Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ
Ismerik Nadányi Zoltán verseit? Nekem régi kedves ismerőseim, sok éve, ha meglátom őket, szerényen, valamelyik hetilap, vagy napilap cikkei és hírei közt, odahúzódva, mintha ők is csak napi ujságot, jelentéktelen jelentenivalót, igénytelen pletykát, a szívnek holmi meteorológiai állapotát közölnék, hogy a boldogság keletje felől felhőződést, a bányat nyugatáról szárazságot várhatunk
Most, hogy kis kötete kerül elém, megint csak megfeledkezem róluk, akiket Ady, túlzottan a «daltalan szíveknek» nevez, holott egyszerűen laikus nagyközönségről van szó. Mint «szintén zenész» a mesterségben gyönyörködöm, akár a festő, akinek freskókat mutatnak, közelről, nem a «hatást» nézi, ahogy felülről zuhog ránk, hanem a
A tudákos esztéta, ha nem ismeri a verseket, ebből a pár sorból pont az ellenkezőjét gondolná róluk, mint ami igaz, azt hihetné, hogy tehát hideg «formalizmusról» van szó, holott Nadányi a legegyszerűbb eszközökkel dolgozik, valódi szívköltő. Ezen a ponton a tudákosság rosszabb a tudatlanságnál, tévedésekkel telefirkált papír a tiszta papír helyett. A tiszta szívek mélyéből kell, hogy teljes visszhang feleljen ezekre a versekre, amikhez «érteni» viszont csak ketten értenek: a költő, aki írja és a költő, aki olvassa.
Csupa telivér lírai ötlet, egyik kedvesebb, elbájolóbb a másiknál
Vagy nem idézhetné akármelyik analitikus a «szadisztiko-mazochisztikus kétértéküség» példájául, köteteknél tömörebben a nyolc sort: («Korbács» című vers, 50-ik oldal):
Akarom, hogy verj, mert
lihegsz
Mert ez a korbács összeköt
Veled, mint a pokol.
Te már eldobnád szívesen
már éget a nyele,
de én arra itéltelek
örökké verj vele!
Vagy (21 oldal) a «Kedvetlen voltál» címűben («Gyufatördelők» lehetne a címe) ahogy gyufákkal együtt kettétörik tér és idő s a jelenlévőnél megfoghatóbbá válik az emlék
De csak mellékesen. A fontos mégiscsak a jelen, «a pillanat küszöbe», a pillanat csodája. «Mariann a kádban» (28 oldal).
És nem merül be rögtön
kicsit még elidőz,
még hagyja, göndörödjön
a viz felett a gőz
és a csak Heinéhez fogható «A fák közt» címűt (62 oldal). Nem szólva a produkcióról magáról
Maradéktalanul és kimerítően is tudnék képet adni erről a nagyon rokonszenves, nem «régies» és nem «újszerű», nem «hagyományos» és nem «eredeti», hanem az örök lantot mesteri kézzel pengető költészetről. De ehhez sok egy kis figyelő és kevés egy tanulmány. Versben kellene kifejezni, legalább három szakra méretezve. Anche io sono.