a gyermek Marcelt a legapróbb részletekig egyforma rend tölti el soha el nem felejthető révülettel, tájék, sétaidő, szülői viselkedés beidegzett azonossága, ami mint elengedhetetlen szertartás idomul a választott irányhoz. Az apai vezetés jóvoltából ezredszer is váratlanul bukkan fel a hazatérők előtt kertjük hátsó kapuja, az apa újra meg újra büszke, hogy az utolsó pillanatig nem vették észre, az anya ezredszer is kész rajongani: «Bámulatos vagy!» És ki mérhetné fel a fáradt, álmos gyerek ismétlődő jóérzését, a testében szétfolyó édes zsibbadást, mint annyiadszor megérkeznek az otthonhoz. «Ettől fogva egyetlen lépést se kellett már tennem, maga a föld járt helyettem a kertben, ahol a szándékos figyelem régóta nem kísérte már a cselekedeteimet: a Szokás vett a karjaiba s ez vitt az ágyamig, mint egy kisgyermeket.» Vagy emlékezzünk a szombatnap ebédjére, amely visszatérő friss izgalom, derü és ugratások szülője; a család aznap kis szabadkőmíves gyülekezet a beavatottak önérzetével, elégült nyugalommal, mert tudja, amit az avatatlanok nem sejtenek, hogy ez az ebéd egy órával korábban van a rendesnél. Ha van boldogság az életben, bizonyára az ilyen egyformán, békés-változatlanul megújuló élmények adják, a megszokás isteni rabsága.
A szokás Proust szemében egyik leghálásabb írói eszköz és egyik legerősebb lelki tartalom (a szerelem félelmetes kötőereje is a megszokásban van), de egyúttal erkölcsi fogalom is. Alapja a polgári rendnek, a kitartásnak, nagyratörésnek, erényeknek. Nem éppen a hagyomány ünnepélyes és kicsit frázisos értelmében, nem mutatós tiszteletadásként a volt előtt: még csak az átmentett emlékek dédelgetésével sem, a legkevésbé elhatározottan, egyszerűen ösztönné vált gépiességből, ragaszkodássá sűrűsödött mindennapokból, az ismétlés értékké nőtt kényelméből. Az igazi lekötöttség pátosz és érzelgésnélküli, a tárgyát át sem tekinti, egy-egy részletével lép otthonos kapcsolatba. A tájélmény pusztán helybenmaradás, a multtisztelet egyszerűen érdeklődés, a kötelességteljesítés időtöltés, a szeretet kitartás valaki mellett, csak éppen görcsszerű, enyhülni, szünni nem akaró. Soha nem teheti magáévá, aki szaval, vagy fecseg s érzéseit kitörésekben hasznosítja, mint például Bloch a regényben. «Szüleim nem ilyen barátot kívántak nekem... Akár ösztönösen, akár tapasztalatból tudták, hogy érzelmi kitöréseinknek nemigen van hatalma tetteink következetessége s életünk irányítása felett s hogy erkölcsi kötelmeinknek, barátainkhoz való hűségünknek, egy mű elvégzésének, egy életrend betartásának sokkal biztosabb alapot nyujtanak a még olyan vak szokások, mint az érzések pillanatnyi, heves és meddő fellendülései.» Még a bűnt, a következő részekben feltáruló Szodoma és Gomorrha fertőjét is enyhíti a szokással magyarázás, következetességében erkölcs van és szépség. Charlus báróban a romlottság nő meg jellemmé, Bayard lovag ő a szennyben. Az erény és a boldogság szokásokból született; de ugyanígy a vétkek és a tragédia is. A lélekismeret magával hozza a bocsánatot. Proust morálja, amelyet gyakran számonkérnek tőle, az éleslátás; leírja a jóra való hajlandóságot, a felmagasztalást iróniával, az elbukást szánalommal ellensúlyozza. Igazságot próbál tenni, ami az emberi és írói erkölcs lényege.
A szokás egyébként is a prousti lelkek összetartó cementje. Azt szokás mondani, hogy nem ismer kész jellemeket és valóban alakjai szemünk láttára formálódnak sejtéseken, elképzeléseken, sőt tévedéseken keresztül, aszerint, mint lépnek be az első személyben beszélő hős tudatába. Alakulnak és sohasem teljesek, egy-egy fénysugár esik rájuk, sohasem egész megvilágítás. Némelyik, mint Albertine szántszándékkal marad meg végig bizonytalannak, másik, mint Charlus a nyomasztóból, nő meg titokzatossá; mindegyik tartogat valami meglepetést, egy újabb érzelmi fordulatot, ha mást nem, az öregedés testet-lelket torzító színváltozásait. Mégis (és ez jól kitünik az újraolvasásból) már az induláskor in nuce egyesítik magukban az összes lehetőségeket, a lélek nehézkedési iránya nyomban meg van adva, a viselkedés árnyalatai az első perctől a bekövetkező szerepről vallanak. Mindnyájan kisebb-nagyobb mániák foglyai, ha a legártatlanabbakéi is; és a rögeszme a szerző jóvoltából ott ül az arcukon, irányítja a mozgásukat, mindennapi életüket. Írójuk a róluk való gazdag tudását részletekben adagolja, de alig tudja titkolni, szeret nyomban indokolni, magyarázni, vagy egyszerűen árulkodni. Célozgatások, utólag érthető elejtett megjegyzések kísérik a szereplőket első megjelenésüktől, jelzők, amelyek az olvasók számára semmit, csak néki jelentenek titkos örömet. Ahogy az első részben a későbbi szerkezet legtöbb motívumát elbujtatta, még csak nem is kompozíciós szándékkal, inkább az emlékezés játékából, majdnem azt mondhatnám tehetetlenségből, a kísértésnek ellenállni nem tudásból, a mindent megértés kedvéért, az itt bemutatkozó emberekben is szívesen tárja fel a gépezetet, amelynek bonyolult mozgatásában nemsokára remekelni fog; a szerkezet maga alig változik. Bármilyen csodálatos társadalmi emelkedésen megy is keresztül a regény folyamán Mme Verdurin, a «petit clan» úrnőjeként megismert zsarnokoskodása, kicsinyessége, művészeti sznobizmusa megmarad. Odette az előkelő házasságok változatos útján is őrzi lelki kokottságát. A Duchesse de Guermantes, amikor Mme de Saint-Euverte fogadóestjén szeretetreméltó Swannhoz s megszólja a többi vendéget, egyszerre levizsgázik nagyvilági biztonságából és a «guermantesi» szellemből, amelyet írója annyit fog elemezni a következő kötetekben. És Françoise paraszti konokságával, hűségével és váratlan ellenkezéseivel, a család iránti vak ragaszkodással és ősi multból örökölt rangérzékével milyen hamar érezteti a magatartást, amit majd Albertine-nel szemben vesz fel annak idején. «Françoise úgy tisztelte, mint egy görög tragikus költő, a családtagokat összekötő szálakat», halljuk itt róla; képzelhető, hogyan fogadja az illegális szerelem útján betolakodottat, akit nemúri származásáért is lenéz. A csirkét habozás nélkül levágja, távoli szerencsétlenségek megríkatják; nem lesz meglepetés a kegyetlen kíváncsiság, amellyel majd ura legjobb barátjának váratlan halálát fogadja. Különben Guermantes hercegnőt is nagyon kevéssé érinti Saint-Loup eleste, pedig közeli rokona; a kétfajta arisztokrata, a paraszti és az előkelő, egyformán kerüli a polgári érzékenységet. Erre a magatartásra is előkészítettek az első mondatok, amiket Swannal váltott. Vinteuil leánya egy-kettőre felfedi vétkét a leselkedő gyermek előtt, ami még annyi bánatot okoz majd a felnőttnek az Albertinere gyanakvásban. Bloch zsidós hibáit nem veti le, ha a modora végül megjavul is, Brichot és Cottard végig karikatúrák, bár igen tiszteletreméltók, Swannban csupán színeződik, árnyalódik az a zsúfolt gazdagság, amit az első részben megismertünk, ahol persze ő a főszereplő. Talán csak a nagyanya később grandiózussá váló alakja marad itt még kissé ködös, mert az anya tölti be a gyermeki képzeletet. Mégis egyetlen jellemzésben egész szeretetreméltó lényét és a jelentőségét Marcel életében megértjük, ha már ismerős figyelemmel olvassuk: «Az ő szemében a jómodor és a finomság független volt a társadalmi rangtól. Áradozva mesélte, milyen választékosan felelt neki a szabó s kijelentette anyámnak: «Sévigné se mondhatná szebben», viszont a márkiné egy unokaöccséről, akivel ott találkozott, azt mondta: «Ha tudnád, lányom, milyen közönséges.»! Az újraolvasás legfőbb élvezete, hogy a kagylóból csakugyan zúgni halljuk a tengert.
A képzelet démoni hatalma helyett a szokás szívós ereje
qu'il se fut décidé á aller...»
[*]