Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám · / · ILLÉS ENDRE: A SZÁZAD ASSZONYA

ILLÉS ENDRE: A SZÁZAD ASSZONYA
1.

«Az emberek nem szoktak egyedül lenni, mi ketten is csak kivételesen vagyunk most egyedül...»
 
Földi Mihály: A század asszonya.

Julia beszél így a fiához, akiről még azt se tudja, kisfiú lesz-e? Aki épp most mozdult benne. Júlia fiatal lány, a tétova, határozatlan fiú otthagyta a hónaposszobában, kényelmesebb volt Nizzába utazni a szüleivel, mint ittmaradni és helytállni. Balogh Julia bizakodó léptei alól, amelyekkel nekivágott az új századnak, észrevétlenül eltűnik minden út. Nem térhet többé vissza a szüleihez, akiktől megszökött. Nem fordulhat a nővéréhez, aki kokott, éppen most készül otthagyni szerkesztő barátját, hogy egy gróf metressze legyen; az ő pénzén éljen? Nem mehet be a könnyekkel szerzett hivatalba sem, hogyan üljön iróasztala elé dagadó hassal? De még friss a hite, még nincs rajta semmilyen törés, még közelebb áll a csodákhoz, mint a valósághoz. A fiú visszajön, elveszi feleségül, dolgozni fog, - miért történnék máskép? Észrevétlen repedéseken, mégis szivárog már valami kínzó, sötét, idegekbe hasító szorongás. Hangosan kell beszélnie a petróleumvilágította kis szobában, hasa fölé hajlik és úgy duruzsol: Az emberek nem szoktak egyedül élni, kisfiam. Szorosan fogják egymás kezét, felemelik, aki éppen elesett, segítik, aki bajba jutott. És mindenkinek jut munka, kenyér, szerelem. Ez a nagy szövetség, tudod, ez a társadalom. Az emberek együtt vannak, mi is csak kivételesen vagyunk most egyedül...

Itt kezdődik minden Földi-regény. Hogy az emberek egyedül maradnak. A polgárság, ha szélesebb szóval tetszik, a kapitalizmus írója. De a hatalmas époszt csak ennél az utolsóelőtti fejezetnél kezdi mondani. Amikor már bomlik a remek konstrukció, amikor a roppant szervezet egyes részein torlódás, zavar támad, amikor észrevétlen anarchia már kezdi átvágni az egyes szervek között az összekötő huzalokat. Ott indul a történet, amikor a miről se tudó parányi sejt váratlanul magára marad. A gyanútlan kisemberek egyideig remélnek. Azt hiszik, véletlen rövidzárlat történt, a hibát félóra múlva kijavítják és a szobában újra égni fog a villany. De a sötétség nem oszlik. Ekkor tapogatózni kezdenek, végigtapogatják a tárgyakat, amelyek között eddig éltek, szólítgatják egymást, keresik a kilincset, amelyről úgy hiszik, ha lenyomhatnák, kijutnak a szabadba, a sötét szobából ki a világos civilizációba, a farkasveremből a meleg, ősi közösségbe.

Földi Mihály regényeinek anyaga az a folyamat, amíg a tőrbeesett ember megérti, hogy fogsága, magánya, farkasverembe ejtettsége nem kivételes és múló incidens, de végleges, megváltozhatatlan állapot. Nem könnyen gyógyuló zúzódás, de sejtjeibe szétrohanó fertőzés. Ekkor felüvölt és az igazságot keresi.