Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN
Sajnos nincs elég erőm, hogy részletesen foglalkozzam azon csodás és különös jelenséggel, amely Somlyó Zoltán és a költészete volt, csak arra teszem figyelmessé, akit érdekel, hogy bizonyos tekintetben alighanem páratlanul áll a világ irodalmában. Magam például még sosem láttam együtt ennyi fületlen gombot, igazán ízetlen mindenfélét, olyan csodás sorokkal,
Az atya például így szól nála:
«...Ez a kísértet, tudd meg, ez, fiam,
szegény fiam, véremnek omladéka,
szegény fiam, életem könnyezése,
szívem sötét szikrája, jó fiam...»
Amire a fiú:
«Előttetek szorongó szájjal állok,
isten s szülőm,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Majd megint a fiú:
«Egy forró tenger, játszi rímdagály,
elnyelte őket is.....
én éjjelente
őríztem
és álomlihegésük összegyúrtam
egy szent szoborrá felforrt ihletemmel,
én zsoltárokat zengtem ki szavakból,
miket papírra fektettem pihenni,
mert bennem elfáradtak a szegények
simító nőszemekre vágyakoztak,
én himnuszokat zengtem kis szűzekhez,
akiknek melle istent hivogat...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Majd meMajd meés oly himnuszt daloltam a kenyérhez,
hogy aki hallá, buzgón térdrehullott
minden falatnál...»
E sorok alá én ezt írtam: Égbe tornyosuló isteni dagály és remekség! Lángol a feje és együtt okád ki szemetet és csodákat! Majd:
«A szalmaágyon fekszem. Már elmúlt éjfél.
Szép selyemágyban háltam anyám, amíg éltél...»
Ez alá csak azt írtam: könnyű, kedves és igaz. De már az «Így lettem harminc éves» című verse megint megrázott egészen. Ezt egészben kell, hogy ideírjam:
Az alkóv még homályos. A szekrény fölött
egy Holbein-metszeten egy váll, egy nyak
kevélykedőn kiviláglanak.
A kerek asztalon a fölborzolt cilinder
fehér nyakkendő, meg egy bús kabát
így mentem tegnap a körúton át,
egy büszketestű, telt fekete nővel,
ki csattos cipőt hord és nagy selyemköpenyt.
És más ezeret csókolt, de engem nem ölelt.
Sűrű homályban áll a nagy diófaágy.
Ó, milyen bánatosak a sötét reggelek!
És felelem: így lettem harminc éves.
a fekete selyemköpenyű nő, az édes.»
S ez már végre egy egész vers. Azon három sora pedig:
És sötét este lesz, mikorra felkelek.
És kérdezem majd: mit jelent e nap?...
És felelem: így lettem harmincéves...
És így tovább, még órákig lehetne folytatni a felsorolást. Mert nem kis költőcske volt ám, akit itt úgy fitymáltak, megvetettek... s amellett, sajnos, ez még valamelyest érthető is, minthogy oly rettenetes mindenféléket is írt össze szegény. Ismétlem: nem olyanféle rosszat, amely némely jó költőtől is kitelik, hanem retteneteseket.
De azért mégis csak vigyázni kellett volna.
De nem vigyázott rá senki.
«Ezer nap forró erejével
tündököl bennem az a pár nap:
egy bíborvállú hős vasárnap.
És senki sem szólt rá semmit. De leírta ezt a gyönyörű halmozást is, ezt az eszeveszett strófát:
«Ezt a kis életet, e rangtalant, a világtalan világot,
tudom: most már csak hirtelen és hangtalan,
vívódva a régi órák rémével, a szerelemmel, csókkal,
tudom, hogy púppal, sebbel s mankóval kell leéljem!...»
És visszhangja semmi sem volt. Legalább is nem olyan, amely boldoggá tehette volna ezt a szegényt. Aludtunk. Azt mondtuk: Zoltán néha nagyszerü szépeket ír. És azt is mondtuk: mit tehetek én? Osvát Ernő kemény koponya és ennél a zilált lángolónál még a kulturált széplelkeket is jobban szereti. Például Térey Sándort. És ebbe aztán bele is nyugodtunk. Minthogy oly könnyű belenyugodni mások végzetébe.
Isten Veled Zoltán. Sírok. Miközben nem bírom abbahagyni, hogy idézzelek. Az is milyen szép, amit a nőkről írtál.
«Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben,
ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben,
ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokokon...»
Ez is milyen szép. Ki talál ilyen bolond, remek szavakat, hogy «bársonyvasárnap»? Csak egy remek bolond!
«Borítsd szememre szoknyád.»