Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Az Erdélyi Szépmíves Céh s a vele összeköttetésben álló Thália R. T. színtársulata, erdélyi viszonylatban jelentékeny összegű pályadíjat tűzött ki még a nyáron, színművekre. A pályázattal azt a célt kívánták szolgálni, hogy a kolozsvári magyar színpadot a lehetőség szerint függetlenítsék a budapesti színházak műsorpolitikájától és a megszületendő erdélyi színműírás bemutató színpadává avassák.
A kísérlet nem új. Csak az idők haladtak, az Erdélyben élő és dolgozó magyar írók öregedtek s úgy érzik, hozzáöregedtek a feladatokhoz, melyeket a színpad állít a maga különös követelményeivel az író elé. 1923-ban Janovics Jenő már írt ki hasonló céllal drámapályázatot s a bírálók közt volt akkor a feledhetetlen Kuncz Aladár is. Az eredmény nem sok kilátással kecsegtetett, bár a pályanyertes Gulácsy-darab értékes munka volt s kívüle még Karácsony Benő és Bárd Oszkár darabjai a tisztes siker jegyében kerültek színre. Miért kellett ennek a szép kezdésnek mégis megtorpannia?
A színházépület, melyben a kolozsvári magyar színtársulat játszik, valamikor nyári színház céljaira épült, de annak is rosszul. A nézőtéren szétfolyik a hang és nagyrészben elvész, mielőtt a közönség füléhez érkeznék. Legkevesebb húsz széksorban a halkabb «szívhangok» egyáltalán nem érvényesülnek. Bensőséges hatások elsikkadnak. Ebben a helyiségben csak nagyon kiélezett, brutális hatásokra lehet építeni, durva helyzetkomikumokra vagy magas hanghordozással elszavalt tirádákra. A szöveg irodalmi megmunkálása egészen meddő erőlködés. Éppen a szöveg jut el hézagosan a közönséghez s minden szépsége, finomsága kárbavész.
Másodszor: megfelelő mennyiségű próba nélkül lehetetlen megfelelő
Az új kísérlet újabb tanulságokat és újabb bizonyítékokat szolgáltatott a régiek mellé. A pályázat bírálóbizottsága egyhangúlag Tamási Áron darabját ítélte a kitűzött díjra érdemesnek. Tamási Áront eddigi irodalmi munkássága után már nem kell sem különösképpen ajánlani, sem mentegetni a közönség előtt. Köztudomású, hogy nemigen szokott megalkudni sem témában, sem kivitelben a közönségigényekkel, de nincs is már szüksége erre. Ami az ő kezéből kikerült, még féligsikerülten is magán hordozta a tehetség letörülhetetlen jegyeit. Színpadon eddig csak
Új darabjának
A darab a kidolgozásban Tamási minden vonzó egyéni tulajdonságával ékes. A bőven buggyanó humor közvetlen közelében kicsapó tragédia, mellyel ő a székely vérmérséklet tragikus végletességét szokta sikerrel ábrázolni, itt is jelen van. A hősködő kis Ábelt és srófos elméjű édesapját látjuk viszont a minden hájjal megkent kocsmáros és süvölvény-fia képében, akik első látásra eladják magukat az ördögnek, de - némi fenntartással, hogy a kellő pillanatban ellene fordulhassanak. Három kabinetalak - kár, hogy olyan hevenyészetten felvázolva - a falu papja, jegyzője, tanítója. S kitűnő torzkép az angyalfaragó falusi asztalos. Az egyetlen jelentősebb nőszereplő passzív líraiságában harmatos-gyöngén lányportré. A két egymásra acsarkodó vetélytársból alig látunk valamit. Nehány mondat után már halott az egyik s a másikból csak az alélt lánytól búcsúzó, fojtott vallomásban kapunk valamivel többet. Ez a nehány mondat azonban a maga darabos, ügyetlen férfilírájával, főékessége, tiszta gyöngyszeme a darabnak.
Egészében a
Általában pedig az előadás is ott tévesztett irányt, hogy komor misztérium színét adta az alapjában komoly, de színeiben humoros játéknak. A humor mögött lappangó keserűséget domborította ki ahelyett, hogy mentől játékosabbra vette volna a vidámságot, melyen a komolyságnak minduntalan és annál hatásosabban kellett volna átcsillámlania. Vásárhelyi Ziegler Emil, a tehetséges festőművész, mesekeretet adott a darabnak pompás díszleteivel és mesekosztümökbe öltöztette a két valószerütlen főhőst, akik pedig hús-vér ábrázolásban pontosabban és helyénvalóbban hatottak volna. A rendezésnek ez a félrehangoltsága vegyes érzelmeket keltett a nézőben és a legfontosabb momentumoknál tájékozatlanul hagyta, a kevésbé jelentőseket pedig túlhangsúlyozta a hatás egységének rovására. Emiatt nem tudtak kibontakozni a darab tényleges értékei s bizony kevés kedvező kilátást nyitottak a tervezett további ősbemutatók számára. Az is lehet azonban, hogy a színpadi megoldásban sok nehézséget támasztó Tamási-darab után sorrakerülő művek már kevesebb gondot adnak rendezőnek, színésznek, közönségnek s a most szerzett tanulságok felhasználásával kevesebb műhiba csúszik be a további kísérleteknél.
Mint halljuk, a Kolozsvárt bemutatóra kerül darabokból négyet a Vígszínház is műsorába iktat, Bánffy Miklós főrendezői közreműködésével. Ezek között tehát a budapesti közönség is találkozik majd Tamási darabjával s nem kétséges, hogy szerencsésebb színpadi kivitelben. Jób Dániel látta a kolozsvári ősbemutatót s ez biztosíték arra, hogy nem a hibákat fogja átvinni az előadásból a maga közönsége elé.
(Kolozsvár, 1936 nov.)