Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: JUHÁSZ GYULA
Ez a bibliai kép önvallomásnak is igaz. Vágyott a végtelenbe, de keresztény halálvágya s magyar keserűsége közt hányódva vissza-visszaszólította két öröm: a szépség és a magyar táj. A szépség abban a túlfinomult, imádandó, parnassien formában, ahogy csak a századfordulón szerették Londonban, Párizsban, Münchenben, Pesten, Szabadkán vagy Fogarason; a magyar táj, ahogy gyerekkorában az alsó Tiszánál megszerette.
Papnövendék emlékek, a magyar szegénység s e vérré vált szépségimádat szólaltatták meg egy életen át. De a szépségimádat egyre apad, a végefelé már csak a keserű magyaré a szó. Ifjúkori első két verskötetében a hármas ihlet még váltogatja egymást s egyelőre a kissé tanáros szépségkultusz a legerősebb, önarcképét is ebben az életformában rajzolja:
Ki voltam én? Talán a legutolsó voltam,
ki Numa birtokán pár évig haldokoltam,
Virgilius versét olvasva holdas éjen...
Vagy a sánta kovács-istenről írva:
Vert rohamot, hol a dagadt Szkamander
bősz biborával omló partokat ver
s az égre bőg a népverő csata.
S lankadtan, félőn, álmodozva, lágyan,
egy búsuló juhászt is, nyárfaárnyban
ki békés, fáradt, árva, mint maga.
A parnassien könyvemlékek legjobb kötetébe, a «Késő Szüret»-be is áthúzódnak (Trecento, Így szólt Michelangelo, Goethe Weimarban, Achilleus pajzsa, A korán elmenők, Stanzák); sokszor katolikus hitét is esztétikummá lágyítják. A szépség és a menny honvágya összemosódik, azért kívánkozik el a földről, mert fáj a szépség:
Mint Terézia szerelmed nyilától
tested sebét viselte boldogan,
a vágy nyilát ugy hordom én s a távol
honvágya fáj örökké, ó Uram!
A végek a szegénységgel szövetkezve leghamarább ezt a szépségimádást hervasztják el. De miközben hervad, megtisztul, mintegy szomorodó kereszténységéhez nemesedik. Az első parnassien verseket még a gondtalan bölcsész költi, a szépségszomjban sok a fiatalos öntetszelgés s néha túlteng a filológus emlék. De a későbbiekről a szellemi-testi nélkülözés leszaggatja a stíláris fényűzést. Pár év mulva ez a cikornyátlan szerelem is eltűnik, megmarad a magyar költő, kis-magyar tájakat festve, testvérbánattal a tiszai magyarok közt.
Aki egy életen át a végtelenbe készül, védtelen a földi szerelemben. Csak az ízlik belőle, ami hasonlít a végtelen vágyához. Juhász Gyula találkozott Annával.
Nem volt elérhetetlen asszony, a költő mégis azzá alkotta. Ez a szerelem a testetlenítés csodája: csalhatatlan költői ösztönnel rögtön és végképp reménytelenül szeretett bele. A nőnek nincs sok szerepe az ilyen szenvedélyben, nem áldhat és nem ronthat, akaratlanul ihleti a vágyat, amely csak ürügyet keres újabb földi fájdalomra. Juhász Gyula valószínűleg alkatilag is aszkéta volt; fáradt fajta, egy tüdőbajos távirász nélkülöző fia. Annában is a túlvilág viszfényét kereste, a beteljesedésnél eleitől fogva édesebb volt az emlék:
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
de azt tudom, hogy szőkék a mezők,
ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
s e szőkeségben ujra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
de ha kinyílnak ősszel az egek,
a szeptemberi bágyadt bucsuzónál
szeme szinére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
de tavaszodván, ha sóhajt a rét,
ugy érzem, Anna meleg szava szól át
egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
A haját, szemét, hangját elfeledte, csak a vágyat szerette benne. Boldog szerelem volt a szó költői értelmében: nem zavarta földi öröm.
Egyébként is Váradon volt a legboldogabb. Nem Pesten,
1917-ben végképp visszatért szülővárosába, Szegedre. Itt érte az összeomlás, a hivatalvesztés, itt öltött testet az egykori eszménykép. Juhász Gyula a szegedi megszálláskor találkozott először Franciaországgal. Francianyelvű lapocskájában verekedett az országért, a nemzetért, amely szerelmes fiától szennyes ürüggyel elvette a kenyeret. Nyugat és magyarság egyszerre, egyként arcul ütötték. Nem pörölt; a régi búsulással, de a régi esztétikai örömök nélkül koldus magyarjai mellé heveredett, a Tiszapartra. A rohateci morva Mária költője a magyar Miasszonyunkhoz fordul:
S jöttem én is, e szomrú öltő
bús magyarja, hü zarándoka,
mit adhatnék, csüggedt, árva költő:
e dalt hozom, mint könnyét a felhő,
Te feketén is vigaszt derengő
Magyarok Asszonya!
A hangja érdes, az egykori stilizált katolicizmus most a magyar pogányságot súrolja. Imádkozó magyarjai félig áhítatos zsellérek, félig sunyi bessenyők, a szelíd papnövendék hirtelen visszaemlékszik a varázsszavakra, a koldushoz húz, mint Lőrinc barát. (A Fekete Mária, A Tápai Krisztus, Haviboldogasszony, Betlehem.) És önarcképét se antik gemmákra képzeli, mint az első szonettek idején; «a magad cigányát lásd bennem, ó magyar» énekli mélyebb önismerettel. A magyar témakör kibővül, a Tisza már állandó szólam (Megint a Tiszánál, Magyar Idill, Tápai Lagzi, Vizimalom) s állandó szólam a szegénység is, amelyet zsellér ösztönnel II. József bécsi szobrának panaszol föl:
Már minden tartományod elveszett,
de a szegénység él s uralkodik még!
Azelőtt is vissza-visszanézett a régi magyarokra, most tépelődő, tragikus példaképeit sorban megidézi; legszebben talán az öreg Arany Jánost:
Öreg magyar szivéhez oly közel volt
október ősze Margit szigetén,
szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt,
melyen a felhő kedves jövevény.
Öreg karosszék lett a réve néki,
békés, dalos rév, hol ütemre megy
a bucsuzó idő, mely visszakéri
az életet, mely hajszálon remeg.
S elszunnyadóban, hüvös délutánon,
míg gémberedő ujja a gitáron,
elébe toppan Toldi és Piroska:
Hunyt ifjusága és hantolt szerelme,
az édes és bus vágyak zöngedelme
s lassan lejár a hamvas homokóra.
A szellemi ősök mögött a nép ősei is föltünnek, a Tisza Maros szög táji és népi hatása alatt meglátogatja a pusztai magyar mult. (Emese Álma, A Szeri Pusztán, A Szent Szarvas); bessenyős ízű katolikus verseivel egyidőben az elsűllyedt pogányság hősei is behúzódnak a költészetébe.
Egy fél emberöltővel megelőzte a «népi arcvonal»-at, a
...Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott
hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng,
Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény
Hol kis házak előtt, ha vasárnap alkonya barnul,
s várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak
s várnak néma sötét sorban, siró szemmel feketében
Véres idők terhét hordozza borongva, lemondva
Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország
De a háborús vértanuk nyomán
Hej, a sirok egyre nőnek
szőnyegén a temetőnek,
elhervadnak mind a rózsák
őskertedben, Magyarország.
Ó de néha éjten-éjjel,
mikor csak a kakas éber,
kigyúl egy láng, mint az őrszem,
a szegedi temetőben!
Nézi más láng lobogását,
földi tüzek égi mását,
vár egy napot fölkelőben,
régi magyar temetőben!
Amit a népi arcvonal ma országszerte kutat, Juhász Gyula tizenöt évvel hamarább átélte a szegedi tanyák közt.
Petőfi Zoltánka szobájában lakott, elvadult emberiszonyatban. Az öngyilkosság megszokott mozdulata lett. Hanyagul verselt, jelzői ellomposodtak, rímei elfáradtak. De annyira költő volt, hogy a legfáradtabb szó is arannyá vált az érintésétől. Utolsó korszakában már-már az öreg Vörösmarty hangjára talál:
A szép szó pusztába kiált hiába,
károg a varju, vijjog a vihar:
betakarózom vad dalaival.
Így közelgett lassan a vég. Alkati mélabúja rég a téboly felé taszította, az élet aztán megtette a többit. Barátja, Gulácsy Lajos, az őrült festő járt előtte s mutatta a szomorú utat. A szülőváros magához ölelte; szerették, ápolták. De a mirígyek, idegek, agysejtek gonosz munkája ellen semmit sem tehettek. Ült Petőfi Zoltánka szobájában és sírt. Fiatalok, még itt vagyok! sikoltotta utolsó verskötetében. Fölösleges jajkiáltás volt, a fiatalok sohasem felejtették el.