Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · KÜLFÖLD
Charles
Mert Charles Plisnier-t egy egész világ választja el Balzactól: az egyszeri, megismételhetetlen törvényszerűségével áll szemben a mindennap akcidentális véletlene. Balzac helyzeteit, alakjait nem lehet néhány fokkal arrébb forgatni: csak egy bizonyos szög alatt őrzik meg igazságukat, belső harmóniájukat - és ugyanolyan igazak maradnak, ha egy brutális gesztussal 180 fokos szögben forgatjuk át a színt. Az elrendezés ugyanaz marad - csupán az értékelő előjel változik. A tragikum groteszkbe csaphat át - de az események mindig véglet-síkokban mozognak. Ez a szuverén megmásíthatatlanság hiányzik Plisnier-nél. Témája balzac-i, mert a mai francia irodalomban minden az egyénen túlmutató elképzelés, mely a család, a vagyon konzerválását többre értékeli az egyes életsorsnál, Balzacra hivatkozik. De ezzel a kapcsolattal ki is merítettük a párhuzamot a két író között. Plisnier meglátásai igazak, de az a hibájuk, hogy nagyon is valószínűek. Túlságosan közelről látja az életet - nem tud föléje emelkedni, mint Balzac. Ha a hangsúlyt kissé arrébb toljuk, semmit sem változtatunk mondanivalójának meggyőző erején. Ez a legnagyobb hibája: úgy is lehet, ahogy mondja - de máskép is lehet.
Két unakanővér házasságát meséli el az író. Mindketten hajlamuk ellen vállalták magukra a család érdekei által megkivánt kötelezettségeket - és mindketten szerencsétlenek maradnak a hozzájuk nem illő férfi mellett. De mindegyik máskép reagál az érzelmi (és szekszuális) egyedüllétre. Az egyik beteg férjének az előírt orvosság helyett mérget ad - így megszabadul a férfitől, akihez csak szerződések kötötték és megmenti a maga és gyermeke számára a családi gyárat - életének egyetlen támaszát és értelmét. A másik érzelmi és érzéki kalandokban keres megnyugvást és mikor végre azt hiszi, hogy megtalálta a nagy szerelmet, mely megoldást jelenthetne kallódó életének: döbbenettel eszmél rá, hogy már késő, már nem méltó a férfi tiszta, megváltó odaadására.
A két párhuzamos történet között rövid közjáték: a harmadik unokatestvér házassági regénye. Azé, aki bátran, alkuvás nélkül eldobta magától a polgári kötöttséget. Diákélet Párisban, szerelem, viszony, gyerek és házasság a gyerekének apjával. Elhatározását nem bánta meg: a két «rendes» házassággal szemben éppen a család által soha meg nem bocsájtott szerelmi kapcsolat bizonyult erősnek és időállónak. A két másik asszony örökös nosztalgiával néz fel reá.
Ez is egy gyengéje Plisnier regényének. Nincsenek benne árnyalatok, átmenetek, csak két szín: fehér és fekete, jó és rossz. A könyv túlzottan szabályos, csak egy meglepő és váratlan állásfoglalása van: amikor (hallgatólag) a felszabadult asszonynak ad igazat, noha tendenciája és tradiciókötöttsége az ellenkező álláspontot képviseli. De néhány rendkívüli elevenítő erővel megrajzolt jelleme (különösen a női tipusok) és gondos technikai felépítése igazolják a regény komoly sikerét.